A trónkövetelő

105

„A tömeg nagyszerűen érzi magát egy félig önkéntes kábulat állapotában. Ez az állapot azonban minden pillanatban rendkívül veszedelmessé válhat.”

Johan Huizinga: A holnap árnyékában

Hallom, hogy a Parlament mai ülésén Jakab Péter honatya (Istenem, milyen hon az, ahol ő atya lehet!) egy váratlan hadmozdulattal beleült a miniszterelnök székébe, miközben az – szerencsére – éppen nem ült ott. Huzamosan üldögélt aztán a megszerzett helyen, majd – tán megszomjazott, vagy pisilnie kellett – elhagyta a széket. Tettét azzal magyarázta, hogy tesztelni akarta, milyen büntetés jár majd ezért. Engem azonban, ki a felszínes jelenségek függönye mögött a rejtőző lényeget keresem, nem elégített ki ez a magyarázat. Gondolkodtam a dolgon, és ennek eredményét teszem közzé alább.

A hírhez egy képet is mellékeltek, melyen az a pillanat látható, mikor Jakab az ominózus székben ül és hülyén néz. Viselkedésének legnagyobb részét olyan, itt nem részletezendő okok húzódnak, melyek nyilvánvalóan az elmekórtan tudományának tárgykörébe esnek. Ám, épp úgy mint Hamlet esetében, az ő őrületében található bizonyos rendszer. (Esetleg Heller mint Ophelia, csak ő nem… El kell hessegetnem ezt a képet, a saját érdekemben.)

Jakab egy igazi hazai specialitás szerintem, mert kevés olyan eset ismeretes amikor egy zsidó virtigli náciként politizál egy virtigli náci pártban. Igaz, mentségére szolgáljon, hogy hamarabb volt náci, mint zsidó, és – mint tudjuk – sokszor az időzítésen múlik minden. Lásd még: Szegedi Csanád, avagy a talált zsidó esetét. De nem foglalkozhatok az elmegyógyászati vonatkozásokkal, mert nem vagyok elmegyógyász, így meg kell próbálnom más okokat is keresni.

Az embernek elsőként az a kézenfekvő ok jut eszébe, hogy a jeles státusférfiú belátta: ez az egyetlen mód, amivel a nevezett székbe juthat. Pártjának népszerűsége ugyanis csak a Buzi Lékhorgászok Egyesületéével vetekedik, akik – mondhatnók – szintén nem túl népszerűek, így neki választások útján semmi esélye sem lenne. Arról nem is beszélve, hogy még a pártban is vannak bajai, hiszen elnöknek sem választották meg egy roppant minőségi kínálatból. A szék elfoglalása pedig nagyon fontos, mert bölcsen tudja, mint Fülig Jimmy, hogy királynak lenni már könnyű, csak az odavezető úton nagy a tolongás. 

Zárójel. Különös fénytörést kap az eset, ha összevetjük azzal, hogy a mértékadóan független Népszava éppen ma közölt cikket arról, hogy „Az ellenzéki pártok nem akarnak több üléstermi rendbontást, mert azt akarják sugallni a választók felé: alkalmasak a kormányzásra.” Lám, mennyire eltérő vélemények vannak az ellenzéki oldalon a kormányzóképességgel és a parlamenti visszafogottsággal kapcsolatban. Kíváncsian várom, Szél Bernadett, Hadházy és a többiek milyen további akciókkal tesznek majd bizonyságot arról, hogy alkalmasak a kormányzásra. Zárójel bezárva. 

A libsizmus fárosza, az Index szerint, beszélgettek telefonon Jakabbal, aki azt mondta: „… az akciójával azt kívánta bizonyítani, hogy nincs az a jogszabály, amivel meg tudnák akadályozni őket abban, hogy kimondják az igazságot.” Furcsa dolog az igazság, de a legmegkapóbb, hogy  – ezek szerint – ő az alfelével is ki tudja mondani az „igazságot”.

Valami „kimondásokat”, alighanem összekever szerintem.

Persze, ki tudja, hogy mely testrészben kell keresni az igazságot az ő esetében. Mert nem csak a munka, az igazság is lehet büdös.

Azt is mondta, hogy „Az igazság pedig az, hogy Orbán Viktor és kormánya az önkormányzati választások kudarca ellenére a diktatúra felé vezeti az országot, de őt is meg lehet fosztania trónjától.” Mi pedig nem csak a trónfosztást láthattuk, hanem személyében rögtön egy trónkövetelővel is megismerkedtünk. Jakab a trónkövetelő – édes Istenem. Persze ezt a trónkövetelő dolgot még meg kell néhány kollégájával beszélni, mert szerintem van konkurencia bőven. Gondolom elsősorban Gyurcsánnyal és b. nejével, akik tandemben, vagy külön-külön, de szintén pályáznak a trónra.

Furcsa, bonyolult dolgok futhattak át hősünk agyán (sic!), miközben ott terpeszkedett. Bizonyára elképzelte egy pillanatra, hogy milyen lenne, ha most a főméltóságok eljárulnának térdet hajtani. Vagy milyen lenne, ha a szék jogos tulajdonosát egyetlen csettintéssel a vérpadra küldhetné, elnyerve ezzel Szél Berni szerelmét és kezét. Eljátszott tán a gondolattal, hogy hadai élén bevonulna Felcsútra és porig égetné a stadiont. Nem tudom, de tán jobb is így.

Minden esetre országlása rövid ideig tartott, és úgy távozott a trónról, ahogyan érkezett: dicstelenül. 

Komolyra fordítva a szót, bármennyire nem tetszik is, de Jakab Péter korunk hőse. Abban szenved, amiben kartársai, sőt nagyrészt szavazói is, ezt pedig úgy hívják – Huizinga találó szavával – hogy puerelizmus, amit tán „gyermetegségnek”, felnőni nem tudásnak fordítanék. Mifelénk, de szerte a nyugati világban is, felnőtt egy generáció, melynek – önmaga szerint – csak jogai vannak, kötelességei nincsenek. Úgy vélik, bármit megengedhetnek maguknak, mert minden „emberi jog”, amit úgy értenek, hogy pusztán azért illeti meg őket, mert léteznek. Nekik a születésük jogán jár minden, mint régen a királyoknak; tenniük se kéne érte semmit. Azt csinálnak, amit akarnak és akkor csinálják, amikor akarják. Jobb lenne minél hamarabb kiábrándítani őket, mert később nehezebb lesz. Nekünk is és nekik is.