A borról, a fagyállóról és az életünk minőségéről

„A well regulated Militia being necessary to the security of a free State,
the right of the people to keep and bear arms shall not be infringed.”
„A szervezett civil fegyveres csoportok (milíciák) szükségesek az államok szabadságához,
az emberek fegyvertartásának joga nem sérülhet.”
Az USA Alkotmány híres, hírhedt második cikkelye

Erről egyszer már írtam. A történet annyi, egy gazda elunta, hogy rendszeresen megdézsmálják a borát és fagyállót kevert a nedűbe. A tolvaj ettől elhalálozott, akiknek pedig adott a lopott borból súlyos mérgezéssel a kórházba kerültek. Az ügy akkoriban nagy port vert fel, azután – ahogyan lenni szokott – mindenki megfeledkezett róla.

Most azonban megszületett az elsőfokú ítélet és a vádlott „több ember életét veszélyeztetve elkövetett emberölés kísérlete” alapján 7 évet kapott. Senki ne ijedjen meg, nem kívánok az ügyet övező agyatlan jogászkodásban részt venni. Nincs hozzá sem kedvem, sem pedig türelmem. Az ügyben ítélkező bíró indoklása szerint: „a rossz ellen nem lehet rosszal harcolni.” valamint: „Nincs az a sérelem, amiért egy ember elveheti egy másik életét”

Az első kijelentéssel kapcsolatban az vetődik fel, hogy a büntetés akkor bizonyára jó, merthogy azzal harcolunk – többnyire – a rossz ellen. Az utóbbi kijelentés pedig nyilván a bírónő személyes véleménye, mert egyébként nem igaz, ahol létezik halálbüntetés, ott ugyanis létezik az a sérelem, melynek eredményeként  „egy ember elveheti egy másik életét”.

De most hagyjuk a halálbüntetést, mint tudjuk azt csak Palpatine és a sötét jedik akarják, éppen ezért merő gonoszság.

Amiről érdemes talán beszélni az az ítélet üzenete. Aki nyitott szemmel jár az országban az tudja, a kisebb falvak közbiztonsága csapnivaló. A kisebb nagyobb lopások mindennaposak és sajnos nem ritkák a sokkal súlyosabbak sem, az „öregezés” – ahogyan találékony bűnözői csoportok elnevezték –, hogy védtelen idős embereket vernek halálra többnyire fillérekért. A kisebb bűnesetek többnyire felderítetlenek maradnak, mert oly alacsony az anyagilag kifejezhető kár, hogy a bűnüldöző szerveknek méltóságon aluli foglalkozni vele.

A bűnügyi statisztikák pedig pontosan abban az ütemben javulnak, ahogyan az emberek elunják, hogy feleslegesen mászkáljanak feljelentést tenni. Amit pedig nem lehet anyagilag kifejezni – a biztonságérzetet – azzal pedig senki sem foglalkozik; ha valakinek valami nem anyagi baja van, az forduljon pszichiáterhez.

Az áldozathoz – aki egyébként nyilván roppant értékes tagja volt a társadalomnak – azért nem hívtak orvost, mert a lopások között, szabadidejében, rekreációs célból drogozott is – könnyen elkerülhette volna sorsát. Egyszerűen nem kellett volna elmenni lopni. Tudom én, hogy ez mindent meghaladó önmegtartóztatást igényelt volna tőle, de akkor is. Legalább megpróbálhatta volna. Sőt. Ha hamarabb nem lopja a bort, akkor a gazdának valószínűleg eszébe se jut fagyállót keverni abba.

Amennyiben az erőszak monopóliumát birtokló állam nem véd meg bennünket, hajlamosak vagyunk a magunk kezébe venni a dolgot. Szerintem ez érthető is.

Valaha, a boldogabb időkben az efféle cselekményeket olcsó és tanulságos eljárás keretében helyileg intézték el. A falu életerős férfilakossága félrevonta az elkövetőt és rövid gyermekszoba-tanfolyam keretében korrigálták szocializációs hiányosságait. A bűnismétléstől ezután többnyire nem kellett tartani, nyilvánvaló cáfolataként ama hibás tételnek, miszerint az erőszak nem old meg semmit.

A libsi kisebbségvédővel elkövetett re-szocializációs kísérlet fals dolog, mint asszonykórusban a gitár riff.

A tradicionális módszerek kora azonban lejárt. Nem azért, mert nem voltak hatékonyak vagy nem feleltek meg a közösség igazságérzetének, hanem mert nincsenek meg a feltételeik. A falvak demográfiai összetétele radikálisan megváltozott. Az elkövetők fiatalok, életerősek és hajlanak az erőszakra, az áldozatok pedig öregek és szelídek. Nincs, aki a helyben védje meg őket. És ekkor keresik meg a konnektort, vagy a fagyállós üveget.

Az ítélet üzenete pedig egyértelmű: nekünk tűrni kell.

Tűrni kell, ha lopnak tőlünk, tűrni kell, ha szidalmaznak bennünket, tűrni kell, ha megütnek, tűrni kell az ajtó mellé készített kisbaltát, tűrni kell az egész rohadt életet. Nem védekezhetünk, mert a védelem az állam féltékenyen őrzött monopóliuma, igaz hogy nem gyakorolja.

A jog láthatóan eszköztelen az elkövetőkkel szemben, velünk szemben azonban teljes szigorával képes lecsapni. Ha védekezel, lecsuknak. Mert téged – az elkövetőkkel ellentétben – biztosan megtalálnak. Te ugyanis számon tartott tagja vagy egy közösségnek, van lakcímed, tulajdonod, jövedelmed – mi sem könnyebb, mint megtalálni és megbüntetni azért, amit más követett el.

Ez pedig az a pont, ahonnan nézve a libsi emberjogi elmebaj elveszíti vicces jellegét és időnként konkrétan az életünkre és javainkra tör.