A minisztérium félrelép

38

„Az ördög ereje az ember nemi szervében van.”

Szent Ágoston

Egy nő kérdi a másiktól: „Láttad már a férjed arcát szeretkezés közben?” „Igen” – válaszol a másik – „Pont benézett az ablakon. Szörnyű volt.”

Azonnal ez a vicc jutott eszembe, mikor olvastam a 24.hu írását, egy bizonyos Tamás kalandjairól. Az írás szerint, az illető felesége túlságosan egyneműnek látta Tamás boltozatos homlokát, ezért csinos szarvakkal ékítette azt. Tette mindezt a férj szeme láttára, ugyanis egymással szembeni épületben dolgoznak, így a férj rálát az asszony szobájára a saját irodája ablakából. Tán még egy kukkert is vett, csak a munkáját hogyan végezte azt nem tudom. Mint írják: „A saját szemével látta azt is, hogy felesége sokszor mutatkozik az egyik minisztériumi kollégájával az irodában, és többször megesett, hogy együtt hagyták el az épületet. Később megbizonyosodott róla, hogy a felesége félrelép.” Az nem derül ki a cikkből, hogy konkrétan magát az etyepetyét is látta az íróasztalon, az ablakából, vagy egyéb módszerekhez folyamodott a bizonyosság elnyerése végett. 

Eddig a történet. Nem túl eredeti, naponta ki tudja hányan és hányszor ébrednek rá, férfiak, nők vegyesen, hogy a holtomiglant a másik nem úgy értelmezi, mint ő. Az ismert irodalom, a tragédiától a komédián át az újságcikkekig és a zenés darabokig (vö.: Az asszony ingatag…) a kezdeteitől fogva él meg ebből a témából. Nem is csoda, hogy minden műnemnek tartalmat ad a dolog, hiszen egyfelől, van abba valami ellenállhatatlanul humoros, ha ez mással történik meg, másfelől viszont tragikus ha mi vagyunk a szenvedő fél. 

Az elején csodálkoztam is, hogy egy haladó sajtótermék cikket szentel az ügynek, hiszen nem értettem, miképpen kanyarodnak rá, ebből az ügyből, a kormány szidalmazására, ami ugye még a meteorológiai híreknél is kötelező.

Elvégre ezért fizetik őket.

Ám tovább olvasva, az eset egészen szürreális fordulatot vett. Tamás elhatározta, hogy visszaszerzi a csapodár asszonyt. Ehhez tán biztatást adott számára, hogy úgy tűnt, a felesége is csak, mintegy kiegészítő sportként űzte a dolgot, hiszen továbbra is egy fedél alatt éltek és nevelték közös(?) gyermekeiket. Hogy aztán az ágy is közös-e továbbra is, arról nem szól a fáma. 

Zárójel. Férfiember ilyenkor kétféle stratégiát követhet. Az egyik a szarvasoké, akikről közismert, hogy a bikák vad tusában döntik el az ünők tulajdonjogát és utána rigorózusan betartatják az előjogaikat. A másik a libáké, akik könnyed, praktikus módon állnak a dologhoz, és ha egy gúnár meglátja, hogy a másik gúnár a tojót… Akkor odasétál és – biztos, ami biztos – ő is. A kislibák meg minden gúnárnak köszönnek, mert nem tudják ki az apjuk. Zárójel bezárva. 

Hősünk először érzelemdús megbeszéléseket folytatott az érintettekkel, sőt egyszer még be is húzott egyet a csábítónak. (A cikkből arra következtettem, hogy a házibarát nem vállalta a tusát, nem ütött vissza, csak hát továbbra is az asszonyt, mint a libák ugye…) Sajnos az ilyen esetekben a diszkurzív megoldások nem szoktak eredményre vezetni, többnyire ordítozós veszekedés lesz belőle, évekkel azelőtti sérelmek felemlegetésével. Különösen nem javallott a dolog esti, éjszakai megbeszélése, mert akkor az emberen csupán pizsama van, s alatta mindjárt ott a lélek – ahogyan azt Robert Musil is oly szemléletesen megírta.

Ezután döntött úgy, hogy az első lépés a csábító eltávolítása a feleség közeléből, aki mindennek ellent tud állni, kivéve a kísértést. Az sajnos nem megy. Ehhez pedig, úgy döntött, hatósági segítséget vesz igénybe, a szerelem közismert erejét közhatalmi erővé konvertálva. Ennek elvi alapjaként azt találta ki, hogy az ő emberi méltóságát sérti a mindennapos látvány, mikor a hűtlen asszony kokettál a csábítóval. Úgy vélte, hogy a helyzet sérti a köztisztviselői etikai kódexet is, mert abban az szerepel, hogy „… méltatlanná válik feladatai ellátására az a kormánytisztviselő (…), aki munkahelyén vagy nagy nyilvánosság előtt a szexuális vágy kielégítésére vagy felkeltésére közvetlenül irányuló tevékenységet végez.” E vélemény jogosságának eldöntéséhez, megvallom őszintén, a cikk nem szolgál kellő tényanyaggal, így nem tudni, a házibarát és a feleség valóban a „szexuális vágy kielégítésére vagy felkeltésére közvetlenül irányuló tevékenységet” végzett-e a munkahelyén, vagy elmentek valahova máshova e célból. És ha igen miképpen tették azt. 

Levelet írt hát a magas minisztérium osztályvezetőjének, melyben kérte: a pajkos párost ültesse szét, a szeretőt helyezzék máshova a feleség közeléből. Tán úgy gondolta, ha eltűnik a csábító, akkor visszahódíthatja a szeretett nőt, gyertyafényes vacsorák és más romantikus aktusok segítségével. Esetleg balalajkázhatnak este a tóparton, mint a szép, szovjet szerelmes filmekben anno. Nem tudom, miért gondolta ezt megoldásnak, tudomásom szerint a csalfa asszonyok akár jóval nagyobb távot is képesek megtenni, mint néhány épület vagy folyosó, ha éppen arra szottyan kedvük. Ez három esztendeje volt, írják tragikus hangnemben. 

A minisztériumi osztályvezető beszélgetett is Tamással – a cikkből úgy tetszik, sikerült visszafojtani a röhögését –, de nem volt hajlandó segíteni. Teltek múltak a hónapok, az évek, és nem történt semmi. A szerető továbbra is rájárt a mézes csuporra, a gyerekek nőttek, Tamás pedig bánkódott és a szarvait fényesítette. Ezután levelet írt a miniszternek is, túl ezen pedig az alapvető jogok biztosához is fordult, miután, megítélése szerint, méltósága egyfolytában sérült.

Már ha az adott helyzetben méltóság van egyáltalán. 

Közbevetőleg jegyzem meg, a dolgot nem csak a férj, hanem feleség szemszögéből is nézhetjük. Az ő méltósága sem sérülhet azzal, hogy eltávolítják szeretője közeléből és hosszabb utak megtételére kényszerítik egy kis boldogságért. Szerinte Tamás valamit nem csinál jól, illetve a csábító jobban csinálja. És ehhez neki joga van. Ezt ne felejtsük el. 

Tamásnak azonban semmi sem segített. A hivatal nem volt hajlandó támogatni, nem vitte vissza az asszonyt, nem udvarolt neki Tamás helyett, nem büntette a csábítót; úgy tett, mintha semmi köze sem lenne a dologhoz. Amint nem is volt, véleményem szerint.

És itt, ezen a ponton olvashatjuk azt, amiért a cikk megszületett.

Tamás úgy látja, a minisztérium az időhúzó-lekoptató stratégiát választotta, ő pedig már nem először szembesült ezzel az állami magatartással.” Mert ilyen államban élünk, kérem szépen, ahol a NER, hanyagságból, illiberalizmusból és hozzá nem értésből, nem képes gondoskodni a polgárok boldogságáról.

Európa segíts!