A háború művészetéről

A háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká. Hérakleitosz: 53. töredék

„Sylvester Stallone színész-filmrendező a San Diegó-i Comic-Con fesztiválon jelentette be, hogy a Rambo-filmek következő, egyben utolsó epizódjában, amely előreláthatólag Utolsó vér címmel fog a mozikba kerülni, az amerikai hős harcba száll a terrorista módszereiről elhíresült szervezettel.” – Jelentette az MTI. Az első érzés: végre. Pontosan itt volt az ideje, hogy valaki felvállalja az emberpróbáló harcot eme huliganoid bandával és ki más tehetné ezt meg hitelesebben, mint maga Rambo? Legyőzte ő már a szovjeteket a tálibokkal szövetségben, a vietnami kommunistákat; bárkit, aki az útjába került. Annál is inkább időszerű ez, mert más jelentkező láthatóan nincs.
T E Lawrence, vagy ahogyan talán jobban ismerjük, Arábiai Lawrence Lázadás a sivatagban című önéletrajzi könyvében mesél el egy érdekesebb jelentet. Csata dúl a valahol a sivatagban az arab lázadók és a törökök között. Hőség, por, ordibálás, lövöldözés, tevék: káosz. Ebbe a pillanatban jelenik meg a harctéren egy német zászlóalj. Törökország ugyanis az első háborúban a tengelyhatalmak szövetségese volt, és néhány német katonai alakulat is állomásozott ott, von Sanders tábornok vezetésével. Tehát a közel-keleti népünnepélyen egy teljes német zászlóalj vonul keresztül, német szokás szerint zárt alakzatban, egyszerre lépve. Ahogyan Lawrence írja, mint egy csatahajó a ladikok között. A németek nem akarnak beavatkozni a csetepatéba, csak mennek valahonnan valahová, vállra vetett fegyverrel és pont arra vezet az útjuk, át a csatatér kellős közepén. Csend lett. Mint a Vörös-tenger Mózes népe előtt, a küzdő felek abbahagyták a foglalatosságukat, szétnyíltak és utat adtak a zászlóaljnak. Azok távoztak és az ügyintézés folytatódott, újra hőség, por, ordibálás, lövöldözés, tevék: káosz.

Mindez azért jutott eszembe, mert mostanában próbálom megérteni a közel-keleti és észak afrikai bandaháborúk történéseit. Megvallom, önző szándékból teszem, mert remélem, hogy ezek enyhültével a bevándorlási nyomás is enyhül, bár messze nem hiszem, hogy e háborúk kizárólagos okai a népvándorlásnak. Hagyjuk most a fennkölt elveket, vallásokat és osztályharcot tekintsük csak a háborút magát, a „háború művészetét”, ahogyan Clausewitz költőileg elnevezé.
A dolog jellegénél fogva bármely a háborúról annyit tudunk csak, amennyit tudnunk engednek. A fegyverszállításokról, pénzek mozgásáról, kémkedésről – magyarán mindarról a mocsokról, ami lehetővé teszi e háborúkat – szinte semmit és talán jobb is így nekünk, mert ki tudja hány hittel, álommal és nagy emberrel lennénk szegényebbek. Amit a háború „technikai” hátteréről tudhatunk, az néhány, itt-ott fellelhető információ-töredék, médiahazugság és nyilvánvaló propaganda. A háborúról fellelhető térképek – minden háború igazi történetének őrzői – így is sokat mesélnek.

Afféle kávéházi stratégaként azt hiszi az ember, hogy a háború szemben álló seregek összeütközéséből, hadműveletekből áll, melyek során páncélos offenzívák, bekerítések, védelmi műveletek, légicsapások és kézitusák váltják egymást, míg aztán az egyik fél kifogy emberből, hadianyagból és megadásra kényszerül. A közel-keleti és észak-afrikai háborúk történetében az elmúlt évtizedekben ez, ebben a formában, egyedül Izraelnek sikerült.

Amit mostanában látunk például az Iszlám Állam ellen folyó „háborúban” mindenre emlékeztet csak erre nem. A dokumentált hadműveletek ugyanis néhány sablonos eljárásra szűkíthetőek.

Az első – a leggyakoribb – úgy néz ki, hogy van valami fedezék, a mögött gubbasztanak kvaterkázva a harcosok. Néha, random módon az egyik kidugja a fegyverét és vaktában lövöldözik. Valamerre. Az ellenfél nem látható, feltehetően egy ugyanilyen fedezékben hasonlóan múlatja az időt. A hősi küzdelem eme formája nemigen írható le a klasszikus hadászat fogalmaival. Védekezésnek nem nevezném, mert az ellenség nem támad és támadásnak sem, mert nem az.
A másik hadműveleti forma, mikor azt látjuk, hogy néhány kisteherautóra szerelt nehézgéppuskával, vagy gépágyúval felszerelt ember zászlót lenget üvöltözik és a levegőbe lő. Ez, feltehetően a támadás. Az értelmezést nehézzé teszi, hogy sehol sem látható ellenség. Csak arra gondolhatunk, hogy azok elmentek mikor megtudták, hogy ezek jönnek. Ez az elmenekülés roppant praktikus eljárás, számos életet meg lehet vele takarítani. Persze nevezhetjük egyszerűen gyávaságnak is, de ez nem polkorrekt, mert tudjuk, hogy gyáva csak fehér, hetero, többségi lehet, arab nem, ezért maradjunk a praktikusnál.

Van ezen hadművészeti eljárásokban néhány általánosan megfigyelhető vonás. Az első a teljes szervezetlenség. Nincs semmiféle felismerhető parancsnoki lánc, tisztek, altisztek, a harcolók húszdolláros, kínai walkie-talkie-vel értekeznek egymással, kódolás nélkül, amiben az a szép, hogy az ellenségnek is ilyen van, ezért aztán simán hallja amit a másik mond. Persze ez is humánus dolog, mert nem hagyjuk kétségek között vergődni az ellenséget a tekintetben, hogy mire készülünk.
A másik, általánosan megfigyelhető dolog a halottakkal borított csatatér látványának hiánya, amit pedig az európai szem, a tűzfegyverek bevezetése óta már megszokott. Ha halottakat látunk, azok kizárólag civilek, nők, gyerekek, akiket véletlenül, vagy szándékosan halomra gyilkoltak. Nyilván valamely homályos belső hiányérzet hatására: mert hogyan néz ki a háború halottak nélkül? A harcosok vére viszont drága, nem pazarolhatjuk, ha egymást gyilkoljuk nem jutunk el a nyugdíjig.

Ami a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint a háború életformává válása. Ez az életforma biztonságosabb Allah harcosai számára, mint pénteken az M7-en a Balaton felé autózni. Fizetést kap, nem kell kölest aratni, a csajok pedig hősként tekintenek rá, mikor terepszínű ruhában, géppisztollyal hazamegy a faluba, ahol addig nyomorgott. Bónuszként még rabolni és erőszakoskodni is lehet. A győzelem nem cél, mert akkor vége a jó állásnak, a háború pedig öncéllá válik és évtizedekig tart, mert a résztvevők abban érdekeltek. Láthatóan semmiféle értelmesnek mondható elképzelésük nincs a háború utáni világról. Az Iszlám Állam által világhálóra szórt elmebeteg képzelgések semmiképpen sem azok. Valaha – ezt is Lawrence-től tudjuk – az arab seregek feloszlottak, ha a tevék megrühesedtek, ma már, a Humwee-k korában, ebben sem reménykedhetünk. Talán majd Rambo…