2016

21

„Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony
betegen fekszik a világ e vánkoson,
e kőkemény istenkoponya vánkosán
fekszik a vak világ betegen, ostobán,
és óriási keble lázasan piheg. -”

Babits Mihály: II. Indus.

Lehet, Chestertonnak van igaza, aki úgy vélte, nem romlik a világ, csak a hírügynökségek dolgoznak egyre jobban, így aztán bőven elhozzák nekünk azokat a rossz híreket is, amire egyáltalán nem vagyunk kíváncsiak. Továbbra is vannak köztünk akik virággal várják ellenségeinket, tán azt hiszik, csak siettetik az elkerülhetetlent, a civilizációnk sorsának beteljesedését. Ők a felkentek, akik ismerik és segítik a történelem munkálkodását és – nem mellékesen – hasznot is remélnek ettől.

Ha a filozófia szürkét szürkébe fest, akkor az élet egy alakja megöregedett, s szürkéből szürkébe az meg nem fiatalítható, hanem csak megismerhető; Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét.” Írja Hegel – történelemtudatunk oly sokszor megtagadott atyja – a Jogfilozófiájában. Úgy értette, hogy mikor egy világ-kor már elmúlóban van, ereje, hajlékonysága elemeszesedett, elhalt, akkor jön el a számvetés ideje. Mint a kígyó levetett bőre, az ezerszínű, csillogó pikkelyek hamis arany-ragyogásával fekszik előttünk egy immár halott kor. A kígyó – a történelem szelleme – már tovasiklott, másutt más sorsokkal épít, vagy éppen rombol, és amit látunk az gyönyörű, de halott, ha meg akarjuk ragadni szürke porrá omlik kezeink között. Gondoljunk erre, ha a múltunkat és jövőnket vetjük latra.

A Nyugat válaszokat keresett, de csak kételyt talált. Cserében elveszítette mindazt, ami segített/segíthetett volna. Nem tudom észre vették-e, de ma már senki nem beszél olyanokról, mint a szép, a jó, vagy az igaz. Persze úgy hisszük, a mindennapokban ismerjük ezeket és használjuk is a legköznapibb értemben. Apró dolgokra, eseményekre, emberekre, külön-külön, egyenként. Mikor pedig kimondjuk valami kényelmetlen hiányérzet tölt el bennünket, érezzük, hogy a ruha túl nagy azokra akikre ráhúzni szeretnénk.

Valamikor még tudtuk, hogy a három fogalom tulajdonképpen egy, nem választhatóak el egymástól mert a tökéletesség vágyott virágának szirmai. Ma már nem gondoljuk így, egészen pontosan sehogyan sem gondoljuk. A szellem talmudista, szófacsaró légtornászai pedig megnyugtatnak: jól van ez így. Ne kergessünk álmokat – mondják – mert az zavar bennünket a bőség élvezetében. Kiábrándultak vagyunk és mint a legtöbb kiábrándult, unatkozunk is. A civilizáció elszakadt nyakláncáról, mint színes üveggyöngyök, céltalanul gurulnak szerteszét az évek, hogy elfelejtsük őket.

Az egyik ilyen szétszóródó üveggyöngy volt 2016 is.

Rossz év volt, nekem legalábbis  biztosan. Persze nem helyes a világot saját sorsunk nagyítóüvegén keresztül szemlélni, mert akkor nem érzékeljük a valódi arányokat. Kissé távolabbról szemügyre véve a dolgot – ha lehet egyáltalán – akkor ez az év sem volt sokkal különb, vagy rosszabb, mint a többi. Földrengések, háborúk, halottak, terror – semmi különös. Megszokjuk talán.

Mi, magyarok különös helyzetben vagyunk. Utolsóként érkeztünk az íjfeszítő népek közül a vágyott, mesés nyugatra, melynek földje éppen porrá omlik a lábunk alatt. Keletről jöttünk, onnan, ahol – gyanítom – a tőlünk elpártolt történelem munkál éppen, lázasan építve egy új világot. Hódító, úri nép voltunk, mesésen zengő, idegen nyelvvel és különös szokásokkal, szálláshelyünk idegen test Európa közepén. Együtt, mégis külön jártuk a nyugattal a kereszténység útját, a szemünk előtt lett a hitből vélt tudás és végül mindebből kétely.

Megállítottuk a keresztény világra törő rabló mohamedán áradatot és népünkkel fizettünk érte.

Történelmünk utolsó ötszáz évében nagyhatalmak játékszerei voltunk, sorsunkat nem az önérdek, hanem a „reálpolitika”, a birodalmak – hol a kelet, hol pedig a nyugat – változó érdekei alakították. Mi befogadtunk mindenkit, de minket senki sem fogadott be. Ellenségeink velünk éltek a múló évszázadok alatt és mi – ó az urak nemtörődömsége! – nem vettünk tudomást róluk. Azt hiszem ez legyintős semmibevétel jobban ingerelte őket, mint bármi elnyomás.

Lehet, most már késő. Nem csak az ország nagyobbik fele veszett el, hanem az arrogáns úri szellem is; bedarált bennünket a mindent egyformává festő szürkeség. Így lettünk mi is a szürkék hegedősei, bárhogy tiltakozzunk ellene. „Pincérnemzet” – ahogyan elnevezte egyike azoknak, akiket megtagadnunk illik. Tudom, tudom. Rosszkedvű vénember vagyok, aki csak élete, ifjúsága múltát siratja és nem érti az idők szavát. Bizonyára így van. De még nem vagyok vak.

Nézzük talán a jó oldalát. Sétát tehetünk immár az értékek kertjében, melyeket itt hagytak nekünk a felőrlő évszázadok. Matathatunk régen halott emberek gondolat-katedrálisaiban, akár anélkül is, hogy egyszer kitekintenénk a sűrűsödő alkonyatba. A szentély készen áll, az oltáron lobog a tűz, de Isten távol van. Ha egyszer ez a távollévő Isten elszakítja a pillantását a mindenség gigászi csodáitól és rápillant erre, a galaxis távoli zugában önnön keserűségében forgó tébolydára, akkor – talán – elönti majd a szánalom.

Boldog újévet mindenkinek,
Aristo