Az emberkísérletekről II.

12

„Nem állíthatjuk-e, ó, Adeimantosz, a legszebb alkatú lélekről is, hogy rossz neveléstől különösen gonosszá lesz?….Hiszen gyenge természettől nem telik ki sem nagy jóság, sem nagy gonoszság.”

 Platón: Az állam

Mielőtt tovább haladnánk a nevelési „kísérletek” taglalásában, némi fogalmi okoskodás következik, miután magának a kísérletnek a jelentése furcsa átalakuláson ment keresztül és teljesen – mondhatni – kifordult magából.

Valamikor a 19. század folyamán a társadalomtudományok elirigyelték a természettudományok, mindenek előtt a fizika és a kémia sikereit és úgy gondolták, hogy amennyiben ők is átveszik ezen tudományok módszereit, hasonlóképpen sikeresek lesznek. Ilyen, természettudományoktól átvett alapvető módszer a kísérlet. Igen ám, de nem nevezhetünk bármit kísérletnek és van a kísérletnek egy – a társadalomtudomány szempontjából – roppant kellemetlen jellemzője is, jelesül az, hogy megismételhetőnek kell lennie.

Nem nehéz belátnunk, hogy miért. Ha lehetne olyan kísérlet, melyet csak én tudok végrehajtani akkor teljesen privát fizikát, vagy kémiát lehetne gründolni és ez nem biztos, hogy szerencsés dolog lenne. Kísérlet az, amelyet jól meghatározott körülmények között tetszőleges számban bárki képes megismételni. A természettudományok által vizsgált dolgoknak nincsen sorsa, akarata és hajlamai, valamint nem emlékeznek az előző kísérlet eredményeire, így azután újra és újra hajlamosak ugyanolyan körülmények között ugyanúgy viselkedni. Nem úgy az emberek. Az a társadalomtudományi „kísérlet”, mely minden alkalommal más eredményt hoz, az nem kísérlet, hanem szerepjáték, álarcosbál vagy akár élveboncolás és mint ilyen, roppant szórakoztató lehet, de messzemenő következtetést levonni belőle merő hülyeség.

Márpedig a társadalomtudományi „kísérletek” ilyenek.

Ezt még csak nem is én állítom, hanem, a Brian Nosek vezette „Reprodukálhatósági Projekt”, melynek keretében a pszichológusok számára elkeserítő eredménnyel próbáltak meg reprodukálni 100 híres pszichológiai „kísérletet”. A projekt azt mutatta, hogy a kísérletek több mint kétharmadában nem sikerült az eredeti „eredményekhez” hasonlót produkálni. Ugyanazt az eredményt pedig egyáltalán nem. Egyébként ez többnyire igaz a magasabb rendű élőlényekkel folytatott bármilyen kísérletekre is. Az élő szervezet ugyanis jól meghatározott hőmérsékleti, nyomás és egyéb viszonyok között pontosan úgy viselkedik ahogyan neki tetszik. Ennyit a módszertanról és most vissza az eredeti témánkhoz.

A Halácsy-féle projekt megalapozására azt a Philip Zimbardo-t hívták meg, akit elláttak „a világ leghíresebb pszichológusa” epitheton ornanszal is. Csak hogy tudjuk, nem holmi kutyaütőre adta ki Halácsy azt a sok pénzt. A világhírre egy olyan „kísérlet” révén tett szert melyet akár Mengele doktor is megirigyelhetett volna, bár ő nem pszichológiában utazott. Önként jelentkezőkből két csoportot képzett, börtönőröket és rabokat, majd szimulált körülmények között megfigyelte, hogy mit művelnek. Teljes megdöbbenésére rövid idő múlva a rabok rabokként, az őrök őrökként kezdtek viselkedni. Többnyire. Mindenféle kínzásokra, megalázásokra és egyebekre került sor, ahogyan azt bárki megjósolhatta volna, akinek van egy csöpp emberismerete és tudja, hogy az emberek nagy része úgy viselkedik ahogyan elvárják tőle. Mindezt pedig „kísérletnek” nevezte. Hogy ezzel mit akart bizonyítani vagy cáfolni az nem derült ki, csak az, hogy egy szadista hülye. Az eset jókora botrányt keltett pszichológus körökben is és becsületükre legyen mondva, a többség elítélte. Nyilvánvaló, hogy egy normális világban a dolog kitervelőjét hosszú börtönbüntetéssel kellett volna sújtani, hogy mintegy in vivo vizsgálhassa a börtönbeli pszichózisokat és egyéb vidám jelenségeket. De a világ nem normális így hát híres pszichológus lett belőle. Egyébként nem csak ő keverte össze a szadizmussal a „kutatást”, a pszichológia „tudománya” tele van kegyetlen és céltalan akciókkal, melyekben elmebetegek kísérleteznek öncélúan más elmebetegeken, akik ezt hagyják.

Na, az ő iránymutatásai alapján akarja Halácsy a gyerekeinket nevelni. Az Isten irgalmazzon nekünk, mert ő és Zimbardo nem fognak.

Metafizikai kitérő következik. Zimbardo mostanság a divatos „pozitív gondolkodás” bizniszben utazik. Ennek lényege, hogy bármilyen szarul is élünk, vidáman, „pozitív gondolkodással” könnyebb azt elviselni. A pozitív dolgok jók, itt van például mindjárt AIDS-teszt. Hiszen már jó régen a kitűnő  Boethius (480-524?) a skolasztika atyja megmondta: „A boldogság nem a világban, hanem az elmében létezik”. Milyen igaz. A világ valóban sem nem boldog, sem nem boldogtalan, csak egyszerűen és közömbös módon van. (Kivéve persze ha Berkeley püspöknek és a szolipszistáknak van igaza és valaki álmodja az egészet helyettünk, mert még álmodni is lusták vagyunk.) A dolog persze sokkal régebbi, a jelenkori kóklerek viszont biztosan számíthatnak arra, hogy a fogékony közönség nem olvas filozófusokat. Általában semmit sem olvasnak, csak valamiért ezeket a szélhámosokat. Példaképpen mondanám, hogy ama a marhaságot miszerint csak akarni kell és minden jóra fordul, azt nevezte Arthur Schopenhauer – a nagy pesszimista – egy koldus álmának. Kitérő vége.

Zimbardo barátunknak van Halácsyval egy másik közös projektje – a gyerekek életének tönkretételén túl – nem kisebb fába vágták ugyanis a fejszéjüket, mint hogy egész Magyarország gondolkodását meg kívánják változtatni. A projekt neve Hősök Tere, azért mert hősies tettekre akarják serkenteni honfitársainkat. Mert a hősiesség jó. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a hősökkel csínján kell bánni, mert az öngyilkos terrorista is hősnek gondolja magát továbbá az elmegyógyintézetek is tele vannak hősökkel, akiket pontosan ezért nem engednek a többiek közé. Mert még végrehajtanak valami hőstettet, hogy attól koldulunk.

A dolog úgy áll, hogy emberekkel nem kísérletezünk, részben mert etikátlan, részben mert felesleges.

Aki kíváncsi rá, hogy miként viselkednek az emberek a legkülönbözőbb szituációkban az olvasson történelmet, irodalmat, vagy egyszerűen csak éljen. Majd meglátja. Gyerekkel pedig, akik még csak a beleegyezésüket sem tudják adni, mert végtelenül kiszolgáltatottak, végképp nem kísérletezünk. Mert mi van, ha húsz év múlva kiderül, hogy a kísérlet nem sikerült? Visszavisszük őket garanciában?

Végezetül, hogy valami pozitívat is mondjak én is. José Ortega y Gasset spanyol filozófus arról beszél, hogy a világ azért áll még fent, mert a gyerekeket mindig a nők nevelték. És itt természetesen nem a gender-tanszékeken lakozó némberekre gondolt. A nők pedig úgy és olyanná próbálták nevelni őket, mint amilyenek ők maguk és ennél konzervatívabb nevelés nincs. A nagy emberek csak barázdákat szántanak a vízben, amely össze is zárul utánuk, a világ csak kicsit változik, mert a következő generáció jelleme, sorsa a nők kezében van, tőlük kapják a legfontosabbat: a szeretet. Minden anyától annyit amennyire az képes; lehet ez túl sok, vagy túl kevés: nincs mit tenni. Az igazi szeretet mindig bizonytalan kicsit abban, hogy valóban jó e az amit tesz, annak akinek teszi. Nincsenek benne bizonyosságok és módszerek.

Ne higgyünk vén szadista kóklereknek és pöffeszkedő meggazdagodott informatikusoknak, a gyerekeink olyanok lesznek, mint mi vagyunk. Ha okosak és jók vagyunk akkor olyanok, ha gonoszak és buták akkor meg amolyanok. A felelősség örökre a miénk és nem a világé, vagy a pedagógiáé.