A magyar föld II.

31

„Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem.”

Arisztotelész

Én magam, higgyék el, legalább annyira sajnálom a magyar falvak vesztét mint Andrásfalvy. Sajnos azonban az én sajnálatom – akárcsak az övé – nem sokat ér. Ezeket a falvakat mára bedarálta a „modern” életforma és az etnikai összetétel radikális változása, annak minden kulturális és gazdasági következményével együtt. Az a mezőgazdaság, amely valaha a falusi életforma alapját, kereteit adta nem tér már vissza, mert a potenciális résztvevők nem akarják, nem vállalják és gazdaságilag sem működőképes. És – a tapasztalatok szerint – ezen nem nagyon segít a megannyi állami támogatás sem.

Ami a „nagybirtokokat” illeti, Magyarországon ezt a rendszert, paradox módon, a törpebirtokok tartják fent, amiből nálunk jóval több van mint például az EU-ban. Az 1-2-3 hektáros földterület nem művelhető gazdaságosan, ezért tulajdonosaik bérbe adják azt, így alakulnak ki a több ezer hektáros üzemek. A kis földdarabok el sem adhatóak többnyire, mert be vannak szorulva valami lehetetlen helyre a nagyobb táblák közé.

Lehet elmélkedni azon, hogy az egy személy által birtokolható 300 hektáros határt „kijátsszák”, mert a családtagok nevére is vásároltak földeket. Csakhogy azon is gondolkodni kell, hogy ez semmiképpen sem örök megoldás a „nagybirtok” létére. Mi lesz a feleség nevére vett földel ha elválnak? A rokonéval, ha összevesznek? (Ez a magyar viszonyok között törvényszerűnek tekinthető.) A gyerekével ha felnő? Az így alapított birtok mérete csak átmeneti lehet.

És most a biogazdálkodásról. Az EU országaiban a biogazdálkodás az összes termőföld 5,91%-án folyik és ez évről évre igen kis mértékben növekszik. 2013-14-ben például 5,77-ről 5,91%-ra. Ennek oka pedig a keresletben keresendő. A biotermékek fogyasztói jellemzően a magas jövedelmű, környezet és egészségtudatos, városi értelmiségiek. Ők képesek és hajlandók is megfizetni a biotermékek magasabb, 1,2-1,8-szoros árait. Ez a réteg pedig nem nő valami gyorsan.

Ami a dolog gazdasági oldalát illeti, tudom, hogy szörnyű lesz, de számoljunk egy kicsit. Egy hektár az tízezer négyzetméter, amit elképzelhetünk egy 100×100-as négyzetnek. Egy méteren 2 sor kukorica van, összesen tehát 200, egyenként 100 méter hosszú sor, ez összesen 20 kilométernyi kukoricasor, melyet egy nyáron, a negyvenfokos melegben meg kell kapálni háromszor.

Már ha nem nagyüzemileg csináljuk, gépekkel, vegyszerekkel.

Javaslom a biogazdálkodás apostolainak, hogy egy nyáron, csak úgy, kapa nélkül sétálják ezt végig az embermagas kukirácában, 40 fok melegben; akkor megértik miről beszélek. Így kapával, terem cirka 6-7 tonna, aminek a felvásárlási ára most, betakarítás előtt, mikor a legdrágább, 49-50 ezer forint.

Tehát keletkezett a hatvan kilométeres kapálásunkból 300-350 ezer forint bevétel. Mondom bevétel. Ebből lejön a vetőmag, a szállítás, a szárítás, a tárolás, ami marad, azt a hajára kenheti. Ja és egy aszály vagy jégverés bármikor tönkreteheti az egészet.

Mutasson nekem valaki – Ángyán úr – olyan embert a mai magyar faluban, aki erre vállalkozik!

Meg kell csak nézni az elcigányosodott falvak gazos kertjeit. Azt a néhány négyszögölnyi területet, ahol meg lehetne termelni egy család élelmiszereinek jó részét, azt sem képesek megművelni.

Arról beszélni, hogy majd a községi földeken megtermelik a közkonyhák alapanyagait, azt jelzi, hogy fogalmuk sincs azok működéséről. A konyhák költségeinek kisebb részét teszik ki a mezőgazdasági termékek, a nagyobb részét a nutella, az üdítők, a készen vásárolt sütemények, pizzák és egyebek, amiket a gyerekek otthon is esznek. A konyhás nénik nem sütnek pogácsát, vagy süteményt, azt készen veszik valahonnan, gondolom onnan ahol olcsó.

Az a szomorú igazság, hogy a „bio” – tehát kézzel végzett – mezőgazdaság piszkos, büdös, izzasztóan nehéz és kétes jövedelmezőségű dolog. Az ilyen mezőgazdaságot nem a bukolikus derű lengi be, hanem a trágyaszag. Ha állatokat is akar tartani valaki, akkor még katasztrofálisabb a helyzet. Akár egyetlen nyomorult tehén miatt minden áldott nap – karácsonykor és boldogújévkor is – fel kell kelni fél ötkor, hogy megfejd, megetesd és tisztán tartsd. És nem nincs szabadság, nincs kibúvó; minden áldott nap így telik majd. Akinek akár csak egy kutyája van, vagy a gyerekeknek aranyhörcsöge az tudja, hogy miről beszélek. Ezek a kedvencek szokták a kukában és az út szélén végezni a szabadságolások ideje alatt, mert nincs aki gondozza őket.

A fiatalok elvándorlása igen régi folyamat és nem csak nálunk. Nem az az alapvető ok, hogy nincs föld, meg munka. Az alapvető ok, hogy az ifjúság kommunikációt és pszichológiát akar tanulni, hogy utána médiában helyezkedjen el. Esténként pedig bulizni szeretne és bulizásra árnyékot vetne az, hogy szar szagú vagy és tudod, hogy másnap fél ötkor kell kelni. Inkább nem. A tejet pedig majd megtermeljük olyan farmokon, ahol 3-4 ember tehenek százait tudja gondozni, számítógépekkel, automatikákkal és egyebekkel. Csakhogy ilyen állattartó létesítményekhez milliárdos beruházások kellenek és kizárólag a „nagybirtok” képes előteremteni a szükséges pénzt.

Megőrizni csupán az emlékét tudjuk a „régi” mezőgazdaságnak. Az emlék pedig lehet szép, vagy csúnya, kellemes vagy kellemetlen, de emlék csupán. A mostani baj nem gyógyítható – sőt le sem írható – egy előző betegség diagnózisával és gyógyszereivel. Megpróbálhatunk a falvakból cigány kibucokat csinálni, még az is lehet, hogy sikerül – bár ezt kétlem –, de az akkor sem lesz már az, ami volt. Sajnálom. Tényleg sajnálom, de ez az igazság.