Az ismétlődésről

7

„A legnagyobb ostobaság,
amikor ugyanazt csináljuk újra és újra,
miközben eltérő eredményeket várunk.”
Albert Einstein

Felvetődött, a párizsi merényletek kapcsán, az elkövetők egyike másika Magyarországon keresztül érkezett. Ez pedig felveti annak a lehetőségét, hogy személyesen találkoztak Komáromy Gergővel és/vagy látták Paprika Kingát biciklizni. Ez sok mindent megmagyarázna. Gondoljunk bele, a szerencsétlen mohamedán ezzel a feldolgozatlan lelki inzultussal érkezik egy idegen világba. Naná, hogy megvadul és elragadtatja magát.

Töredelmesen be kell vallanom: nem lepődtem meg túlságosan. Nyilvánvaló volt, hogy az ISIS – mint média-vállalkozás – valami feltűnővel fogja tudtára adni a világnak: még létezünk. Ők, a maguk módján logikusan cselekszenek, tudják: a láthatatlanság maga a halál. Mohamedán szívekben élnek, s mindig tovább.

Ezzel szemben most majd nekilódul az egyesült európai média-elit, hogy szokásához híven valami teljesen mellékes és ostoba dologgal vesztegesse a saját és a mi időnket is. Ez pedig – a szokásos je suis koncertterem kezdetű siránkozáson túl – az „értsük meg a mohamedánt” kezdetű népi játék.

De nem fogjuk megérteni.

És nem csak azért, mert ez hermeneutikailag lehetetlen. Nem fogjuk megérteni először is azért, mert mi nem vagyunk mohamedánok, vagy ha azok is vagyunk néhányan, nem ott születtünk. Nem tudjuk milyen az mikor valakinek négy anyja és csak egy apja van, az is hülye. Nem értjük azt a mámorító szabadságélményt, amely elönti az ember lelkét, ha szabadon galoppozik tevéjével a sivatagban, vagy kiirt egy keresztény falut.

Nem és nem.

Nem értem különben, hogy miért is kéne megérteni őket. Szokták mondogatni, hogy a megértés a megegyezés kezdete, alapja, de ez egyáltalán nem igaz minden körülmények között. Ha én megértem, hogy te miért akarsz felrobbantani engem, akkor úgy jobb? Miközben a bombától a levegőbe repülök a megértés boldogsága tölt majd el? Akár csicsereghetek is.

Mostanában a nekivadult libsizmus százszámra termeli a publikációkat, miszerint nem értjük, nem ismerjük az iszlámot és éppen ezért ne is jártassuk a szánkat róla. Nehéz dolog ez. Egyrészt, ha csak olyasmiről beszélnénk, amit ismerünk és értünk, akkor nagy csend telepedne a földre. Elhallgatna a média, megvakulnának a televíziók és unatkoznának az elektronok az internet drótjaiban. Másrészt, a megértés terhe mintha pont fordítva nehezedne valakire. Nem mi megyünk oda ugyanis lakni, hanem ők jönnek ide, tehát tán nekik kéne megérteni minket; ami nem egyszerű – amilyen hülyék vagyunk – de mégis, ha megpróbálnák, talán többre mennénk.

Tudom, tudom. Először „Mi” forradalmasítottuk, azután bombáztuk „Őket” – ez a megszokott sorrend – és így, közvetve-közvetlenül, minket is terhel felelősség az eseményekért. Ezzel csak az a probléma, hogy ez alatt a „Mi” alatt tulajdonképpen az atlanti világot irányító eszelősök kis csoportja értendő.

Épeszű ember nem akar forradalmat az arab világba, mi több, sehol sem akar forradalmat.

Az átlag-európai élemiszeradalék és filmsorozat túladagolásba szeretne kipusztulni, mert veszélyesen és vadul szeret élni, mint Jimi Hendrix. Meg sem  fordul a fejében, hogy távoli, egzotikus országokat bombázzon, ahová „élmények” szerzése érdekében jár és többnyire hasmenést kap a kecskeragutól. Az illető regényes ország nagyobb részét így a WC-ablakon keresztül tekinti meg; már ha van valamiféle budi egyáltalán. (Hogy ez miért jó azt sohasem értettem, de hát én egy igazi antiturista vagyok.) A „mi” tehát barokkos túlzás. A WC-n kuksoló hülye fehérembert pedig ellenségnek tekinteni ellentmond a jó ízlésnek.

Ennek ellenére mi mind fogjuk élvezni a minket vezetők alkalmatlanságának kínos következményeit. Mert létrehozták ezt a helyzetet, de legalább kezelni sem tudják.

Ne legyenek kétségeink, előre láthatóan nem a problémát fogják megoldani, hanem az életünket keserítik majd meg. Ahol nagyobb tömeg jelenik meg, ott majd testüreg-motozás és sperma-mintaadás lesz kötelező. Háromszor megröntgeneznek, hogy parizert vehessünk, ha sor van a közértben. Mindezt csupán azért, hogy megőrizhessük az emberi méltóságot, ami megilleti az Európában tobzódó mohamedánokat. Hogy minket mi illet meg és hova, arról most nem elmélkednék.

Már magasabb fokozatra is kapcsolt a gépezet, tucatszám jelennek meg cikkek, melyek azért aggódnak, nehogy „muzulmán-ellenes” hangulat alakuljon ki. Kiszámolják, nyolc elmebeteg hány százaléka a bevándorlóknak (kicsi), meg hogy mi magunk is terrorizáltunk réges-régen, mintha a mi bűneink bárki máséra mentségek lennének. Lesznek majd szolidaritási tömegtüntetések, már ha fel nem robbantják őket, és egy darabig géppisztolyos rendőrök fognak mászkálni az utcán.

Elhangzanak majd a mantrák a „közös európai” megoldásról, nekem pedig felmegy a vérnyomásom. Ennyi.

Mindaddig, míg a jelenlegi senkik irányítják az atlanti civilizációt, nem számíthatunk semmi jóra, hiszen olyasmire lenne hozzá szükség, ami messze meghaladja emberségüket: be kéne ismerni, hogy hibáztak. Ennek pedig semmi esélye, ugyanis nem is fogják fel, mi történik körülöttük. Az emberiség normális része tisztában van azzal, hogy nem lehet azokra bízni valaminek a megjavítását, akik elrontották.

Azt azonban nem tudom megmondani, hogy hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy ezt az egyszerű felismerést tettek is kövessék.