A felszabadító háború örök

²⁹

„Remény csak a reménytelenek számára létezik.”

Herbert Marcuse

Egy roppant érdekes irományra hívta fel a figyelmemet a 444.hu című kiadvány. Igen, ők, és ez nem meglepő, hiszen már annyi szórakoztató hülyeséget olvastam oldalaikon.

Most nem maguk termelték hírt szórakoztatásomra, hanem szemlézték, illetve kommentálták egy bizonyos Robin Hanson nevezetű ember írását. Az illető szakmáját tekintve közgazdász, ami csak kisebb részben szakma, nagyobbrészt viszont a pénz istenségének papsága. A pénz kegyetlen, véres istenség, oltárain papjai emberek millióit áldozták már fel és további áldozatokra fenekednek.

Ennek az egyháznak különös hajlama van arra, hogy mindenbe beleüsse az orrát.

Erről tanúskodik Hanson írása is (http://www.overcomingbias.com/2018/04/two-types-of-envy.html) a szexualitás egyenlőtlen elosztásáról és ennek nem kívánt mellékhatásairól.

Fontos és nehéz kérdés ez, különös íze is van mostanában, a ’68-as események 50. évfordulója környékén. Nem tudom, tudja-e a nyájas olvasó, hogy annak idején a zavargások eredetileg pontosan emiatt törtek ki. Az egyetemisták nehezményezték, hogy a fiúk nem látogathatják a lányok szobáit és viszont. Ez a tilalom – az ifjak meglátása szerint – a kapitalizmus igazságtalanságai is szimbolizálta, ugyanis a gazdag gyerekek albérletben laktak, ahol nem voltak efféle tilalmak, így ők szabadon élvezhették a szerelem örömeit, ellentétben az elnyomottakkal.

Ez pedig tűrhetetlenek ítélték és tüntetni kezdtek a libidó efféle igazságtalan, kapitalista elfojtása ellen.

Később az események elfajultak, felgyújtottak pár várost és egyetemet, megüköztek a rendőrökkel – ahogy kell. Hogy tulajdonképpen mit akartak, az máig nem derült ki világosan; ez a fogalmatlanság a középkor óta alapvető jellemzője a tanulóifjúság megmozdulásainak. Egy kivétel volt, mikor a középkori Sorbonne diákjai a bor árának felháborító emelése ellen lázadtak fel. Ez szerintem érthető és indokolt cselekedet volt.

Láthatjuk tehát, hogy a nemi örömök részrehajló eloszlása elleni tiltakozás hosszú múltra nyúlik vissza. Olyannyira, hogy már szép új elnevezése is van eme igazságtalanság áldozatainak, incel-nek nevezik őket, az angol involuntarily celibate kifejezés nyomán, amit nem önkéntes cölibátusnak fordíthatunk. Ők azok, akik nagyon szeretnének, de a lányok valahogyan negligálják őket.

Egyeseknek annyira az agyára megy a felesleges tesztoszteron, hogy erőszakos cselekményekre vetemednek. Ilyen volt például Alek Minassian, aki Torontóban gázolt el egy csomó embert a minap, az „incel felkelés” nevében, mint azt a merénylet előtt írta. Persze ezek a dolgok önerősítő módon összefüggenek, hiszen nem csoda, hogy olyannal, aki dühöngő elmebeteg, a hölgyek nem kívánnak közelebbi kapcsolatot kialakítani, amitől aztán az illető még hülyébb lesz, és így tovább.

Erről aztán Hansonnak – lévén közgazdász – azonnal a pénz jut eszébe, mondván, hogy ez pontosan olyan, mint a jövedelmek „igazságtalan” eloszlása.

Azt kell mondjam igaza van.

A jövedelmi különbségek egyik alapvető oka ugyanis az, hogy a bevételért – amint a hölgyek kegyeiért is – bizony küzdeni kéne. Az nem megy, hogy nem teszek semmit, és várom, hogy egy szép napon egy gyönyörű és okos hölgy lesből rám veti magát; amint fővezérigazgatónak sem szoktak csak úgy felkérni valakit a mama készítette reggeli mellől.

Egy hosszú és a szóban forgó ügy tekintetében is meglehetősen hányatott élet tapasztalata mondatja velem, hogy a nők szívéért bizony meg kell dolgozni.

Csakhogy dolgozni olyan prózai, továbbá fárasztó és unalmas.

Hedonista korunkban egyáltalán nem trendi dolog. Sokkal izgalmasabb harcolni az „igazságtalanság” ellen és minden kudarcért, sikertelenségért a „társadalmi berendezkedést”, az elnyomást és hasonlókat hibáztatni.

Arról nem is beszélve, hogy ez a harc többnyire a kocsmában elhangzott hülyeségek ismételgetéséből áll, amit egyébként is csinálnánk, csak így romantikusabb. Ennek mintájára az „incel lázadás” is többnyire – hál’ Istennek – csak az internet bugyraiban elkövetett nőgyalázó kommenteket takar.

(Egyébként is furcsa elképzelni egy efféle lázadást, mondjuk „Csajozni akarok!” feliratú táblákkal ellátott barikádokkal, melyeket aztán a „Mi is!” feliratú láthatósági mellényt viselő rendőrök bontanának le.)

Az igazságos szexuális elosztás konkrét tervével Hanson barátunk adós marad. Ez annyiból jobb is, hogy általában a közgazdászok egyenlősítő terveinek megvalósítása után kő-kövön nem szokott maradni.

Nehéz is elképzelni a dolog technikai megvalósítását.

Ha például az lenne a megoldás, hogy minden nőt simán meg lehet erőszakolni, akkor az igazságtalanság azonnal újratermelődne, hiszen lennének nők, akiket mindenki, másokat pedig senki sem kívánna magáévá tenni. Ezzel persze új távlatok is nyílnának például Pető Andrea előtt az egyenlőségért folytatott harcban.