A sötétség migrációja

„Csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk.”

Oscar Wilde

Olvasom, hogy a minap a Parlament épülete előtt egy bizonyos Jordan Tannahill genderaktivista mintegy hét órán át olvasta fel Judith Butler – a genderizmus atyja – a „Problémás nem” című könyvét. A kutya sem volt rá kíváncsi, főleg, mert ékes angol nyelven tette ezt, de ő azért csak olvasta. Az eset nyilvánvalóan orvosért kiált, ám van némi általános konzekvencia is, amely levonható belőle.

Jutka bácsi könyve ugyanis valami katasztrófa. Mind tartalmában, mind pedig stílusában, méghozzá azonos módon: mindkettő zagyva. Nem tudom, mennyiben a fordítás a ludas a dologban, lévén a magyar nyelv nem ismeri a nyelvtani nemet, ugyanazt az „ő”-t használja férfira és nőre. Ez problematikus olyan téveszmék terjesztésében, melyek elsősorban – sőt szinte kizárólag – a beszédre, a szövegre és nem pedig az azzal leírt valóságról szólnak. (Volt elképzelés, hogy a magyarban is legyenek nyelvtani nemek, ezt a kísérletet Kazinczy „nőstényesítésnek” nevezte és szerencsére nem lett semmi belőle.)

Ha bármilyen genderista könyvet, cikket, akármit olvasunk, azt találjuk, hogy mindegyik valami előző, hozzá hasonlóan tökéletesen jelentéktelen író (szándékosan nem használom a „filozófus” jelzőt, mert megalázó lenne mondjuk Hegel számára) valamely művére hivatkozik, aki úgyszintén hivatkozik valakire és így tovább a teljes agyhalálig.

Nagyszerű lehetőségeket rejt ugyanis, ha nem a valóságról, hanem teorémákról beszélünk. Eklatáns példája ennek az un. „női dobás” kérdése; nem tudom megállni, hogy ne beszéljek róla. Volt egy Iris Marion Young nevezetű nőszemély, aki részletekbe menően foglalkozott eme roppant fontos problémával. Megállapítása szerint az, hogy a nők többnyire rosszabbul dobnak, az a férfielnyomás eredménye, mert – mint mondja – „a férfi labdadobás lett a mérce, a jó dobás”, ez pedig nyilvánvaló férfielnyomás, szexizmus, bla-bla-bla. Na most. A „jó” dobás az amely eltalálja a célt, tökéletesen függetlenül attól, hogy ki, vagy mi dobta. (A főemlősök tökéletesen dobnak – szarral többnyire, de ez most mindegy.)

A „jó” eredményt egy objektív esemény – a cél és az eldobott tárgy érintkezésének aktusa – határozza meg.

A dobás egyébként a vadászathoz szükséges mozgás volt, a hozzá megfelelő képességek pedig nyilvánvalóan az evolúció és a tanulás eredményei. Ebből sikerült Youngnak a férfiuralomra következtetni, valamint könyvet írni róla, és ezáltal a genderizmus prófétájává válni. A genderizmusban az a szép, hogy egyszerre tagadja az anatómia, a populációgenetika, és az evolúcióbiológia tényeit.

Visszatérve az eredeti tárgyunkhoz, ismerőseim arról számolnak be, hogy bármerre járnak is nagyvilágban, beszélgetésekből kiderül: Orbánbasi nevét mindenütt ismerik, sőt, véleményük is van róla. Többnyire kedvező. Ugyanakkor a honi libsik folyamatosan küldözgetik a leveleket, füstjeleket és palackpostákat a segélykiáltásokkal, melyek szerint borzalmas felhők gyülekeznek a haladás egén, melyekből barna eső hullik.

Mármost ez kiváltja a haladó világ dühét és láthatóan ellenlépésekre sarkallja őket.

Ezek közé tartozik az is, hogy néhányak hazánkba látogatnak személyesen megtapasztalni a fasizmus újjáéledését és egyúttal természetesen harcolni is ellene. Ezt a jelenséget nevezem én a sötétség migrációjának. A jövőben egyre nagyobb számban számíthatunk rájuk, különös tekintettel arra, hogy ezekből a nyugat komoly túltermelési válsággal küzd. Kanadában – ahonnan szalajtották – nem kunszt a parlament előtt hülyének lenni, gondoljunk csak a miniszterelnökükre. Nincs ezzel tulajdonképpen semmi baj, hiszen minden tapasztalat javunkra válik, így Isten állatkertjének lakóit is fontos lehet megismernünk.

A jelenségnek mi sem szebb illusztrációja, mint ez a szerencsétlen agyalágyult – valamiért elterjedten „írónak” nevezik, hogy még egy tisztes szakmát szégyenítsenek meg –, aki ott állt a hideg novemberi esőben, arcán a gyógyíthatatlanok eltökéltségével, és tök egyedül, angol nyelven marhaságokat olvasott fel Jutka bácsi tollából.

Mondjuk valaki kísérhette volna szájharmonikán, akkor izgalmasabb lett volna.

Eljönnek hát és in partibus infidelium térítő munkát akarnak végezni, hogy kövessük őket a szellem éjszakájába, ahol minden tehén fekete és Jutka bácsi gondolatai érdekesek. Nagy szerencséjük, hogy civilizált nép vagyunk, és nem fogadjuk őket nyílzáporral, mint a szentinelézek. Mindez nem szűnik szórakoztatni engem, és a nyájas olvasónak is azt javaslom, hogy így fogja fel.