A lélektani hadviselésről

 „…a háború az emberi lélek munkájává válik
és végre a puszta észt igénybe vevő politikai eszköz alárendelt természetéből áll.”
Carl von Clausewitz: A háborúról

Történt, hogy a Jarmúk folyónál, a Galileai-tengertől délkeletre vívták meg 636 augusztusában, dühöngő homokviharban a döntő csatát a bizánci és a mohamedán seregek. A csata – nem kis mértékben a szíriai keresztények árulása miatt – elveszett. Hérakleiosz császár, aki meg volt győződve róla, hogy mindez Isten büntetése mert vérfertőző házasságban élt unokahúgával Martinával, hajón hagyta el a provinciát. Rossz nyelvek szerint előtte ijedtében magához vette a szíriai városok kincstárát is. A parttól távolodván keservesen sírt: „Isten veled Szíria, Isten veled!” – ahogy feljegyezte Szíriai Mihály a krónikás. Így került az a Szíria – keresztény segítséggel – mohamedán kézre, ahol izgalmas eseményeknek lehetünk szemtanúi újabban.

A török légierő ugyanis lelőtte az oroszok egyik vadászbombázóját, amely provokatív módon vagy egy kilométerre belépett a féltve őrzött török légtérbe Szíria környékén. Sokan értetlenül állnak az eset előtt. Vajon miért tették? Nyugodtan megvárhatták volna amíg hazamegy, mert olyan még nem volt, hogy egy gép huzamosabb ideig egy helyben maradt volna a levegőben. Lehet attól tartottak, hogy a gép hirtelen irányváltással Isztambul felé fordul és porrá bombázza azt, bizonyára bosszúként Konstantinápoly 1453. május 29-én történt török meghódításáért. Ezeknél az oroszoknál sohasem lehet tudni.

Minden esetre a gépet lelőtték, a két pilótát pedig a térségben operáló rablógyilkosok – akarom mondani a szíriai demokratikus ellenzéki csoportosulások – vígan halomra gyilkolták a helyi szociokulturális szokásoknak megfelelően.

Az is lehet, valami titkos, nehezen megmagyarázható lelki mechanizmus munkált a török hadügyben. Olyasfajta, mint amelyik néhány ezer török szurkolót, a görög-török meccsen arra indított, hogy lelkes „Allahu akbar!” kiáltásokkal fejezzék ki mély részvétüket és együttérzésüket a párizsi áldozatokért. Azóta sem tudjuk vajon kinek drukkolhattak? A robbantóknak vagy a robbantottaknak? Érdekes és némileg ellentmondásos dolog ez.

A migránsbarát sajtó szerint ugyanis az iszlám egyáltalán nem keresztény ellenes, sőt. Ha gondosan olvasgatjuk az afféle sajtótermékeket, mint az Index, vagy a HVG kiderül, hogy a mohamedánok a keresztényeket tulajdonképpen sokkal jobban szeretik, mint saját magukat és mindenek előtt nagyon-nagyon békések. Bizonyára azért is jönnek ide hozzánk, hogy kifejezhessék ezt és gyakorlatilag, in vivo szerethessenek bennünket.

Ez Párizsban például kifejezetten jól sikerült is, csak mi bunkók vagyunk és nem értjük. Nem tudjuk kitölteni a teszteket sem a mohamedán hitről. Én például, bevallom, GPS nélkül még azt sem tudom merre van Mekka, így aztán ha rossz irányba borulok le, akkor hiába lélegzem be a szőnyegből az atkákat. Rettenetes.

A helyzet azonban e tekintetben nem reménytelen. A kereszténység nagy barátja, Szaúd-Arábia, orvosolandó kirívó tudatlanságunkat felajánlotta, hogy kétszáz mecsetet épít nekünk, melyekben majd megismerkedhetünk a mohamedán hit finomságaival. Persze csak ha előtte áttértünk, mert különben be nem tehetjük oda a lábunkat. Ez a tömeges áttérés egyébként nem kis problémákat okozhat még nekünk, elég ha a majdani átlagos borsod megyei mecset előtt, az ima idejére kint hagyott cipők sorsán gondolkodunk el és azon, hogy télvíz idején a derék mohamedánok – mi – hogyan mennek majd haza. De félre a pesszimizmussal.

A mély felebaráti szeretettől áthatott mohamedánok például már a nagyszerű kulturális vívmányaikat is szívesen megosztanák velünk. Ezt bizonyítja, hogy egy dániai felmérés szerint az ott élő mohamedánok úgy gondoljál, hogy a dán alkotmánynak tartalmaznia kéne a Korán előírásait. Az így megreformált alkotmányt azután – gondolom – Helsingörben, a vár fokán hirdetnék ki és az esemény fényét emelendő jelen lenne Hamlet atyjának szelleme is. Nagyszerű dolog lenne ez az új hibrid alkotmány. Például szabadon áramolhatna a közmondásos mohamedán szeretet az LMBTQXYZ√2 közösség felé. E szeretetről mi sem mond többet, mint az, hogy Szaúd Arábiában is valami buzit csak 500 korbácsütésre büntettek, pedig adhattak volna neki akár ezret is, de hiába a híres tolerancia…

A dánok és az új-dánok pedig örülnének – vagy nem. De ez biztos.

Erre mifelénk a nagy, felvilágosult észhasználat korában divat mindent racionalizálni; a biztonság kedvéért természetesen utólag. Mindenki biztos benne, hogy teljes pontossággal ismeri a tüllfodros mohamedán lélek összes rezdülését és biztonsággal tudja, hogy mit miért tesznek. Ez a magabiztos tudás a nyugati, freudiánus lélektan közvetlen eredménye, amely képes finoman megkülönböztetni az arab felső tudatot az alsótól. Mohamed forog a sírjában. Mert Karinthytól tudjuk: az embernek alsó tudata és felső tudata van, esze nincs. Azt már csak én teszem hozzá, hogy láthatóan nem is nagyon hiányzik.

Én ugyan nem nagyon rendelkezem a mifelénk oly sűrűn előforduló libsi kávéházi stratégák éleslátásával, mely pontosan tudja, hogy a közel-keleti konfliktusban kinek milyen szándékai vannak, de lenne egy megfejtésem az utóbbi légi incidens kapcsán. Szerintem a nyugati hatalmak és Törökország egy sajátos lélektani hadviselést dolgoztak ki: lelövik egymás repülőit, később majd bombázzák és ágyúzzák is egymást, a dzsihadisták pedig ezt nézve belepusztulnak az izgalomba. Vagy a röhögésbe.