Akit a bölcsességről neveztek el

9

„A véleményt a maga fegyvereivel kell megtámadni: eszmékre nem lehet puskákkal lövöldözni.”

Antoine de Rivarol

Meglehetős felzúdulást keltett a napokban, hogy a nép egészségének szocialista őre, Havas Szófia meglehetősen dehonesztáló módon nyilatkozott az ’56-os eseményekről. És a tetejébe tette mindezt – hogy rátegyen még egy lapáttal – az orosz TV-ben. Pikáns elegy ez így együtt, ’56 hatvanadik évfordulóján.

A jó Szófiát – bár neve görögül bölcsességet jelent – eddig sem az eszéért szerettük és gondolhatjuk, hogy egy megkeseredett, vénülő kommunista agymenésével van dolgunk csupán. Van azonban ennek a dolognak egy sokkal mélyebb rétege is, melyről talán érdemes szót ejteni. Ez a mélyebb réteg pedig nem más mint az, hogy kikkel élünk együtt, így a 21. század hajnalán.

Mindnek előtt tudomásul kell venni, hogy mindenféle változásoknak vannak vesztesei és nyertesei, bármit papolnak is a win-win helyzetről. És minél nagyobbak a változások annál többen. Márpedig a magyar 20. század meglehetősen változatosra sikeredett, hogy finoman fogalmazzak, így aztán igen sokan élték át a társadalmi hullámvasutat, voltak olyanok akik többször is. Így azután semmi meglepő nincs abban, hogy a résztvevők különbözőképpen ítélik meg a történelmet.

Nyilván másképpen éli át az eseményeket az üldöző és az üldözött, a hóhér és az áldozat.

A huszadik század eseményei – bárhogyan igyekezzenek is egyesek – mindenki számára a családtörténet részei, a közvetlen felmenőinkkel estek meg, mi több, velük magukkal. Éppen ezért merő ábránd, hogy valamiféle „objektív” képet lennénk képesek kialakítani róluk. Hogy például a „nép” mit gondol Mátyás királyról azt többnyire az iskolai történelemoktatás határozza meg. Mármint azok gondolatait, akik egyáltalán tudják, hogy ki volt a nevezetes uralkodó. Úgy tapasztalom, meglepően kevesen vannak egyébként. Azt azonban, hogy mit gondolunk ’56-ról, az dönti el, hogy mi történt velünk, vagy a családunkkal akkoriban. Így hát, akikkel nem történt semmi, azok nem is gondolnak róla semmit.

Ezért van aztán a rengeteg zavaros bizonytalanság ’56 kapcsán. Itt van például rögtön a forradalom/ellenforradalom minősítés kérdése. A ’45-óta töretlen marxizáló történelemtanítási hagyomány okán – ami a rendszerváltozás egyik legnagyobb szégyene – az „ellenforradalom” még mindig valami csúf dolognak tűnik az átlagember szemében.

Pedig attól, hogy valamiről a kommunisták csúnyákat mondanak az még nem feltétlenül rossz.

Itt van mindjárt a kapitalizmus, amiről annyi rosszat terjesztettek, most meg nem győzik építeni. Nincs az ellenforradalommal semmi baj. „Az ellenforradalmárok feladata egyszerűen az, hogy megvédjék a társadalmat és a rendezett közösség elveit.” – ahogyan a kitűnő Molnár Tamás megjegyzi az „Az ellenforradalom” című művében; amit egyébként ajánlok mindenki szíves figyelmébe.

Mint mondottam, voltak/vannak győztesek és vesztesek. A mi Szófiánk olyan családból származik amelyik egyértelműen a győztesek oldalára került a véres osztozkodásban. Nagyapja szállítómunkás, mindközönségesen trógernek hívták az ilyet, nagyanyja gyári munkás. Nagybátyjából miniszterelnök, belőle kórházigazgató és minisztériumi főtanácsos lett.

Nagyívű karrier ez a bútorszállító kocsi lovainak farától elrugaszkodva.

Persze tenni is kellett érte. Miért szeretné hát hősnőnk ’56-ot? Miért teszünk úgy, mintha bármi meglepőt mondott volna? Neki és a többi kivételezettnek ’56 ennek a kivételezettségnek megszűnésével fenyegetett, azt pedig senki sem szereti, olyannyira, hogy a nagybácsi – a Gyula – simán gyilkolászott is a minisztériumi karrier, a rablott lakás és a pártüdülő érdekében.

Ő már 2007-ben is így nyilatkozott: „Én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.” Mondjuk ’56-ban a „nyilasok” többsége nem a börtönben, hanem a kommunista pártban volt fellelhető, mivel a főnyilasokat a népbíróság felakasztatta, a kisnyilasok meg beléptek a pártba. Kicsi és szegény ország vagyunk csak egy csőcselékre futja. De ez most mellékes.

Az MSZP szerint „Tudjuk, hogy Havas Szófia párttagunk véleményét alapvetően befolyásolja az a családi trauma, személyes tragédia, melynek során 1956-ban az édesapját elveszítette.” A szívünk szakad meg. A családi legendárium szerint ’56 december 14-én a papát a felkelők – nyilván a kiszabadult nyilasok – teherautóval elrabolták és kivégezték. Mi sem valószínűbb, mint az, hogy egy hónappal az oroszok bevonulása után fegyveres felkelők járják az utcákat és tehetségtelen filmrendezőkre vadásznak. (Filmrendező volt ugyanis a szerencsétlen.) Minden bizonnyal azoknak van igaza, akik szerint egy orosz katonai autó ütötte el. Azonban a szovjet elvtársakat mégsem lehet csak úgy feljelenteni és különben is, sokkal jobban mutat egy mártír a káderlapon.

Azóta meg annyiszor mondta a fasisztás verziót, hogy talán már maga is elhiszi.

Ne csodálkozzunk hát, hogy manapság is efféle nyilatkozatokra ragadtatja magát: „a forradalmárok házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat”. Nem a „kommunistákat” keresték oly lelkesen azidőtájt, hanem az ÁVH pribékeit, akik közül sajnos méltatlanul keveset találtak csak meg. Az történt ugyanis, hogy védtelenekkel kegyetlenkedő gazemberek szokása szerint gyáva görények voltak és a szenes pincében, a brikett alatt böjtölték ki az a pár napot, hogy azután újra előjöjjenek és ott folytassák ahol abbahagyták. Az más kérdés, hogy a két keresett halmaznak közös metszete is volt.

Tudomásul kell venni, hogy velünk élnek azok is akik a kommunizmus nyertesei voltak, akik kiraboltak bennünket, s hogy ezt megtehessék, mintegy mellékesen, a hazájukat is elárulták. Ők persze most virágot visznek áldozataik sírjára és krokodilkönnyeket hullatnak értük. Havas csak elég ostoba hozzá, hogy ki is mondja, amit gondol.

A többiek meg hallgatnak és röhögnek a markukba.