A nevelésről I.

„Régen az ifjú népszavazattal tisztséget hamarabb kapott,
mint szűnt volna megfogadni oktatója parancsszavát.
Most? Hétéves sincs, de hogyha hozzáérsz csak ujjal is,
írótábláját azonnal széttöri mestere fején.
S ha apjához mégy panaszra, így prédikál a papa:
»Rám ütsz addig, míg képes vagy visszaütni, ha sértenek.«
Aztán szidja a tanítót: »Vén mihaszna, jaj neked,
ha fiamat, amiért bátor, érinteni is mered!«
Olajos rongyba csavart fővel, mintha lámpa volna, megy
a tanító a világnak, elítélten. Hát hogyan
parancsolhat, ha először őt páholják el, szegényt?”

Írja Plautus (Kr.e 254-184) és sorai akár mostanában is elhangozhatnának, kivéve az ékes latinságot, természetesen. A pedagógus sorsa ma is hasonló, egyszerre kell küzdenie az elkényeztetett, fegyelmet nem tűrő diákokkal és szüleikkel, akik nem ritkán nekiállnak fizikailag is kifejezni elégedetlenségüket az éppen alkalmazott pedagógiai módszerekkel. Minden bizonnyal nem leszek túl népszerű a későbbiekben, mivel a szittya világ egy igen befolyásos csoportját készülök magamra haragítani éppen. Mintegy előzetes bocsánatkérés gyanánt le kell szögeznem, hogy szeretem a pedagógusokat, de az igazságot még jobban szeretem.

A KLIK létrehozása bizonyosan öngól volt, mert lehetővé tette hogy a nevelési/oktatási kudarcokat a kormány nyakába lehessen varrni. A FIDESZ felmondta a magyar közhatalom alapelvét: az egymásra mutogatás szabályát. Régebben úgy volt, hogy az oktatás az önkormányzatok felelőssége volt, de a szükséges pénz legnagyobb részét az állam adta. Mikor valakinek kifogása volt a közoktatás állapotát illetően, akkor az önkormányzat azt mondhatta, hogy nem kap elég pénzt az államtól, menjen oda tiltakozni, az állam viszont visszaküldte az önkormányzathoz mondván: ő adott pénzt, csak az önkormányzat nem tudta beosztani.

Az elégedetlen pedig egy darabig mászkált közöttük, míg meg nem unta. Akkor elment és ivott valamit; a kérdés meg volt oldva.

Ennek lett vége. Ha egy állami hivatal rosszul csinál valamit, azért az állam a felelős és kész. Ezért láthatjuk, hogy a legkülönbözőbb libsi megmondóemberek és politikusok csorgó nyállal vetik rá magukat a pedagógusok elégedetlenségére és úgy ólálkodnak a civil akciók körül, mint migránsok a kölni leánygimnáziumnál. Még az olyan közhülyék, mint Tótawé is véleményt nyilvánítanak, miszerint a gonosz Orbánbasi mindennek az oka. Pedig hát jobb lenne, ha hallgatnának, mert például az SZDSZ Comeniusa, Magyar Bálint tette tán – éles versenyben természetesen – a legtöbbet az oktatás színvonalromlásáért.

Harcolnak a pedagógusok. Mindenféle követeléseket hallani tőlük. Ezek időnként egymásnak is ellentmondók, ám – ahogyan kivehető – a lényegük az, hogy kevesebbet kívánnak dolgozni, de azt is önállóan. El akarják töröltetni a kötött munkaidőt, csökkenteni a kötelező óraszámot és nem akarnak délután is bent lenni a suliban. Maguk akarják választani az igazgatót és nem akarják, hogy ellenőrizzék őket.

Mindezt természetesen a gyerekek és csak a gyerekek érdekében. Ki máséban?

A gyerekek érdekében csökkenteni kell a tananyagot és az órák számát is. Az nyilván csak a véletlen számlájára írandó, hogy ezek megvalósulásával a pedagógusok munkája is csökken. E nemes küzdelem okairól is értekeznénk alább.

Nem tudom másoknak vannak-e hasonló tapasztalatai, de nekem az a benyomásom, hogy az egymást követő generációk egyre képzetlenebbek. Ma már a felvételire jelentkezők olyan ismeretekkel sem rendelkeznek, melyeket régebben már az általános iskolában is tudni kellett.

Az, hogy a piócát ly-nal írja valaki, már nem is tűnik fel annyira.

És mindez annak ellenére, hogy amióta az eszemet tudom, mindig volt éppen valamilyen haladó pedagógiai reform, melynek prófétái azzal kecsegtettek, hogy ezután minden jóra fordul és csupa zseni fog az iskolapadból kikerülni. Sajnos ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk.

Leszögezhetjük a magyar oktatás első törvényét: az oktatási reformok és a tudás fordított arányban állnak egymással, tehát minél több az oktatási reform annál hülyébbek a végzősök.  Az új és új világmegváltó módszereket gyakorta illetik az elborzasztó „pedagógiai kísérlet” névvel. Mármost a gyerek – bárhonnan nézzük – mégiscsak ember és így tulajdonképpen emberkísérletről beszélnek, ami minimum nem come il faut dolog.

Nagy úr a megszokás. Ma már senki sem látszik felháborodni azon, hogy a gyerekei „kísérletnek” vessék alá, amelyik azután – a kísérletek természetének megfelelően – vagy sikerül, vagy nem. És ha nem sikerül akkor mi van?

A perpetuum mobile megalkotására tett sikertelen kísérlet után az alkotó új gépet csinált, vagy elvitték az elmegyógyintézetbe és kész. Ha azonban a „pedagógiai kísérlet” nem sikerül és itt áll egy csomó elkényeztetett, tudatlan, munkakerülő, akik a tetejébe úgy tudják, hogy ők nem buták és lusták voltak az iskolában, hanem betegek: diszgráfia, diszkalkulia, diszlexia és diszszorgalom sújtotta őket, így hülyeségük sorsszerű  – velük ki és mit fog kezdeni?

Zárójelben jegyzem meg, hogy nem csak nálunk, hanem szerte a nyugati világban hasonlóak a tendenciák. A generációról generációra haladó elhülyülés évtizedek óta, mintegy szabályként adódik, igazolva a latin mondást, miszerint akit az Istenek el akarnak veszejteni annak először az eszét veszik el.

 

Folytatjuk (ez nem fenyegetés!)