A Kormányzó III

36
 

 

 

„Egy ezeréves nemzet erkölcsi tőkéjével, a magyar föld őserejével és magyar nép lelkének keresztény hitével bátran nézünk szembe a jövendővel.”

Horthy: A magyar nemzethez! Kiáltvány 1920.

Nagyanyám története szerint azt, hogy Magyarország belépett a háborúba 1941.június 27-én, a másnapi újságból tudták meg. Nagyapám, aki tanyasi tanító volt, lévén nyugdíj nélküli nyugdíjas katonatiszt, leült az ebédlőasztalhoz egy demizson borral, hogy gondolkozzon a világ állapotáról. Segítségként magához vett egy afféle iskolai atlaszt, melyen fel volt tüntetve az egyes országok lakossága, területe és szén, valamint acéltermelése. Egy darab papírra, gondosan két oszlopba rendezve felírta a németek és szövetségeseik adatait és az ellenségét, majd összevetette őket. Elnézve az eredményt indignálódva csak annyit mondott: „Végünk van.” És ivott rá egyet. Számukra így kezdődött a világégés és tartott a tanyasi iskolától a doni poklon át a Népbíróságig.

Mikor Horthy politikai pályáját értékelik, előbb-utóbb eljutnak Magyarországnak a II. világháborúban játszott szerepéhez. Szemére hányják az országvezetésnek, hogy miért lépett be a háborúba és miért kellett kiküldeni a doni hadsereg rosszul felszerelt és rosszul kiképzett katonáit az orosz pusztákra.

Azok, akik főbenjáró bűnnek tekintik ezt – és mindenek előtt Horthy bűnének – jó néhány dologról nem vesznek tudomást.

Mindenek előtt, a kommunista történetírás hagyatékaként fennmaradt egy olyan beállítása a Szovjetuniónak, amely ártatlan áldozatnak tünteti fel azt. Nem volt ártatlan. Sztálin maga is támadó hadműveletet tervezett Németország ellen, ezért volt gyakorlatilag az egész hadserege nyugat-Ukrajnában. Továbbá a támadás idejére már a kommunista csapatok agresszív hadjáratokban elfoglalták Lengyelországot, megcsonkították Finnországot, annektálták a balti országokat. A megszállt területeken a GPU brutális kegyetlenkedésbe kezdett, melyek semmivel sem maradtak el az SS Sonderkommandóktól. Elég talán csak Katynra és az ott lemészároltakra gondolni.

A Szovjetunió borzalmas kommunista berendezkedése semmiben sem maradt el a hitleri Németországtól. Sőt. Nem véletlenül mondta Churchill, hogy szövetséget kötöttünk az ördög ellen a Sátánnal. Nekünk, magyaroknak pedig a legrosszabb rémálmunk volt a szovjet segítséggel uralomra jutó kommunista rablógyilkosok újabb országlása, mi már tudtuk milyen az.

Hogy ez a félelem mennyire volt megalapozott, azt tanúsíthatja az elkövetkező hatvan év.

Mikor a hadüzenetről gondolkodunk, figyelembe illik venni azt is, hogy 1941-ben Európa legyőzötten hevert Németország lábai előtt, a messzi északon lévő Narviktól Kréta szigetéig. Mindezeket az országokat a Wehrmacht néhány hét alatt taposta el, példátlan technikai és taktikai fölényről téve tanúságot. Nagyon kevesen adtak esélyt az oroszoknak, nagyapámon kívül. A német csapatok, a háború első napjaiban, néhány nap alatt több száz kilométert haladtak előre Ukrajnában, megsemmisítve, bekerítve százezres szovjet seregeket.

Nem tűnt túl kockázatosnak részt venni ebben a háborús kalandban.

Magyarország válaszút előtt állt. Felkészületlen hadseregével belép a németek oldalán a háborúba, vagy távol tartja tőle magát, kockáztatva az egyre monomániásabb Hitler haragját. Amint az utóbbi ötszáz évben annyiszor, az ország a rossz és a rossz között választhatott.

A fő ellenség, Románia a németekkel együtt lépett be a háborúba és próbált minél előnyösebb pozíciót kiharcolni agyőzelem utáni osztozkodáshoz. Tiso Szlovákiája – a másik ősellenség – már június 23-án hadat üzent. Talán az sem volt elhanyagolható körülmény, hogy Antonescut – a „Vasgárda” parancsnokát és román vezért – Hitler kifejezetten kedvelte, ellentétben Horthyval.

A hadsereg, élén Werth Henrik vezérkari főnökkel, egyértelműen háborúpárti volt és siettették a belépést, román és szlovák példára és várható előnyökre hivatkozva. Ezek után következett a máig sem tisztázott a kassai bombázás. Az esetet Horthy casus belli-nek tekintette és az ország hadat üzent a Szovjetuniónak. Elsietett lépés volt, kétségtelenül.

Magyardország – már csak földrajzi helyzeténél fogva is – nem kerülhette el a háborút.

A függetlenséget sem Hitler, sem Sztálin nem vette komolyan. Bulgária például nem vett részt a háborúba, ennek ellenére, mikor 44-ben a szovjet csapatok a határra értek, Sztálin hadat üzent nekik és kommunistákra cserélte a kormányt. 41-ben még lehetett volna húzni az időt. Hogy aztán mire mentünk volna vele, kevesebb vagy több halottat sirathatnánk az nem tudható. Sorsunk végül, így is, úgy is egy papírszalvétára rajzolt térképvázlattal dőlt el.

A háború alatt megmerevedtek a kényszerek. A magyar külpolitika és katonapolitika mozgástere folyamatosan szűkült, egyre inkább alávetettje lett német igényeknek. A kormány, élén Horthyval, kénytelen volt belátni, hogy a németek elveszítik a háborút és ezzel Magyarország is katasztrófába sodródik.

Az áldozatok száma nőtt, a Kormányzó is elveszítette a fiát.

A szövetségesek minden közeledési kísérletet elutasítottak és Sztálinhoz küldték a magyarokat oda, ahová a legkevésbé szerettek volna menni. Horthy és a magyarság legrosszabb rémálma látszott megvalósulni a bolsevista Szovjetunió – ahol ugrásra készen vártak a kipróbált hazaárulók hordái – döntőbíró lett országunk sorsában.

Ebben a helyzetben próbálkozik meg a kiugrással, amely meghiúsul, miután hibás alapelvből kiindulva próbálják megvalósítani. A hibás alapelv pedig azt volt, hogy a hadsereg főtiszti kara hűséges a Kormányzóhoz és az országhoz. Nem így volt. A németek előre tudtak mindenről, a katonai parancsnokok pedig tétováztak, vagy nyíltan ellenálltak. A németek pedig bevonultak, megszállták az országot. Megindultak a vonatok a vidéki zsidókkal a táborok felé.

Még ebben a helyzetben is Horthy megtett mindent, amit az ország számára hasznosnak vélt.

Így vezényelte Koszorús ezredes páncélosait Pestre, megakadályozandó a Budapesti zsidóság elhurcolását. Végül fia elrablásával zsarolva lemondásra kényszerítették és megnyílt az út Szálasi előtt, akit egyébként Horthy börtönbe vettetett szélsőséges nézetei miatt. Horthyt a családjával együtt Németországba deportálták, ott érte meg a háború végét. A háború után soha fel sem merült, hogy vádlottként idézzék bármely törvényszék elé, miközben idehaza, az ún. „Népbíróság” jóvoltából ugyancsak sok dolga volt az akasztófának.

Életét végül a portugáliai Estroil városában fejezte be. Emigrációjában azok a zsidók támogatták anyagilag, akik tisztában voltak vele, hogy neki köszönhetik az életüket.

Nagy ember volt.

Nem ő tehet róla, hogy vészterhes időben vette át az ország kormányát és éppoly vészterhes időben vették el tőle. Célja a magyarság egyesítése, az elszakított országrészek visszaszerzése csak rövid időre valósult meg.

Mindent megtett, hogy a nagyhatalmak játékszerévé vált országot szilárd partok felé vezesse. Nem sikerült. A háború elveszett és vele a magyar remények. Sem a kitörésében, sem a befejezésében nem játszottunk a lábjegyzetnél nagyobb szerepet. Sodort az ár bennünket és Horthy megpróbált a víz felett maradni és közben megőrizni az ország, a nép tisztességét is.

Csak az szidja, aki tudott volna jobb alternatívát is!

A háború után aztán mindenféle szennyet hánytak a nevére, és folyik ez a mai napig is. Könnyen tehették, nem tiltakozhatott és akik tiltakozhattak volna, azokat is elhallgattatták. Ideje lenne tisztára mosni a nevét, mert még egyszer mondom: akié a múlt azé a jövő.