Aristo Blogol https://aristo.pestisracok.hu Aristo Blogol Mon, 02 Oct 2023 16:31:33 +0000 hu hourly 1 https://wordpress.org/?v=6.4.3 Meghalt Aristo https://aristo.pestisracok.hu/meghalt-aristo/ https://aristo.pestisracok.hu/meghalt-aristo/#respond Mon, 02 Oct 2023 15:01:45 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/meghalt-aristo/ Aristót tulajdonképpen Apámtól örököltem. Na meg persze az úri középosztálytól, amelynek talán a tagja lehetett volna, ha marad a Magyar Királyság. De persze abba ugyanúgy nem illett volna bele, mint a hatvanas évek kádári konszolidációjába, és persze ahogy nem illett bele a szocialista mezőgazdaságba sem. Aristóval egy újabb pótolhatatlan alak ment el a rossz emlékezetű […]]]>

Aristót tulajdonképpen Apámtól örököltem. Na meg persze az úri középosztálytól, amelynek talán a tagja lehetett volna, ha marad a Magyar Királyság. De persze abba ugyanúgy nem illett volna bele, mint a hatvanas évek kádári konszolidációjába, és persze ahogy nem illett bele a szocialista mezőgazdaságba sem.

Aristóval egy újabb pótolhatatlan alak ment el a rossz emlékezetű XX. század túlélőiből. Mert még azoknak is túl kellett élniük a XX. századot, akik a negyvenes évek közepén, végén, az ötvenes években születtek. Aristo egyik nagyapja katonatisztként harcolta végig mindkét nagy háborút, apja pedig 1956-ban volt kénytelen külföldre menekülni, mert a forradalom alatt úgy bánt a helyben közismert kommunistákkal, ahogyan azt azok megérdemelték.

Nagyszülei nevelték fel az alföldi, kecskeméti tanyavilágban, nagyapja ott tanítóskodott újra, ugyanis a két világháború között is ez volt a foglalkozása. Aristóval ez volt az egyik összekötő kapocs közöttünk, gyerekként én is éltem a Cegléd környéki tanyavilágban és még láthattam az eltűnő paraszti élet utolsó pillanatait. Volt közöttünk egy generációnyi különbség, de ez a tapasztalat összekötött bennünket, ahogy a lovak és a kutyák iránti szeretet is. Aristo nagy lovas volt fiatal korában, a szakma olyan nagyjairól mesélt, akik még a háború előttről próbálták átmenteni a hagyományokat a reménytelen szocializmusba.

A filozófia és a kultúra iránt érdeklődő Aristónak esélye sem volt arra, hogy ilyen egyetemre menjen, az osztályidegeneknek maradtak a mérnöki pályák és persze az agrármérnökség. Egyetemi hányattatásait és persze a szocialista mezőgazdaságban szerzett tapasztalatait is megírta a blogjában, olyan tökéletesen és láttató erővel, hogy az embernek úgy tűnhetett – főleg annak, aki maga is szerzett tapasztalatokat ebben a világban –, mintha ezek vele történtek volna meg. Aristo állattenyésztő, főleg disznótenyésztő volt, „főállattenyésztő”, ágazatvezető, és mint ilyen, tagja a tsz vezetésének. Sosem fogta be a száját, így számára ez volt az elérhető legmagasabb beosztás. Születésnapjait is csak úgy tartotta számon, hogy „hányadszor élte meg a trágyahordást”. Ekkor már Baranyában élt, valami lány után keveredett ide, aztán valahogy itt ragadt, itt is alapított családot. A hetvenes-nyolcvanas években pedig élte azt az életet, amit a szakmája adott és amit persze a szocializmusban lehetett. A nyolcvanas években két, egymáshoz közeli termelőszövetkezetben dolgoztak apámmal, innen először a szakmai ismeretség. Én sokkal később találkoztam vele, amikor már az is kiderült számára, hogy a rendszerváltás után sem olyan világ lesz, amivel ő tudna és akarna kezdeni valamit.

Először 2006 kora őszén beszélgettem vele, egy általam szervezett szűk körű kampánybeszélgetésen, aminek az volt a célja, hogy a polgármesterjelöltünk sokféle emberrel találkozzon. A dolog annyira jól sikerült, hogy mi hárman és néhány barátunk a következő bő évtizedben szinte minden héten találkoztunk és éjszakába nyúlóan beszélgettünk mindenről, a politikától a lovakig, a filozófiától a történelmen át a szociológiáig. Aristo nagyon művelt volt, néha úgy tűnt az embernek, hogy „mindent is” olvasott, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy végtelen beszélgetést folytasson vele az ember. A hetvenes évek elején volt színházi ügyelő, azt hiszem, ott vesztette el az illúziót a művészekkel kapcsolatban. Az asztali beszélgetés, a hasznosan töltött kocsmai esték mestere volt, habár ez bohémebb társaságban inkább csak a beszélgetés első néhány órájára vonatkozott inkább. Nem ismertem embert, aki nála autonómabb lett volna, miközben megvolt benne a lojalitás és az intézmények tisztelete is.

Amikor megromlott az egészsége, nem tudott nagyon mozogni már, akkor a lakásában látott vendégül bennünket, ahol olyan pörkölteket csinált nekünk, amilyent csak férfiak tudnak. Mi, a barátai életünk legjobb evészetei közül is egy csomót neki köszönhetünk.

2006 sokkja után tulajdonképpen egyszerre kezdtünk írogatni a netre és egyszerre tapasztaltuk meg, hogy milyen is az, ha olvassák is az embert. Aristo különlegesen jó stílusa, klasszikus műveltsége nemcsak a mára már elfelejtett blogszférából emelte ki, hanem hamarosan az is kiderült, hogy mindenfajta szándékosság nélkül irodalmat művel. Mindig is azt gondoltam, hogy az az igazi író, aki nem akar az lenni, egyszerűen megírta, elmesélte a történeteit és azok valóságossá váltak. Aztán épített bloggerként egy új karriert magának a nyugdíjba vonulása után. Valamikor a tízes évek közepén Huth Gergely kereste meg, hogy írjon a PestiSrácok.hu-nak.

Olyan embert veszítettünk el, aki képes volt arra, hogy a hatvanas évektől kezdve minden évtized hangulatát a lehető leghitelesebben adja vissza. Az irodalom nem igazságos, elvárja azt, hogy magad is mindent megtegyél, a kánon része legyél. Aristo nem akart semminek a része, részese, krónikása lenni, csak élt, átélt, túlélt, megélt és jó volt olvasni. Pár éve azt mondta, hogy olyan öreg vadnak érzi magát, amely még erős, de már nem akar semmit a csordától, magányosan bolyong és elmélkedik azokról a végső kérdésekről, amelyek mindig is érdekelték, csak az élet egyéb örömei nem hagytak rájuk elég időt eddig.

Ha kérhetem, igyatok meg egy unikumot az emlékére, hűtsétek le előtte, ahogy dukál, a poharakat is. Kettőt-hármat is lehet, ha nem akartok már mást csinálni ma. Isten veled, Aristo!

Aristo különleges ember volt és úgy is távozik. Már nagybetegen az ő kérése volt, hogy a nekrológban se írjuk le a valódi nevét…

Aristo – többé sajnos nem frissülő blogja – ITT TALÁLHATÓ MEG.

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/meghalt-aristo/feed/ 0
Meg sem tudjuk számolni, hogy a kommunisták hányszor fosztották ki a magyar falut – A mezőgazdaság elrablása (III. rész) https://aristo.pestisracok.hu/meg-sem-tudjuk-szamolni-hogy-a-kommunistak-hanyszor-fosztottak-ki-a-magyar-falut-a-mezogazdasag-elrablasa-iii-resz/ https://aristo.pestisracok.hu/meg-sem-tudjuk-szamolni-hogy-a-kommunistak-hanyszor-fosztottak-ki-a-magyar-falut-a-mezogazdasag-elrablasa-iii-resz/#comments Sun, 01 Oct 2023 14:50:41 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14494 A temetés a P.-i temető új parcellájában volt. A temetési menet az őszi fák alatt vonult a párát gomolygó kipufogójú halottaskocsi mögött a sírgödörig. Mintha különös lobogó, lebegő szürkés zászló után vonult volna a menet. Sokan voltak, csupa fekete ruhába öltözött ember, sötét átmeneti kabátok, kalapok, kendők vonultak a surrogó lehullott leveleken. Az elmúlást nem […]]]>

A temetés a P.-i temető új parcellájában volt. A temetési menet az őszi fák alatt vonult a párát gomolygó kipufogójú halottaskocsi mögött a sírgödörig. Mintha különös lobogó, lebegő szürkés zászló után vonult volna a menet. Sokan voltak, csupa fekete ruhába öltözött ember, sötét átmeneti kabátok, kalapok, kendők vonultak a surrogó lehullott leveleken. Az elmúlást nem tisztelő kövér feketerigók trilláztak az őszi lombokon átszűrődő, sárgászöld fénnyel borított temetői út fölött. Teljes fénnyel sütött a nap, de ereje nem volt. Az új temetőben katonásan sorakozó sírokon egyen-márványtáblák és kőgalambok őriztek a halottak álmát. Keresztek, táblák váltogatták egymást – L. még egy ötágú csillagot is látott –, egyhelyütt pedig egy angyal szobra támaszkodott a sírkőre, egyik hosszú szárnya félig eltakarta a kőlapot, a másik félig felemelve; arca nem és kifejezés nélkül bámult valami semmibe.

A szertartás rövid volt, a lelkész – református volt az elhunyt – néhány halk fohászt mondott. „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt…” – idézte a Jelenések Könyvét, majd a halottért imádkoztak együtt. Az erőlködő sírásók leengedték a koporsót a sírgödörbe és a gyászolók zsoltárt énekeltek. A gyorsan betakaruló sír mellett elől állt az özvegy, sötét hajú negyvenes éveiben járó nő, akinek régi szépsége még átsütött a gyász ráncain, mellette kétoldalt fiai, magas, jóvágású fiatalemberek karoltak anyjukba. A gyülekezet egyenként lépett eléjük, hogy részvétet nyilvánítson. Az asszony keményen tartotta magát, könnytelen tekintettel, rezzenéstelen arccal nézett rájuk. A sor lassan fogyott, a sírásók is végeztek már, lapáttal formálták a sírdombot és beleszúrták az ideiglenes fejfát is, mikor T., a tsz elnöke ért az asszonyhoz. Valamit mormolt. L., aki távolabb állt, nem hallotta, csak azt látta, hogy sután a kezét nyújtotta. Megfagyott a levegő. Az özvegy egy pillanatig mereven nézte a kinyújtott kezet, nem nézett T. arcába, aztán egy ránduló mozdulattal elfordította fejét. A szemébe ekkor szöktek az első könnyek. Az egyik fiú, a magasabb rámordult T.-re, aki egy pillanatig még nyújtotta a kezét, aztán visszahúzta és elfordult. Azt valószínűleg csak L. képzelte, hogy mosolygott.

L., aki nem ismerte a családot, csak a halottat, és maga sem tudta, miért ment el a temetésre, hazafelé az autóban ezen a kínos pillanaton merengett.

D. köpcös ember volt, napbarnított bőrrel, ősz hajjal és a nikotintól enyhén sárga fogakkal. Elismert szakemberként dolgozott a szomszédos állami gazdaságban, mint a növényvédelem és gyomirtás szakértője. Jól keresett, jó helye volt és nagyon megbecsülték. Élete delelőjén azonban, úgy ötven éves korában, gyors egymásutánban két szívinfarktus is érte, ezek pedig oly súlyosak voltak, hogy „leszázalékolták” – ahogyan akkoriban hívták – és eltiltották a felelősségteljes munkától. Nem volt ez ritka, a szívinfarktus már-már mezőgazdasági betegségnek számított. A számtalan cigaretta, konyak és a pörköltek bőségesen szedték áldozataikat a mezőgazdasági felsővezetők közül. Ami azt illeti, a két infarktus ellenére D. nem szakított káros szokásaival – innen is tudta mindenki, hogy igazi férfi. A nyolcvanas évek végén jött a tsz-hez, nem bírt otthon maradni és az elmúláson merengeni, amelynek szele megsuhintotta, de csak, mint mondta, „levezetni” jött, tanácsadónak. Ez pontosan azt jelentette, hogy ő határozta meg a növényvédelem idejét, a használt vegyszerek milyenségét és mennyiségét, ám nem neki kellett üvöltözni a traktorossal, amikor az nem úgy csinálta, ahogyan előírták. Az üvöltözés ugyanis emelte az amúgy is magas vérnyomását és ez egészségügyi kockázatot jelentett. Üvöltözni ott voltak a fiatalok, akik majd csak ezután kaptak szívinfarktust. Rá csak a munka szakmai része maradt, a pszichológiai az más dolga volt. Hamar nagy becsületre tett szert. Az általa kezelt vetések gyommentesek és bőségesen termők lettek, ítéletei a növénybetegségekről minduntalan helyesnek bizonyultak. Amúgy, látszólag, nem sokban különbözött a tsz többi vezetőjétől: vadászott, ivott és – a tsz-vezetőség nagyobb részéhez hasonlóan – gyengéd szálak fűzték a K.-i gépműhely kikapós természetű raktárosnőjéhez.

A kikapós raktárosnő – kissé tenyeres-talpas, ám életvidám, a harmincas éveiben járó nő – és a vezetőség viszonya közismert és tsz-szerte részletesen tárgyalt esemény volt. Természetesen mindenki minden tudott, tudták, ki mikor érkezett és zárkózott be vele a raktárba, kizárólag „ellenőrzés” céljából. E látogatásoknak az lett a következménye, hogy egy reggelen Á. – a nagy természetű gépkocsivezető, aki reggelente a munkásokat szállította mikrobusszal – így szólhatott: „A tsz-ünknek fia született!” Pontosabban nem is lehetett leírni a helyzetet.

Mindenesetre D. a „Hatos” kocsmában gyülekező gazdák számára rövidesen afféle orákulum lett. Mindenben kérték a tanácsát, amikor lehetővé vált a földek felosztása – tulajdonképpen egyénileg, vagy társasan ki lehetett földet vinni a szövetkezetből –, úgy vélték, az ő vezetésével kiválnak az Sz.-i tsz-ből. Az Sz.-i tsz három szövetkezet kényszerített összevonásából jött létre és az eredeti tagság mindenütt meg volt győződve, hogy a bukdácsolás, a rossz fizetések a másik két volt szövetkezet tagságának munkakerüléséből és tolvaj természetéből következik. Jó ötletnek tűnt hát az önállóság. Ennek persze azonnal híre ment.

Az Sz.-i szövetkezetben ez idő tájt már gőzerővel folyt a készülődés a jövőre. Az előkészületek két irányba folytak. Egyrészt zártkörű összejöveteleken készült az átalakulás utáni új alapszabály elkészítése, olyanformán, hogy senkinek ne lehessen beleszólása – a jelenlegi vezetésen kívül – az új szervezet irányításába. Bekerült például egy olyan kitétel is, hogy csak felsőfokú végzettséggel lehet valaki tisztségviselő. Ez persze törvénytelen volt, túl azon, hogy aljas, de senkit sem zavart. „Majd perelnek” – mondta gúnyosan a jogtanácsos.

Másrészt pedig folyt a kárpótlási jegyek szervezett felvásárlása. A tagság nagyobb része semmit sem tudott kezdeni a kárpótlási jegyekkel. Nem is nagyon értették, hogy mi az. Aki pedig tudta, az buzgón terjesztette a kocsmákban, piacon, mindenütt, hogy értéktelen papírokról van szó, parasztvakítás az egész, és jobb, ha gyorsan megszabadulnak tőle, pénzre váltják, legyen az bármily kevés. Ugyanez dőlt a baloldali kézben lévő médiából is. Ott az úgynevezett „agrárközgazdászok” – akik pár éve még a szocialista nagyüzem diadalmas fölényét hirdették – nyilatkozták nyakra-főre, hogy a kisgazdaságok életképtelenek, a kormány ostoba, a kárpótlás elhibázott, nem lesz semmi az egészből. Élen járt ebben magának kormánynak az államtitkára, R. is.

Kitérő: Ezzel az R.-rel kapcsolatban L. meg volt győződve, hogy az illető teljesen hülye, de később kiderült, hogy nem, sőt, ellenkezőleg, L. volt a hülye, R. pedig egy jókora gazdaságot privatizált magának és vígan éli a nagygazdák kényelmes életét napjainkig. Mi több, még nyilatkozni is szokott arról, hogy mi a sikeres gazdálkodás lényege, és nem sül le a bőr a képéről.

Sokan – főleg a nyugdíjasok, nekik volt a legtöbb jegyük – automatikusan a tsz-vezetőkhöz fordultak tanácsért: kinek adhatnák el és mennyiért. Azok pedig megkönyörültek rajtuk és a névérték 5%-a körül vásárolták fel az „értéktelen” kárpótlási jegyeket. Sajátos eljárási rend alakult ki. Ha felajánlás érkezett, akkor este, az elnök irodájában összeültek azok, akik „benne voltak” a privatizátorok élelmes csapatában és eldöntötték, hogy ezúttal ki veszi meg a felajánlott kárpótlási jegyeket. Ezzel elkerülték, hogy egymásra licitáljanak és felverjék az árfolyamot, továbbá azt is elérték, hogy egymás között, az általuk „igazságosnak” gondolt módon osszák el a jövőt. A mai birtokaik és jólétük alapját ez az eljárás vetette meg.

D. hát, a K.-i gazdákkal együtt, beleköpni készült a levesbe. Hogy miért tette, azt L. nem tudta pontosan eldönteni. Talán – gondolta – így betegségéből felépülve akart még valami fontosat tenni, vagy tetszett neki a népvezér szerepe, vagy szimplán utálta már T.-t – vagy mindhárom együtt. Mindenesetre T. behívatta a K.-i gazdák képviselőjét, hogy beszéljen a fejével. Felajánlották neki, hogy beveszik a csapatba, csak ne keverjen itt nekik. Nem tudni, pontosan mi hangzott el, de az biztos, hogy az elnöki iroda ajtaja körül tán még most is hullik a vakolat, ahogyan a távozó D. becsukta maga után. És ezzel kezdődött D. kálváriája.

Először is kirúgták a tanácsadói állásából és kitiltották a tsz összes helyiségéből, megmondták, hogy aki beengedi, azt kirúgják. Névtelen feljelentések érkeztek a rendőrséghez a növényvédőszer-raktár hiányai miatt. Valaki(k) – szintén névtelenül – levelet írtak a feleségének a dévaj raktárosnővel folytatott kalandjának szaftosabb részleteiről. „Az asszony teljesen kiborult, elköltöztem otthonról” – panaszolta L.-nek a kocsmában az elkínzott arcú D. Mindenütt, mindenfélét terjesztettek róla, és egyenként próbálták lebeszélni a követőit ígéretekkel vagy fenyegetéssel. A kampány sikeres volt. D. agyérgörccsel a kórházba került. Néhány hét múlva kikerült, ekkor valaki (vajon ki?) a vadászati hatósághoz fordult, hogy vegyék el a fegyvertartási engedélyét, mert megbolondult, agybajos. Eljárás is indult és ezt már nem bírta. Egy újabb infarktus végzett vele és a K.-i gazdák nem váltak ki a tsz-ből.

Így jutott el L. a temetőbe.

A fiatalabbak kedvéért: A rendszerváltozás után nem adták vissza az elrabolt javakat, üzemeket, házakat, földeket a volt tulajdonosuknak, hanem úgynevezett „kárpótlási jegyet” adtak, az elrabolt vagyon arányában, amely aztán felhasználható volt a privatizáció vagy a földárverések során, de tulajdonképpen afféle pénzhelyettesítő volt, akár mosógépet is lehetett venni érte.

Vezető kép: 1989. február 16. Asszonyok egy termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlésén. A felvétel készítésének pontos helyszíne ismeretlen. MTI Fotó: Honéczy Barnabás

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/meg-sem-tudjuk-szamolni-hogy-a-kommunistak-hanyszor-fosztottak-ki-a-magyar-falut-a-mezogazdasag-elrablasa-iii-resz/feed/ 94
A leltározás művészete – A mezőgazdaság elrablása (II. rész) https://aristo.pestisracok.hu/a-leltarozas-muveszete-a-mezogazdasag-elrablasa-ii-resz/ https://aristo.pestisracok.hu/a-leltarozas-muveszete-a-mezogazdasag-elrablasa-ii-resz/#comments Wed, 20 Sep 2023 08:02:07 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14484 Tél volt. 1990 tele, hideg és bizonytalan. Már másfél hónapja szabadok voltunk, Szűrös októberben kiáltotta ki a köztársaságot és most már decembert írtunk. Zúzmarás köd ült az Sz. körüli dombokon, ráfagyva a kopasz fák ágaira csillogó jégkristály-virágokat varázsolva rájuk. Vékony hótakaró fedte az utakat és szántóföldeket, alóla kivillant a barnás szántásbarázdák sora. Az erdőben csönd […]]]>
Tél volt. 1990 tele, hideg és bizonytalan. Már másfél hónapja szabadok voltunk, Szűrös októberben kiáltotta ki a köztársaságot és most már decembert írtunk. Zúzmarás köd ült az Sz. körüli dombokon, ráfagyva a kopasz fák ágaira csillogó jégkristály-virágokat varázsolva rájuk. Vékony hótakaró fedte az utakat és szántóföldeket, alóla kivillant a barnás szántásbarázdák sora. Az erdőben csönd ült, szél nélküli csönd, csak néha roppant meg a zúzmara súlya alatt egy-egy faág. A kocsi kerekei alatt recsegve tört a kátyúkba fagyott vizet borító jég. A köd még a csöndet is tompábbá tette, a hangok már néhány méterre eloszlottak, minden élőlény magányosnak érezhette magát.

A gabonatáblákon legelésző őzek barnállottak, valahogyan őket is megszelídítette a csend, és épp csak felemelték a fejüket az erőlködő motorral közlekedő terepjáró láttán, ami nekik is csak az utolsó pillanatban tűnt fel a ködben. Utána néztek, és aztán visszafordultak a hó alól ágaskodó búzaszálakhoz.

Az UAZ típusú, szovjet csúcstechnikát képviselő terepjáróban L. és két elszánt társa ült, akiket a leltározás komoly feladatának keretében, az erdészet által kitermelt fa felmérésével bíztak meg. A leltározás komoly és embert próbáló feladat volt, általa dőlt el a tsz nyeresége, és – ami még fontosabb volt – az ágazatok vezetőinek prémiuma is. Olyan, hogy nyereség, mármint pénzben, a bankszámlán kimutatható módon sohasem volt. Volt azonban a fordulónapi készlet, amelyik, ha kellő méretűnek találták, lehetővé tette, hogy a könyvelők nyereséget mutassanak ki. A „kellő mérték” hivatalos és nem hivatalos megbeszéléseken alakult ki, ahol az ágazatvezetők megmondták, hogy miből mennyit kell találni. Ezzel ugyan biztosították a következő évi leltárhiányt, de egyben a nyereséget és a prémiumot is. A következő év pedig az az évi leltározók gondja volt, na meg a „nem várt káreseményeké”.

H. például a sanda tekintetű, enyhén púpos pincemester, aki húsz éve ugyanabban a kék, MÁV feliratú munkaköpenyben sürgölődött a pincében, minden évben azzal fogadta a leltározó bizottságot, hogy nemrég eltört egy – vagy több – ötven literes üvegballon, ami pálinkát tartalmazott a baleset idején. A roppant sajnálatos eseményről legott jegyzőkönyvet vettek fel és ittak pár kupicával a nevezett pálinkából, nehogy kárba vesszen az is. A leltár így rendben volt, és rendben volt például az a pálinka is, amelyet az anyagbeszerzők hordtak szét, hogy megolajozzák a nehezen beszerezhető alkatrészek útját, vagy az, amelyet a megyei elvtársak ittak meg az üzemlátogatások során, és természetesen az is, amit H. vitt haza nyereségrészesedésként és reggelente féldeci számra mért – az ablakon keresztül – a gyülekező munkába indulók számára. A háza előtt volt a buszmegálló ugyanis. Az ingyenes alapanyaggal gazdaságosan működő bögrecsárda tisztes jólétet biztosított neki és családjának. A virágzó üzletnek a ’90-es években aztán bealkonyult, mert már nem vártak munkások a buszmegállóban, a reggeli busszal az orvoshoz igyekvő nyugdíjasok meg megitták a szükséges pálinkát otthon.

Láthatjuk hát, hogy komoly és felelősségteljes munkát bíztak L.-re, aki a leltározási bizottság elnökeként felelősségteljesen aláírta a leltáríveket. Az aznapi munkát komoly megbeszélés előzte meg a „Muskátli” nevű egységben, túl nagy volt a köd és túl korán is volt, hogy csak úgy nekiinduljanak. Végül kora délelőtt valamennyit ritkult a köd, de a fagy maradt, az erdei utak járhatóak voltak, ezért nekiindultak, otthagyva a kellemesen fűtött kocsmát, amelynek két nagy kályhájában egyébként az általuk leltározni tervezett fa egy része csinált meleget, lévén a kocsmáros vője teherautósofőr, aki időnként hordta a fát az erdőről és egy-egy szállítmánnyal eltévedt az apósa kocsmája felé.

Az Sz.-i tsz földjei hosszú kiflialakban nyúltak el északról délfelé, a tsz két vége között vagy harminc kilométer távolság volt. Az északi rész, a főút fölött, felnyúlt a dombok közé, ott voltak az erdők. A gömbölyű hátú dombok szűk, észak-déli irányú völgyeket szorítottak össze, amelyek mélyén patakok siettek az Okor felé. Ahogyan északnak, a vízgyűjtő gerince felé haladt az út, a dombok egyre meredekebbek, a völgyek pedig szűk vízmosások lettek. Az a fa, amelyiket itt termeltek ki, bizony leltározatlanul maradt, illetve csak virtuálisan lett leltározva, a kitermelési bizonylatok alapján, mert legföljebb lovaskocsival lehetett megközelíteni, még terepjáróval sem. Viszont el sem lopták, ugyanezért. Úgy döntöttek, hogy fentről, északról, kezdik és úgy haladnak a „Muskátli” felé, ahol – a kezdet és a vég szükségszerű egybeesése folytán – befejezni tervezték a munkanapot.

A téli országút is kihalt volt, csúszós, senki sem járt rajta. Csak Cs. falu mellett, a tegnap árokba csúszott teherautó körül ácsorgott néhány Volán-dolgozónak tűnő alak, zsebre tett kézzel, toporogva a hidegben. A tsz traktoraira vártak, hogy kihúzzák a kocsit az árokból. A kocsi dobozokban gyerekjátékokat szállított, karácsonyi előkészületként. A rakomány az árokba szóródott és a Cs.-i cigányok segítettek összeszedni. Csatárláncban adogatták ki a ládákat, ám a csatárlánc egy ponton alternatív irányt vett és a dobozok egy része egy sűrű, még így, kopaszon is átláthatatlan bokrosban végződött. A Cs.-i cigánygyerekek kiemelkedő karácsony elé néztek.

L. kérésére először az üszőtelepre mentek, ahol takarítási munkálatokkal megbízva P. teljesített szolgálatot. Az elhagyott telepet később be akarták népesíteni, ezért P.-nek össze kellett volna konténerekbe gyűjteni a szemetet. A telep elhagyatott helyen feküdt, egy domb mögött, csak akkor pillantotta meg az ember, ha felért az emelkedő tetejére. Ahogy a kocsi mászott fel a havas dűlőúton a dombra, égigérő fekete füstoszlopot láttak felszállni. „Megmondtam ennek a baromnak, hogy ne gyújtsa fel a műanyagzsákokat!” – dühöngött L. –, „felgyújtja az egész telepet”. Ahogyan felértek a tetőre, látták, hogy a füst – öles lángnyelveket kísérve – az istálló mellé épített pihenőhelyiség kéményéből tör elő, ezen kívül azonban minden kihalt. Rosszat sejtve mentek a kutyaól méretű kalyibához és benyitottak. Az ajtón pára, izzadság és borszag irtózatos elegye csapott ki, oly töménységben, hogy neki lehetett volna támaszkodni.

A bent lévő szolgálati vaságyon P. horkolt crescendóban, amely horkolást néha szakítottak meg hörgésszerű morajok. P. érdekes kreatúra volt. Alacsony létére volt vagy százhatvan kiló, széle, hossza egy, és csak irdatlan hasához fogható méretű fej ült a törzsén, mert nyaka az nem volt látható. Példátlan étvággyal volt megáldva. Különböző tsz-összejöveteleken – ahol főzés mindig volt – tudták, hogy nem tányérból, hanem a tálalásnál használt négyszemélyes tálból evett, és ha tehette, megivott hozzá egy láda sört, mert étvágyánál csak a szomja volt nagyobb. Büszkén mutogatta törzshelyén, az M.-i kocsmában azt a pontot, ahol kilyukadt az ízléses bádogborítás a söntéspulton, mondván, hogy az ő könyöke okozta ezt a károsodást az évtizedek alatt. És most itt horkolt és bűzlött. A füstre és a lángra hamar magyarázatot találtak: rájöttek, hogy P. a vaskályhába, amelynek teteje még izzott, a szétszórt műtrágyás zsákokból gyújtott be, mielőtt álomra szenderült. Mivel a felébresztésére tett kísérletek sikertelenek voltak, leönteni meg a télre tekintettel nem akarták, úgy döntöttek, hogy leltárba veszik, mint a tsz értékes jószágát. Mindenek előtt a köbözéshez használt méterrúddal megmérték és úgy találták, hogy jó közelítéssel egy 170x100x100-as téglatestnek felel meg, így 1,7 köbméteresnek találták, ez – első bejegyzésként – bekerült a leltári ívbe. Még a felleltározott anyagok megjelöléséhez használt műanyag szalagot is ráragasztották, a megfelelő adatokkal. Miután megállapították, hogy közvetlen életveszély nem áll fenn, már a kályha is kezdett kihűlni, tovább indultak. L. pedig feljegyezte, hogy ezt a napot nem számolja el neki. Az effélének nagyobb következményei nem voltak, mert különben a tsz hamar elnéptelenedett volna. Tovább indultak hát.

Útközben, a zötykölődő kocsiban élénk beszélgetés folyt, valóságos szellemi tűzijáték. Először a terepjáró kilométerórájának előre- és hátratekerését vitatták meg, ez mindenki számára fontos probléma volt, aki tsz-autót használt. A megtett kilométerekhez üzemanyagnorma volt rendelve, ami mindig kevésnek bizonyult, különösen a jó torkú UAZ esetében, amelyikbe úgy zúdult a benzin egy gázfröccsnél, mintha a WC-t húzták volna le. A fogyasztása a bakui olajmezőkhöz volt méretezve. Az anyagi veszteség ellen – „Nehogy már a saját pénzemből tankoljak a tsz-nek!” – úgy lehetett védekezni, hogy egy barkácsfúró segítségével előretekerte a delikvens a kilométerórát, mintha több utat tett volna meg. Máskor azonban, mikor egy kicsit saját célra használta valaki az autót, visszafelé kellett tekerni ugyanazt az órát. Erre csak a ritkán beszerezhető nyugati fúrógépek voltak képesek, azoknál lehetett ugyanis váltani a forgásirányt. A műhelyben elmés kis szerkezeteket készítettek az innovatív szerelők, amelyeket csak a kocsi alá kellett tenni, rákötni a kilométeróra-spirált, beállítani a megfelelő forgásirányt, és míg dolgozott meg lehetett inni néhány sört. Tapasztalati tény volt, hogy milyen fordulatszámnál, mennyi idő alatt hány kilométert tekert a gépezet az autóba. Előadódtak természetesen balesetek. M. például, aki sofőr volt a tsz-ben, túlsörözte magát egy ilyen akció során, el is aludt, és mire kiment az óra, már nullát mutatott. Egész nap tekerhette előre.

Ennek megvitatása után a politikára – mi másra ezekben az időkben – terelődött a szó. A mesélőnek itt némi gondja támad a beszélgetés felidézésével, mert a résztvevők szótára alkalmazkodott a mezőgazdasági elvárásokhoz, ezért azután kevéssé tűrte a nyomdafestéket. Ebben – mit tagadjuk – L. is jeleskedett, elvégre úgy kell beszélni, hogy megértsék. Ezt kalkulálja be a nyájas olvasó, mikor úgy érzi, hogy a gondolatok túl szofisztikáltan, kevéssé életszerűen kerülnek a papírra.

L. társai a leltározásban nagyon különböző emberek voltak. Á. középtermetű, hízásra hajlamos fiatalember volt, széles sváb arcán megtévesztő ártatlan mosollyal; módos családból származott, szülei – a kulákságot elkerülendő – az ’50-es évek elején beléptek a pártba, és mivel népes család volt, rokonai mindenütt fellelhetőek voltak a környéken, többnyire helyi nagyságokként, mint az Sz.-i ÁFÉSZ. Az ÁFÉSZ helyben nagyhatalom volt, felvásárlói járták a falvakat, megvettek mindenfélét, gyümölcsöt, zöldséget, tojást – sok függött a jóindulatuktól. Á. egyetemet végzett és szép karriert futott be, annak ellenére, hogy fiatalabb volt L.-nél. Megfontolt volt, gyorsan átlátta a dolgokat, amik személyesen érintették, és kerülte az oktalan konfliktusokat, ha tehette. Párttag volt, persze, hiszen karriert akart csinálni, de a párttagoknak már abból a fajtájából, akik inkább csak egyenruhaként viselték a párttagságot, az „eszmében” sohasem hitt, sőt, minden tapasztalata és családi hagyománya az ellenkezőjét sugallta neki. Nem akart mást, csak azt, amit szorgos ősei is akartak: jómódban élni. Szép, nagy háza volt a faluban, takaros feleség, két gyerek. Ahogyan elvárható volt, szorgalmasan, megbízhatóan és középszerűen végezte a munkáját, a fizetésen és a hozzátartozó előnyökön túl nem talált semmi komoly kihívást benne.

A másik leltározó, B. pontosan az ellenkezője volt. Szegény családból származott, szülei néhány hold földön kínlódtak és mellette napszámba jártak dolgozni. Eredetileg kocsis volt, de „pártvonalon kiemelték” és valami szakközépiskolát végzett el levelezőn, így lett kerületvezető belőle. Bár a végzettségéről neki eltérő véleménye volt, elvégezte ugyanis a Foximaxi névre hallgató pártfőiskolát, mondta is egy alkalommal L.-nek, hogy neki is felsőfokú végzettsége van. Goromba, hirtelen haragú ember volt, a vezetői munka lényegét a hangos ordítozásban vélte meglelni, úgyhogy gyakorolta is szorgalmasan. Vigyázni kellett vele, többször verekedett már össze kollégákkal és beosztottakkal egyaránt. Ő volt a tsz utolsó párttitkára, mivel elődjét – aki áldott jó párttitkár volt, semmibe sem szólt bele csak ivott – élete virágában elvitte a szesz. B. – talán az intő példa hatására – nem ivott, ami a természetére tekintettel jobb is volt.

’90 telén, a szabadság első hónapjaiban senki sem tudta, mit hoz a jövő. Mindenki biztos volt benne, hogy nagy változások lesznek, de azt, hogy milyenek, nem is sejtették. Ismerték L. MDF-es kalandját, és gyakran kérdezgették, hátha ő tud valamit, de ugyanolyan tájékozatlan volt, mint ők. A fő téma a tsz jövője volt. Az új szövetkezeti törvényről csak annyi volt tudható, hogy lesz, és hogy sok minden megváltozik, de hogy hogyan, azt senki még csak nem is sejtette, így aztán a legvadabb találgatások láttak napvilágot.

– Nem lesz itt semmi – mondta mély meggyőződéssel A. –, nem tudnak csinálni semmit szakemberek nélkül, azok meg mi vagyunk. Akinek a legnagyobb a pofája, az fog előszór könyörögni, hogy segítsünk neki. Vihetik a földet, de megművelni nem tudják majd. Nem lesznek gépeik, nem értenek hozzá. Hová teszik majd a termést? Hol szárítják? Visszajönnek és megbánják. Aztán meg minden marad a régiben.

– Miért, te maradsz a tsz? – kérdezte L., szándéka szerint ironikusan.

– Nem én – válaszolta felháborodva A. –, hanem te is. Te is itt vagy velük, neked is érdeked, hogy maradjon a szövetkezet.

– Mindenütt forradalmárok vannak – szólt mély felháborodással és undorral B. –, tegnap is volt egy, valami műsorban, majdnem felrúgtam a tv-t. Mondtam is az asszonynak, hogy még egy ilyen és nem lesz tv-nk. Mit képzelnek ezek! Azt hiszik, hogy már mindent lehet! Majd a munkásőrök rendet csinálnak!

– Hülye vagy – szólt L. magabiztos ítélete – és mindenki hülye, aki azt hiszi, hogy a sok ütődött munkásőr bármire képes. Te is ismered Z.-t. Tíz éve nem volt józan, na, ő egy igazi munkásőr. Mit vársz tőle. Még a felesége is megkergeti időnként, majd pont ő fog harcolni.

A beszélgetés ezen a pontján némi kitérő következett Z. feleségének változatos nemi életéről, ami sokkal érdekesebb téma volt az aktuális politikánál.

L. hallgatta a beszélgetést és elrévült, amibe a körbeadott laposüveg is segített kicsit. Ő már túl volt az első csalódáson, az MDF-ből már kiábrándult, ám még nem jött rá, hogy minden rendszer emberekből áll és neki ezekkel az emberekkel kell majd új világot építeni. Mi több, ők inkább fogják építeni, mert tevékenyebbek és skrupulus nélküliek. Ez az új világ pedig olyan lesz, mint ezek itt körülötte – és ami még elkeserítőbb: mint ő maga. Nem fogta fel, hogy ezeket és a többieket senki sem fogja lecserélni, vagy megváltoztatni: örökre hozzájuk van már kötve, ők, még P. is, aki részegen horkolt a kalyibában, a honfitársai. És a szép új világ pontosan olyan lesz, amilyenre ők építik. Erre a szörnyű felismerésre még várni kellett.

Vezető kép: A leltározó bizottság tagjai megszámolják a sertéseket a közös vagyon leltározásán a Mezőföld Termelőszövetkezetben (Tsz). MTI Fotó: Bereth Ferenc

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/a-leltarozas-muveszete-a-mezogazdasag-elrablasa-ii-resz/feed/ 11
A mezőgazdaság elrablása, a kommunista nem vész el, csak átalakul (I.rész) https://aristo.pestisracok.hu/a-mezogazdasag-elrablasa-a-kommunista-nem-vesz-el-csak-atalakul-i-resz/ https://aristo.pestisracok.hu/a-mezogazdasag-elrablasa-a-kommunista-nem-vesz-el-csak-atalakul-i-resz/#comments Sun, 10 Sep 2023 11:00:47 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14477 ’89 izgatott őszén, midőn L. éppen kilépett az MDF-ből, Sz.-be is – mint Párizsba az ősz – beszökött a rendszerváltozás, vagy legalábbis annak előérzete. Ennek első, szembeötlő következménye a kocsmák forgalmának megnövekedése volt. A kiszámíthatatlan változások homályos előérzete egybe terelte az embereket, hogy híreket és véleményt cseréljenek, erre pedig tradicionálisan a kocsma látszott a legmegfelelőbbnek. […]]]>

’89 izgatott őszén, midőn L. éppen kilépett az MDF-ből, Sz.-be is – mint Párizsba az ősz – beszökött a rendszerváltozás, vagy legalábbis annak előérzete. Ennek első, szembeötlő következménye a kocsmák forgalmának megnövekedése volt. A kiszámíthatatlan változások homályos előérzete egybe terelte az embereket, hogy híreket és véleményt cseréljenek, erre pedig tradicionálisan a kocsma látszott a legmegfelelőbbnek. A kocsma a magyar faluban a bázisdemokrácia ultima ratioja, nemcsak teret ad a vélemények számára, hanem egyenesen kényszerít azok kifejtésére és megvédelmezésére – az érvek és a fröccs fogytával akár ököllel is. A történelem futószalagjára szerelve a kocsmákban készült hát az új világ.

K. – a falu, ahol ez idő szerint L. lakott – gazdag falu lévén három kocsmával is büszkélkedett, volt egyszer a „Hatos”, a kocsmárosról elnevezve, a kultúrház előterében működő „Presszó”, ami nem csak műfaji sajátosságot, hanem elnevezést is takart és a „Tornyos”, amelyik az új idők kapitalizmusát jelképezve már magántulajdon volt. Ez a helyzet, plurális jellege ellenére, nem kedvezett a tömegdemokráciának. Az egyes létesítmények törzsközönsége ugyanis futballdrukkerek módjára viselkedett és feszült viszonyt ápolt a többiekkel. Így aztán az egyik kocsmában kialakított jövőkép automatikusan elutasításra került a másik kettőben, megvetve ezzel az éles politikai szembenállás alapját. K. a ’40-es években, két szomszédos falu egyesítésével jött létre, ami további törésvonalat szakított a falu hangadói közé. A falu politikai artikulációja vázlatosan úgy nézett ki, hogy a Presszóba a fiatalabbak jártak, akiket nagyjából politikailag semlegesnek lehetett tekinteni, a Hatosba jártak a falu módosabb gazdái, nagydarab jócskán túlsúlyos sváb parasztok, sok pénzzel és magas vérnyomással. A Tornyos a szélsőjobboldal hadiszállása volt, R.-el az élen, aki a kocsmárosnő férje volt – főállásban. Történetünk idején a Tornyos lett a szerveződő Kisgazdapárt főhadiszállása.

L. mindhárom helyre bejáratos volt, egyfajta területenkívüliséget élvezett, nem tekintették árulónak, ha más kocsmában is felbukkant; talán ő volt a faluban a polgári közép – avagy a gyökértelen értelmiségi. Bár idegen volt, jöttment, azért megkérdezték a véleményét, gondolván, hogy több információval rendelkezik, mint ők. Közismert volt MDF-es szereplése is, „Közel van a tűzhöz” – vélték. A TSZ-ben, a faluban, az egész országban mindenki érezte, hogy valamilyen változások közelednek. Márpedig a magyar falvakban – a történelmi tapasztalatok tanították – tudták, hogy a változások ritkán hoznak számukra valami jót. A faluban persze nem mindenki dolgozott a TSZ-ben. reggelente a Hatos kocsma előtt vagy hat vállalat buszai álltak meg és vitték az embereket a megyeszékhelyre dolgozni. A „bejárók” tulajdonképpen nem is tartották magukat kulturális értelemben falusiaknak, többnyire azért éltek még a faluban, mert ott volt lakásuk, házuk és semmi esélyük sem volt a városban lakáshoz jutni. Egy részük még termelt is valamit a kertben, állatokat tartott, de többség már a boltba járt élelmet venni. A falu hangadói azonban nem ők voltak, hanem a régi nagygazdák ivadékai, akik többnyire továbbra is a mezőgazdaságból éltek és visszahódították a „falu esze” címet is.

K. állattartó falu volt. Annyi tehenet tartottak a háztájiban, hogy reggelente két csorda is járt ki, mert egy az túl népes lett volna. L.-nek pontos rálátása volt a háztájiban tartott tehenekre, mert az ő feladata volt a háztáji pásztorok felfogadása, minden TSZ-hez tartozó faluban (9 volt belőlük) és kirúgásuk, mikor már elviselhetetlenül sokat ittak. A pásztor szolgálati lakást kapott és ő hajtotta ki, őrizte a háztáji csordát, de a TSZ fizette, a gazdáktól tehenenként beszedett hozzájárulásból. A pásztor-fogadást egy érdekes, szórakoztató műsorszám színesítette – ezt L. vezette be – ez volt a szelindek-szemle. Valamiért ugyanis a felfogadható pásztorok nagyobb része úgy tartotta, hogy minél nagyobb kutyája van, annál jobban tud vigyázni a tehenekre. Mármost ekkora kutya nagyon csúnya sebeket képes ejteni renitens tehénen, amire tökrészeg gazdája ráuszította. Különösen, mivel a tehén a legérzékenyebb alkatrészét, a tőgyét, pontosan a vadállat fogainak magasságában viselte. Ha abba sikerült egy jókorát harapni, a szerencsétlen állat mehetett a kényszervágóba marhahúsnak, a TSZ meg kártérítést fizetett, mert a pásztor, valamit a tőle elválaszthatatlan szelindek, az ő alkalmazásában állt. L. pedig hallgathatta először a gazda, azután pedig az elnök üvöltözését. Kevés vigaszt jelentett, hogy ő is üvölthetett a pásztorral, aki ezt valószínűleg a kutyával tette utána, sőt valószínűleg tettlegességre is vetemedett a szelindekkel szemben. Ennek megelőzésére volt megrendezve a szelindek-szemle, ahol felvonultak a leendő pásztorok – egytől egyig hihetetlenül lepukkadt figurák – és kutyáik. Akinek a csizmaszárnál magasabb kutyája volt az nem vették fel. A kisebb kutya, melyet üzemi balesetként, törvényszerűen, legalább egyszer felrúgott a tehén, szakszerűen csak tisztes távolból terelte a jószágot, esze ágában sem volt megharapni. L.-nek az efféle szemlék ismert szokásává váltak, volt például husáng-szemle is, elejét veendő, hogy tehenészetben, a fejőházba hajtott teheneket akkora karókkal verjék, amelyek egy medve leterítésére is alkalmasak lettek volna. Minden nap szemlét tartott hát a hajtók segédeszközei felett és akinél ujjnyinál vastagabbat talált az elkobozta. Ez volt a husáng-szemle.

Akik a TSZ-ben dolgoztak azok számára az állattartás roppant jövedelmező volt, hiszen a takarmány nagyobb részét úgy „szerezték”. Ebben roppant találékonyak voltak. A nagy betakarítási időszakokban például a teherautó-sofőrök a munkaeszközükkel mentek haza, mondván, hogy másnap nagyon korán kell kezdeni a munkát. Este mikor hazamentek a plató – ameddig az oldal takarta – tele volt búzával, vagy kukoricával, mikor mit arattak, mert az utolsó fordulót a kombájnoktól nem ürítették ki teljesen a szárítónál. Otthon aztán bezsákolták és nagy éjszakai élet kezdődött a faluban. A sötétedés után a terményt föl kellett hordani a padlásra, szétteríteni és később pedig forgatni, mert kombájn-nedvesen lopták el, nem volt szárítva. A faluban végig ki voltak világítva ilyenkor a padlásfeljárók és mindenütt lázas munka folyt. Kapósak voltak a TSZ-műhelyben fusiban készített elektromos csigák, amikkel könnyebb volt feljuttatni a terményt. L., aki maga is minden este későn ment haza, a fejés után, pontosan látta, melyik házban mennyit loptak éppen; erre abból lehetett következtetni, hogy hány napig világítottak a padláson. Túl az olcsó takarmányon, az értékesítés is egyszerű és biztonságos volt. A meghízott állatokért eljött az átadóhelyre a vágóhíd kocsija és elvitte azokat, a tejért pedig mindennap jöttek a tejipar autói. Nem volt annyi termék, amit meg ne vettek volna, L.-nek pedig, a szokásjog alapján, állatátadáskor, vagy más fontos elfoglaltság esetén helyettesről kellett gondoskodni, mert nem volt kétséges, hogy az illető gazda nem tud ilyenkor dolgozni menni. Kötelessége volt – ezen túl – szemet hunyni a takarmány és egyéb kellékek ellopása felett is, illetve szabályoznia kellett a lopás mértékét. Ennek pontos, kialakult rendje volt. Aki annyit lopott, amennyi a saját állatainak kellett, azt nem vették észre, viszont aki már árulta a lopott holmit azt elkapták és kirúgták, ehhez persze tudni kellett, ki hány és miféle állatot tart, de ez – egy faluban – nem volt probléma.

Aki hajlandó volt dolgozni az otthoni állattartással az igencsak jól járt. Nem volt könnyű élet ez. Minden nap – a munkahelyen végzett munka után és előtt még volt egy második műszak is. Tulajdonképpen rettenetesen kizsákmányolták magukat, nem voltak szabadnapok, ünnepek, nem volt pihenés. Cserébe viszont sok pénzük lett. A módosabbaknak 2-3 Zsiguli előfizetése is volt, a használtat annyiért lehetett eladni, mint az újat. A gyerekeik – jellemzően – már nem csinálták ezt. A szülők iskolába járatták őket – pedig jó részük buta volt mint a tök, de a pénz ezen is segített – és a városban vettek nekik lakást, autót, ők már soha nem terveztek visszamenni a faluba.

Persze mindennek árnyoldalai is voltak. Az előállított termékek minősége csapnivaló volt, hiszen mindent összeöntöttek, összekevertek, mert csak „nagyba” volt értelme a dolgoknak, az előállított kétes összetételű keverékek azután a nagy állami vállalatokhoz kerültek, ahol minden egyedi visszakereshetőség végképp megszűnt, ezért aztán senki nem törődött a minőséggel, hiszen ki tudta megmondani húsz gazda négyszáz liter tejéről, hogy ki öntötte bele a romlottat? A mezőgazdasági termékeket egyébkéntis az oroszoknak adták el, akiknél a minőség nem volt kérdés, egyszerűen nem tudtunk olyan rosszat szállítani, hogy ne lett volna jobb, mint amit a szerencsétlenek egyébként ettek, vagy ittak.

A háztáji felvásárlást példátlan korrupció és csalások kísérték; a felvásárlók megvásárlása mindennapos volt. Jellemző pillanat volt mikor az Sz.-i állomáson – ahol a hízó bikákat vették át, amikből a legalább 550 kg-os volt az elsőosztályú – az átvevő a következő szavakkal fordult a mérés után a tulajdonoshoz:

„Ez bizony nincs meg elsőosztályú!”

„Mennyi hiányzik?” – érdeklődött a gazda.

„Ötszáz!” – hangzott a precíz válasz és gazdát is cserélt egy ötszázas, a bika pedig elsőosztályúra nőtt hirtelen.

Az igénytelenség, hanyagság termelési formává vált, amiből később, a rendszerváltozás után komoly gondok származtak.

A mezőgazdaságról nem nagyon lehet beszélni, legalábbis ott ahol L. ezeket az éveket töltötte, anélkül, hogy ne beszélnénk a cigányokról és az ő sajátos helyzetükről, a mezőgazdasággal kapcsolatban. Erről a következő részben ejtünk szót.

 

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/a-mezogazdasag-elrablasa-a-kommunista-nem-vesz-el-csak-atalakul-i-resz/feed/ 31
A tárgyalás, mert az ördög után általában a bürokraták jönnek (IV. rész) https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iv-resz-a-dontes/ https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iv-resz-a-dontes/#comments Sun, 03 Sep 2023 14:03:01 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14456 Elérkeztünk L. tárgyalásának utolsó felvonásához, melyben megtudhatjuk, hogyan szolgáltattak igazságot akkoriban. A téglalap alakú szemináriumi terem végében volt az ajtó, amin belépett, a terem túlsó végében, a tábla alatt összetoltak három asztalt, azok mögött trónolt a bizottság. Már feldíszítették a párt-rendezvények elmaradhatatlan vizeskancsó-vörös terítő kombinációjával is. Az egész azt sugallta, hogy itt bizony komoly előkészületek […]]]>
Elérkeztünk L. tárgyalásának utolsó felvonásához, melyben megtudhatjuk, hogyan szolgáltattak igazságot akkoriban. A téglalap alakú szemináriumi terem végében volt az ajtó, amin belépett, a terem túlsó végében, a tábla alatt összetoltak három asztalt, azok mögött trónolt a bizottság. Már feldíszítették a párt-rendezvények elmaradhatatlan vizeskancsó-vörös terítő kombinációjával is.
Az egész azt sugallta, hogy itt bizony komoly előkészületek történtek olyasvalakik részéről akik adtak a méltó külsőségekre. L. belépett, köszönt és leült a bizottság előtti asztalhoz. Zavart csend volt, megfélemlítő jellegű. A bizottság tagjai körülményesen matattak a papírjaikkal, lapozgattak, mintha most keresnének valami rendkívül fontos információt, ami elengedhetetlen a tárgyalás megkezdéséhez. H. docens, a bizottság elnöke elégelte meg először a kínos csendet és vaskos szemüvegét teátrális mozdulattal az előtte lévő papírokra téve megnyitotta az tárgyalást. Kötelességtudóan elmondta, hogy kik vannak jelen, milyen célból és mikor, valamint megbízta a jegyzőkönyv vezetésével Marika nénit a tanulmányi osztályról.

– Én ismerem magát – ezzel a meghökkentő kijelentéssel kezdte L. felé fordulva, a vádbeszédet – már tavaly is láttam magát a városban, hosszú hajjal és kifordított állatbőrökbe öltözve, hasonszőrű cimboráival, mint egy galeri, olyanok voltak.

A történethez hozzátartozik, hogy L.-nek volt egy télikabátja, amelyik egy kivehető báránybőr béléssel rendelkezett. Ez a kabát tavasszal, egy sürgősen abszolválandó kifizetés kapcsán, a zálogházba került „Legalább vigyáznak rá nyáron” – hangzott a praktikus indoklás. Ám – ahogyan az lenni szokott – a hűvös napok nem javítottak az anyagi kondíciókon, a kabát a zaciban maradt, L. pedig elkezdte viselni a puszta bélést a hideg ellen. A birkabőrt pedig szőrével kifelé kell viselni – mint a subát – hogy a szőrről leperegjen a víz, a bőr ugyanis nem bírja, repedezik tőle. L. elgondolkodott és magában kénytelen volt igazat adni H.-nak, tényleg leírható volt úgy is öltözéke mint kifordított állatbőrök. Azt azonban sehogy sem értette, hogy jön ez ide.

– Én már akkor láttam – folytatta H. – hogy maga nem alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére. – A „szocialista nagyüzem” kifejezést áhítatosan ejtette ki, éppen csak a szemét nem emelte az égre. – Maga szerint maga alkalmas egy szocialista nagyüzem vezetésére? – tette fel a költőinek szánt kérdést.

– Igen – mondta L. határozottan. Nem tudta ugyan hogy milyen készségek is szükségesek egy szocialista nagyüzem vezetéséhez, ám eleget látott már belőlük és elég vezetőt is ismert, hogy joggal gondolja: erre ő is képes. A docenst szemmel láthatóan meglepte és meg is zavarta a határozott „igen”.

– Szerintem pedig nem – piszkálta meg összeráncolt homlokkal az előtte lévő papírokat, úgy meredve rájuk, mintha ott lenne leírva ennek a kijelentésnek a bizonyítéka. Lehet, úgy is volt. – Maga szégyent hoz az egyetemre és ezt nem tűrhetjük, ezért büntetést érdemel. Maga nem való ide, – mondta ki a végső ítéletet.

– Elnézést – kapott a szüneten L. – de nem az a fontos itt, hogy ki hogyan tanul? 4,7-es átlagom volt az előző félévben – mutatott rá önérzetesen – nem tanulok rosszul, tehát miért ne lehetnék itt egyetemista?

– Neked túlságosan könnyű – vetette váratlanul közbe N. a KISZ-titkár – neked nem kell megerőltetni magad a jó jegyekhez. Én többre becsülöm másnak a kettesét, mert az megdolgozik érte.

– Te semmibe veszed Kádár elvtárs útmutatását? – kérdezte L. mire dermedt csend támadt. – Kádár elvtárs azt mondta, hogy véget kell vetni a verejték végtermékként való elfogadásának. Csak az eredmények számítanak. – Példátlan jóltájékozottságnak az volt az előzménye, hogy amíg a tárgyalásra várt, az idegességtől görcsölni kezdett a hasa, ezért felkapott a folyosón lévő asztalról egy újságot – a Népszabadság volt természetesen – és visszavonult vele a mellékhelyiségbe, ahol időtlen idők óta nem volt WC-papír. Az újság tele volt az MSZMP akárhanyadik kongresszusának híreivel és első négy oldalán Kádár nagy, nyitó beszédét közölte. L.-nek volt ideje elolvasni az egészet és ott találta ezt a kitűnő szemelvényt.

– Ne szórakozzon velünk – csapott a papírjaira H. docens – nem azért vagyunk itt, hogy idézetekkel traktáljon bennünket. – nézett szigorúan L.-re.

Majd egy papírlapról elkezdte felolvasni L. bűnlajstromát. A legtöbbet emlegetett bűnök az egyetemi klub vitaestjein történtek meg. Ilyen volt például a Jancsó-vita pár hónappal a tárgyalás előtt. Úgy esett, hogy a neves filmes valami filmet forgatott a környéken és ennek alkalmából – ha már kéznél volt – meghívták a klubba is. El is jött, népes szereplőgárdát is magával cipelve, az esti órákra tekintettel némileg bemelegített állapotban. Sajnos ugyanez L.-ről is elmondható volt, így hát heves vita robbant ki közöttük. A filmesek azon kijelentése provokálta L.-t, mely szerint a most forgatott filmmel emléket akartak állítani a századelő évek hatalmas – igen így mondták: hatalmas – agrárszocialista mozgalmainak. Ezekben az agrárszocialista mozgalmakban azonban  L. családilag is érintett volt.

A Torontál megyei „tóbai zendülés” idején a vármegye főszolgabírája Botka Béla volt L. dédapjának a testvére volt a felesége és két család szoros és jó kapcsolatot ápolt egymással talán mert az egyik Zemplénben, a másik meg Torontálban élt. Az egyik Botka aztán – már a háború után – S.-ben telepedett le, ott ahol L. nagyszülei is éltek. Rendszeres vendég volt a háznál és L. nagyanyjával együtt valami fontos, ám L. által nem ismert világi funkciót töltött be a helyi plébánián. Csendes magának való apró emberke volt, agglegény, a nagy porcelán csésze, amiből a teát itta, majdnem az egész fejét eltakarta. Egy alkalommal a mise után L.-t rábízták – nagyapja és nagyanyja elmentek valahová – kiültek hát a nyári napon a templom melletti fák árnyékában álló padra és gyanakvóan nézték egymást – nem tudva mit várhatnak a másiktól. Ünnep volt, augusztus 20-a talán, és nagy tömeg vonult a főutcán a templomot két oldalról is körülfolyva, mint egy vörös zászlókat sodró folyó. „Ezekre is lövetni kéne, mint odalent Torontálban.” Morogta maga elé az öregúr és L. kérdéseire elmesélte, hogy a Torontál megyei Tóbán a feldühödött csőcselék megtámadta a csendőröket, akik a községházán elbarikádozták magukat és álló nap védték azt, amíg a főszolgabíró és katonai alakulatok nem érkeztek és le nem verték a „lázadást” – így mondta.
A képen az agrárszocialista-ügyben érintett Botka család címere látható

L.-ben megmaradt ez az emlék és később utánaolvasott az agrárszocialista mozgalmaknak, ám valószínűleg nem jó könyvekből tette ezt. Ezért aztán vad vita támadt a filmesekkel, mikor L. „jelentéktelen közjátéknak” minősítette a történteket, hozzátéve, hogy a helyzet végül is a kormányzati intézkedések hatására normalizálódott és hogy szerinte semmi romantikus, vagy hősies nem volt ezekben a dolgokban, mindenki a dolgát tette. A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy mindezt a jobbágy-felszabadítás káros mellékhatásának titulálta. Ez kivágta a biztosítékot és az este vad üvöltözéssel ért véget. Másnap N., a KISZ-titkár, komoly beszélgetést folytatott L.-el, kifejtve, hogy ő tudja, hogy „nem úgy gondolta” de azért jobb lenne, ha vigyázna a szájára, mert – mint mondta – nem tudja mindig „megvédeni”.

– Maga már akkor is megvetően nyilatkozott a dolgozó parasztságról – mondta emelt hangon H. docens – és erre nincs mentség egy agráregyetemen. Nekünk az a dolgunk, hogy utat mutassunk a parasztságnak, ezért mindig úgy kell viselkednünk, mintha a képviselői itt ülnének közöttünk – mondta költőien.

„Mintha itt ülne közöttünk” visszahangoztak a szavak L.-ben és ebben a pillanatban bizonyossággá, érett az a furcsa meghatározatlan hiányérzet ami azóta bujkált benne, mióta a bizottság elé járult. „Nincs itt a háziúr!” – Döbbent rá – vajon akkor ki képviseli most a vádat? Később kiderült, hogy mikor a háziúr megtudta, hogy az egyetem fegyelmi bizottsága semmiképpen sem tudja L.-t arra kényszeríteni, hogy a követelt pénzt megfizesse neki; bejelentette, hogy nem megy el a fegyelmi tárgyalásra, mert így már nem érdekli a dolog. Míg a háziúr távolmaradásán gondolkodott Marika néni ragadta magához a szót és éppen azt ecsetelte hosszasan, hogy mennyi erőfeszítést tett azért, hogy L.-t megpróbálja a jó útra téríteni és hogy L. milyen megátalkodottan állt ellent ennek.

– Magán L. elvtárs hálásnak kellene lennie a dolgozó népnek, hogy egyáltalán egyetemre járhat! Maga ehelyett mindenkivel csak vitatkozik és még érteni sem lehet amit beszél – tette hozzá váratlanul. – Maga bemagolt egy csomó idegen szót és azokat használja, hogy ne értsék amit mond. Én sem értem. – tette hozzá váratlan őszinteséggel; bizonyára az „individuális” járt az eszébe. H. docens rápillantott és alig bírta elfojtani a mosolyát.

–Kérdezni szeretném – ragadta magához a szót L. kihasználva a Marika néni kijelentését követő csendet – hogy ki és mivel vádol? Mert arról eddig nem esett szó, hogy mit is csináltam, amiért a tisztelt bizottság összeült. – L. az előző napon kivette a könyvtárból az egyetem fegyelmi szabályzatát és alaposan tanulmányozta, mi több meg is vitatta a barátaival. Megpróbáltak védekezési stratégiát kialakítani, mérsékelt sikerrel, hiszen nem tudták pontosan, hogy mi lesz a vád. Az adott helyzetben – úgy tűnt – ez nem is volt akkora probléma, hiszen láthatóan változtak a dolgok.

– Az egyetem fegyelmi szabályzata szerint – szedte elő a papírt a zsebéből, ahová felírta – a fegyelmi eljárás alá vont hallgatóval a bizottság elnöke ismerteti a vádat és a tárgyaláson jelen van az akinek az indítványára az eljárás megindult. – idézte hivatalos hangon.

– Mi vádoljuk magát – emelte fel hangját H. docens – mindazért amit az elmúlt évek alatt csinált.

– Ezt az egyetem fegyelmi szabályzata nem engedi meg – mondta L. jogászinak szánt hanghordozással és arckifejezéssel – nem lehet, hogy a vádló és a bíró ugyanaz legyen, az nem igazságos. „Tudjátok is ti, hogy mi az igazságos” tette hozzá magában.

– Ez most valami jogi stílusgyakorlat volt? – kérdezte H. docens komor hangon – maga tényleg szórakozik velünk!

– Nem kell vádló ide, mindannyian ismerjük magát! – szúrta közbe P. az almaszedőgép feltalálója és nagy varázsló – volt módunk megismerni.

– Van még valami mondanivalója? – kérdezte H. mint elnök – mert ha nincs akkor döntést kell hoznunk.

– Szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy nem értek egyet a fegyelmi bizottság eljárásával és szabályellenesnek tartom. – állt fel L. és majdnem megfulladt attól, amit nem mert kimondani.

– Jó, majd belevesszük – mondta gúnyosan H. – most várjon kint, amíg döntést hozunk.

A felháborodott L. kiment és a kelleténél talán hangosabban csukta be az ajtót maga után. A folyosón Sz. várta, eljött drukkolni neki, mivel nem lehetett fellépnie a bizottság előtt ezért nem öltött kultúrzsidó formát, nagy hajjal és szakállal, meglehetősen ágrólszakadt formán ült a széken, eleven antireklámjaként L.-nek.

– Vigyázz, mert ilyen külsővel téged is kivágnak egy füst alatt – rogyott mellé L.

– Nem vagyok egyetemista – mondta indignálódva – hogy ment? – kérdezte.

L. csak legyintett.

–Menj át Gyuri bácsihoz és kérjél nekem is valami erőset, szükség lesz rá – tért rá a gyakorlatias ügyekre L. – R. biztosan ott lesz, neki talán van pénze is.

– Oké – Sz. elügetett a feladat teljesítésére és L. újra egyedül maradt a hosszú üres folyosón, sötét gondolatok között a lassan vánszorgó időben. Egy örökkévalóság elteltével ismét N. dugta ki a fejét az ajtón és szótlanul intett, hogy bemehet.

A bizottság ünnepélyes arccal ült a helyén, L. elébük járult, nem ült le, igaz nem is mondták, állva hallgatta az ítéletet.

– A bizottság egyhangúlag úgy döntött, hogy maga nem méltó arra, hogy egyetemista legyen, ezért javasolni fogjuk, hogy zárják ki az ország összes felsőoktatási intézményéből. A döntést meg fogja kapni, indoklással együtt írásban is.

Néhány nap múlva meg is érkezett az írásos indoklás, az állt benne, hogy L. „egyetemistához nem méltó” magatartást tanúsított, „szélsőséges életszemlélettel” bír és „ismereteit nem a marxizmus-leninizmus klasszikusaiból meríti”. Mindezekért kizárják az ország összes felsőoktatási intézményéből mindörökre.

– Ez szemétség, szemétség és szabálytalan is – mondta ki hangosan amit gondolt. Hátat fordított a bizottságnak és – úgy gondolta az értelmiségi életpályának is – és köszönés nélkül kilépett a barnára festett ajtón a nagybetűs Életbe.

 

Vezető kép: Valahogy így képzelték a vizsgára készülő diákokat akkoriban a debreceni egyetemen. /MTI

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iv-resz-a-dontes/feed/ 56
Megkísértés (III. rész) A tényleges találkozás az ördöggel https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iii-resz-a-tenyleges-talalkozas-az-ordoggel/ https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iii-resz-a-tenyleges-talalkozas-az-ordoggel/#comments Sun, 27 Aug 2023 12:00:00 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14423 Elment a menzára a kutya kajájáért és hogy neki se legyen jobb, megevett két tányérral ő is a káposztából, ezt ingyen és bérmentve adták neki a menzán, ha közvetlenül ebéd után ért oda. Mást nem is nagyon evett, még barátnője E. gondoskodott róla és etette meg, ahogyan a zsebpénze, meg az ösztöndíja engedte. Kigyalogolt a […]]]>
Elment a menzára a kutya kajájáért és hogy neki se legyen jobb, megevett két tányérral ő is a káposztából, ezt ingyen és bérmentve adták neki a menzán, ha közvetlenül ebéd után ért oda. Mást nem is nagyon evett, még barátnője E. gondoskodott róla és etette meg, ahogyan a zsebpénze, meg az ösztöndíja engedte. Kigyalogolt a kocsmába a káposztával, ahol népünnepély fogadta.

B., aki ki tudja hány fröccsöt ivott várakozás közben, a kocsma törzsközönségét alkotó fuvarosokkal a kopka nevű elmés játékot játszotta – aki nagyobb lapot húz az nyer – és folyamatosan kifosztotta őket. Ez veszélyes dolog volt, mert ha megelégelték, akkor „Csalsz a kurva anyádat!” kiáltások között megverték a nyertest.

A helyzet már kezdett feszülté válni, mikor L. megérkezett, úgyhogy kapóra jött B.-nek, de még Gyuri bácsinak is, aki aggódni kezdett a berendezésért – Tudja kifizetik, meg minden, – panaszkodott L.-nek egy jelentősebb rombolás után – de rengeteg utánajárással és felfordulással jár és nekem nincs erre időm. – A veszély elhárultával széles mosollyal adott egy fröccsöt L.-nek, meg egy kis kóstolót a házi pálinkájából, amit egyébként a pult alól mért a műértő közönségnek. B., kezében két fröccsel elvonult a kocsma egyik oldalán lévő kicsi és indokolatlan beugróba, amelybe egy asztal fért csak el – ezt „tárgyalónak” hívták.

Patinás hely volt, például itt ivott két napot egyfolytában az a fuvaros, aki ezután hazament és baltával agyonütötte a feleségét és a szomszédot, akiket in flagranti ért. Azóta is ült, de a tárgyalóban ott kísértett a súlyos döntések szelleme.

L. követte. A tárgyalóban B. konspiratívan körülnézett – kissé kancsalított a kártyázás közben megivottaktól – Azt hallottam, hogy téged ki akarnak rúgni az egyetemről. – B. bensőséges kapcsolatot szeretett volna ápolni az egyik tanszéki adminisztrátor-lánnyal ezért mártírként hallgatta annak végeérhetetlen és megszakíthatatlan fecsegését. Ez annyira nehéz feladat volt, hogy mire ténylegesen bensőséges kapcsolatba kerültek, reménytelenül meg is unta.

– És ki akar kirúgni? – Kérdezte L., hogy ellenőrizze az eddigi információit – Azt nem mondták?

– De. A háziúr jelentett fel, hogy nem fizeted a lakbért és szexuális kicsapongásokat rendezel. Jelzem agyonverlek, ha kiderül, hogy olyankor rendezel ilyeneket, amikor nem vagyok ott.

– Sajnos meg kell hagynunk az orgiákat a bűnös nyugat ópiumának, mit mondtak még?

– Azt, hogy már túl van tárgyalva a dolog és te tulajdonképpen már ki vagy rúgva, csak még nem tudod. – mondta B. és jelentőségteljesen elhúzta kezét a torka előtt.

– És miért engem jelentett fel? Négyen lakunk ott plusz a kutya, bárkit feljelenthetett volna.

– Fene tudja, – vont vállat B. – talán mert neked van a legnagyobb pofád.

– Nekem kell beszélni, – vigyorgott L. – mert én vagyok a legokosabb, ti mit sem tudtok a világról.

A beszélgetés és a fröccsök tovább folytak, ám semmi épkézláb nem jutott eszükbe, végül beesteledett és B. elkísérte L.-t a találkozóra a KISZ-titkárhoz. – Ha sokáig maradsz, visszamegyek a kocsmába, R. és Bilux biztosan ott lesznek. Haditervet készítünk.

– Akkor végünk van – mondta L. és belépett az irodába.

Az iroda a Csöcsös (a titkárnő) nélkül kifejezetten kihaltnak tűnt, a villany is le volt oltva, csak az ablakon szűrődött be az udvari lámpák fénye. Átvágott az előtéren és bekopogott. Bentről kétszólamú „Tessék” válaszolt, belépett.

Odabent N.-en kívül egy középkorú zakós idegen ült, előtte az asztalon valami dosszié, mellette hetyke műbőr kalap. Cigarettázott, valószínűleg egyfolytában, mert a szobában vágni lehetett a füstöt.

– Szia, szia! Már vártunk – N. felállt és elé ment az ajtóig – Bemutatom Kovács elvtársat (Kovács elvtárs nyugodtan szerepelhet ezen a néven, mert keveset tudunk ugyan róla, ám az teljesen biztos, hogy nem Kovácsnak hívták, hiszen így mutatkozott be.)

– Kovács vagyok – nyújtott kezet Kovács – de hívhat Lalinak, én vagyok az idősebb, tegeződjünk! – Kemény, határozott kézfogása volt Lali elvtársnak, bár a keze kissé izzadt és L. úgy nézte ideges kissé, leült Kovács elvtárssal szemben és várakozóan nézett rájuk. Lali elvtárs N.-re nézett

– Mehetsz ám nyugodtan, – fordult Lali N.-hez – mondtad, hogy dolgod van, mi majd addig elbeszélgetünk Lászlóval amíg visszaérsz. – Volt valami visszautasíthatatlan, parancsoló a hangjában, valami kemény él, amitől N. felpattant és zavartan elkezdett összeszedni valami iratokat az asztalán – Majdnem elfelejtettem – nevetgélt kényszeredetten – egy óra múlva itt vagyok, mint lángvince – mondta viccesen, gondolkodóba ejtve L.-t, aki nem tudta, hogy ki vagy mi a fene az a lángvince, mert N. így egybe mondta valahogyan. Kiment, óvatosan húzva be maga után az ajtót. Csendben hallgatták lépteit az előtérbe és a külső ajtó csukódását.

– Na László, – csapott a közepébe Lali elvtárs – gondolom töri a fejét rajta, hogy mit keresek én itt. – Eltalálta. L. pontosan azon törte a fejét, hogy mi a fenét keres itt Lali elvtárs, illetve az is felmerült benne, hogy ő maga mit keres itt.

– Ezek itt a maga dolgai – húzta maga elé a dossziékat – mi, ott fent – bizonytalanul mutatott felfelé egyik tömpe ujjával – mindent tudunk magáról olyant is, amit maga sem tud. – Ez hülye, hülye és rendőr – állapította meg magában L., tényleg valami elvtárs. Volt az egész figurában valami rendőrös, a fellépését, a keresztnéven való magázódást; min-mind a hatóság jelzéseként lehetett felfogni. – mi a fenét akarhat? Ez a sötét barom – itt a háziúrra gondolt – a rendőrségen is feljelentett?

– Ez érdekes, – motyogta félhangosan mintegy magának – roppant érdekes.

– Az bizony! – csapott le rá diadalmasan Lali elvtárs – Maga ugyanis igen nagy bajban van.

– Azért talán nem akkora baj – védekezett L. meggyőződés nélkül – egy fegyelmi nem a világ. Más is kapott már.

– Ki fogják csapni az egyetemről – mondta statáriális tárgyilagossággal Lali. – nem csak erről, az összesről. – Szünetet tartott, hogy L. megemészthesse a dolgot, L. nemtudta mit mondjon. – És akkor vége a szépen induló karriernek. – L. meghökkent, miféle karrierről beszél ez? Soha nem gondolta, hogy ez az egyetem valamiféle karrier állomása lehet, sőt gondatlan nagyvonalúsággal egyáltalán nem vágyott olyasmire, amit karriernek lehetett volna nevezni. – Nem lehet büntetlenül így viselkedni, ahogyan maga teszi László – nézett rá szigorúan Lali – Aki kilóg a sorból, az megjárja. A fekete kiscsirkét is agyonveri a kotlós. – A tanyasi iskolában, ahol L. felnőtt voltak baromfiak, kotlósok is de L. sohasem tapasztalta náluk a xenofóbia ilyen kézzelfogható megnyilvánulását. Ellenkezőleg, mindig csodálta az önfeláldozás és odaadást, az állandó idegességet és feszültséget, amivel a kotlós a csirkéit terelgette. Ez biztos valami otthonról hozott népies metafora Lalinál – vélte – a kihallgatásokon megtöri a csirketolvajokat a szakértelmével. – Mindenki ezzel a kilógással jön – dühöngött magában L. – most jön az, hogy individuális vagyok.

– Azonban. – dőlt előre váratlanul az asztalon keresztül Lali elvtárs – azonban mi – és megnyomta a „mi”-t hangsúlyozva, hogy ő nem valami elszigetelt entitás, hanem valami nagy hatalmú dolog része, annak a hangja csupán. – Mi tudunk segíteni magának. Persze csak ha megbánta és kijavítja a hibáit. Az a helyzet, hogy mi azt lássuk, hogy maga egy rendes okos fiatalember csak olyan barátokat választott, akik beleviszik magát a rossz dolgokba. Higgye el, az aktáját tanulmányozva – így mondta fennkölten: „tanulmányozva” – biztosak vagyunk benne, hogy maga nem akar ártani a népi demokráciának. Mi megbecsüljük a tehetséges embereket, szükségünk van rájuk, ezért, ha maga együttműködik, mi segítünk elsimítani ez az ügyet. – L. nem értette mire ez a nagy segítőkészség.

– Mégis mit kéne tennem – értetlenkedett.

Semmi különöset. Néha felkereshet engem és elmesélheti, hogy miket is mondanak meg csinálnak ezek a maga úgynevezett barátai. – Legyintett könnyedén Lali elvtárs – Csak beszélgetés lenne semmi más. – Várakozóan nézett L.-re.

Baaang! Mintha a nagyharang kondult volna meg L. fejébe. „Ez a sötét fasz spiclit akar csinálni belőlem. A kurva anyját ez azt hiszi, hogy én beárulok neki bárkit is.” Keresztülvillant rajta, hogy ha holnap kiadnák az indexét, még meg tudná csinálni a félévet, de ez a gondolat azonnal tova is röppent. Hirtelen látta magát egy ugyan ilyen lehangoló szobában, amint szemben ül Lali elvtárssal a Lenin-kép alatt és Vlagyimir Iljics gyanakvóan figyeli, ahogyan R., vagy Bilux viselt dolgairól mesél neki. Szabályosan összegörnyedt a kép láttán, a gyomra görcsbe rándult, felállt. Lassan megfontoltan elővette KISZ-könyvét – a gondosan beragasztott bélyegekkel és N. asztalára tette.

– Menjenek a picsába. – mondta megfontoltan – mondja meg neki, ha visszajön, hogy kilépek. – Alea iacta est. – tette hozzá magát is meglepve. Lali elvtárs meghökkent tekintetétől kísérve kiment az ajtón és lassan, gondosan becsukta maga után.

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-iii-resz-a-tenyleges-talalkozas-az-ordoggel/feed/ 15
Megkísértés, továbbá L. beismeri, hogy volt KISZ-tag (II. rész) https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-tovabba-l-beismeri-hogy-volt-kisz-tag-ii-resz/ https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-tovabba-l-beismeri-hogy-volt-kisz-tag-ii-resz/#comments Sat, 26 Aug 2023 10:08:10 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14420 A viszály a háziúrral R. miatt kezdődött. R. jóval idősebb volt mindannyiuknál, mérnökember, a villanytársaságnál dolgozott. L. egy házibulin ismerkedett meg vele, szóba elegyedtek és kiderült, hogy R. hajléktalan, válófélben volt a feleségétől, aki kidobta, pontosabban R. megverte és ezért kitiltották. R. nagyon intelligens, hihetetlen memóriájú figura volt, azonban erősen hajlamos a szociopátiára, főleg, ha […]]]>
A viszály a háziúrral R. miatt kezdődött. R. jóval idősebb volt mindannyiuknál, mérnökember, a villanytársaságnál dolgozott. L. egy házibulin ismerkedett meg vele, szóba elegyedtek és kiderült, hogy R. hajléktalan, válófélben volt a feleségétől, aki kidobta, pontosabban R. megverte és ezért kitiltották. R. nagyon intelligens, hihetetlen memóriájú figura volt, azonban erősen hajlamos a szociopátiára, főleg, ha ivott – és szinte mindig ivott. Mélyen megvetette az embereket, és az alkoholon kívül csak a matematika érdekelte.

Éjszakánként – pedig tél volt – transzformátorházakban aludt, amikhez hivatalból kulcsa volt, és a transzformátorok fűtöttek is. Ennek örömére L. meghívta, hogy lakjon náluk. Meg is feledkezett róla, azonban egy éjjelen R. beállított, egy Maca nevű hölgy társaságában, aki félt a kutyától. Ettől kezdve R. náluk lakott.

Egy délután beállított a háziúr, miközben R. az ágyon heverészett és rumot ivott. Akkor nem szólt semmit, azonban másnap megkereste L.-t az egyetemen és közölte, hogy több lakbért kell fizetnie, mert többen laknak ott. Ez roppant rossz hírnek számított, mivel már így is tartoztak és pénzük természetesen nem volt. Ezért L. tagadta, hogy R. ott lakik, és megpróbált teoretikus vitát kezdeményezni arról, hogy mit jelent „ott lakni” valahol. Véleménye szerint R. vendég volt, és a vendégek után nem illik pénzt kérni. A háziúr nem fogadta el álláspontját, és fenyegetően kijelentette, hogy ha nem fizetnek, kirúgja őket. A következő havi lakbért nagy keservesen összeszedték valahogyan, és mivel nem jöttek érte, ahogyan szoktak, feladták postán. L. meg volt győződve róla, hogy a dolog a lovagiasság szabályai szerint el van intézve. Ezek szerint tévedett.

Miután elindult a régi épület felé N. irodájából, meglátta a nagyterem óráján, hogy 2 óra van, ezért rohanni kezdett, hogy elérje a menzát, ahonnan a kutyának hordta a kaját minden nap. Futtában majdnem feldöntötte M. professzort, aki botjára támaszkodva bicegett a tanszéke felé. – Bocsánat, bocsánat – lihegte –, de nagyon sietek a kutya kajája miatt. – M. ismerte a kutyát is, ezért csak ennyit mondott:

– Holnap délelőtt jöjjön be hozzám fiatalember – mindig „fiatalembernek” nevezte L.-t –, úgy tudom, bajban van.

– Bemegyek, köszönöm, professzor úr! – kurjantotta futtában L., aki fel sem fogta, hogy mit mondtak neki.

A menzát még pont nyitva találta, beköszönt a konyhásoknak, akik valamiért kedvelték, fogta a vödröt és megállapította, hogy a kutyának mázlija van, egy csomó pörkölt volt a maradék. Az albérletben csak a kutya volt otthon, de ő legalább láthatóan nagyon örült L.-nek és természetesen a pörköltnek is. Az ennivalót a ház előtt adta oda neki, a dog mint afféle lebenyes pofájú kutya, irtózatosan disznó módon tudott enni. Amíg Ralf kint küzdött a pörkölttel, L. végigheveredett az ágyán és elgondolkodott a történteken. Elhatározta, hogy írásban fog kérdéseket feltenni a tanulmányi osztálynak. Úgy gondolta, egy levélre kénytelenek lesznek válaszolni. „Levélben feltett kérdések” – ez olyan megnyugtatóan hivatalosnak tűnt. Magához vett egy füzetet, tollat, és a kutya kíséretében átment Gyuri bácsihoz megfogalmazni a levelet. „Tisztelt Tanulmányi Osztály!” – így kezdődött, csupa nagybetűvel a levél. Néhány órával és fröccsel később a levél elkészült, kért egy borítékot a kocsmárostól, megcímezte, leragasztotta és Gyuri bácsi megígérte, hogy másnap a többi postájával együtt feladja.

Ritkás hóesésben, miközben lassan leszállt a téli este, L. és a kutya besétáltak a városba L. barátnőjéhez és ott töltötték az éjszakát, Ralf, a kutya az előszobában, L. pedig barátnője virágos terítővel letakart ágyában.

Másnap délelőtt egyedül ébredt. E., a barátnője vizsgázni ment. Visszament az albérletbe bezárni a kutyát. A hóesés még az éjjel elállt, szutykos, csöpögő kupacok maradtak utána, ahogyan eltolták az útról. A kutya kényeskedve lépdelt és ha tehette, átugrotta a pocsolyákat, L. lakatlanabb részekre érve elengedte a pórázról, hadd kényeskedjen kedvére. A házban az ágyán egy cetlit talált, B. írta, hogy délben mindenképpen találkozzanak a tanszéken – így hívták a kocsmát –, mert furcsa hírei vannak. – Vajon miféle hírek – morfondírozott, és ekkor jutott eszébe aznap először a fegyelmi. Nem tudta, mennyi idő van, de gondolta, hogy már jócskán benne vannak a délelőttben, sietett M. professzorhoz, ahogyan megígérte. Biztos volt benne, hogy M. is a fegyelmiről akar beszélni vele. Úgy gondolta, az N.-nek tett hallgatási fogadalom nem érvényes olyanokkal szemben, akik amúgy is tudnak a dologról. Megnyugtatta, hogy M. foglalkozik az üggyel, remélte, hogy segíteni tud, bár hallotta, hogy az egyetem vezetése nem kedveli M.-et, aki tudásával, viselkedésével nagyon kilógott a sorból. L. apa nélkül nőtt fel és az idős professzort afféle apapótléknak látta, végtelenül bízott benne, és biztos volt abban, hogy együtt és a prof tekintélyével a háta mögött találnak valami megoldást.

Egy régi borítékból előkereste a KISZ-könyvét és gondosan beragasztotta a bélyegeket, amelyek ugyanabban a borítékban voltak, hogy megmutassa N.-nek, milyen gondos tag ő. Nem tudta, pontosan miért, de kissé piszkosnak érezte magát ettől.

Dél körül ért be az egyetemre, nem aggódott a B.-vel való találkozója miatt, B. pontosan jó helyen van a kocsmában, bizonyára talál valamit, amivel elütheti az időt. Bevitte Ralf vödrét a konyhásoknak, valami káposzta volt az ebéd, szegény kutya szenvedni fog, gondolta. M. tanszékén az irodában az ősz hajú tanszéki titkárnő fogadta: kedves, halk szavú asszony volt, erősen sántított született csípőficama miatt, a szobája pedig ki volt dekorálva gyerekei és unokái képével, akikről szívesen és sokat mesélt azoknak, akik a professzorra vártak.

– A professzor úrnak sürgősen Pestre kellett menni, tudja, az egészsége – nézett fel L.-re –, elnézését kéri, csak a jövő héten lesz bent – mondta, ahogyan L. bekopogott.

L. elkedvetlenedett. Nemcsak azért, mert a szóban forgó ügy halasztást szenvedett, hanem mert mindig szívesen és hosszasan beszélgetett M.-mel bármiről. Hasonló volt az irodalmi ízlésük, hosszasan, barátságosan tudtak vitatkozni egy-egy könyvről vagy íróról. Úgy tűnt, M. is élvezi ezeket a beszélgetéseket, különleges alkalmak voltak, az egyetem oktatóinak kilencven százaléka együtt nem olvasott annyit, mint M. egymaga, velük nemigen lehetett beszélgetni ilyesmiről. Őszintén szólva, L. el sem tudta képzelni, hogy miről lehet egyáltalán beszélni velük, hiszen láthatóan az sem érdekelte őket különösebben, amit tanítottak. Két-három ember volt, akikkel szokott a hivatalos ügyeken túl is beszélni. L. így kénytelen volt elmenni a kocsmába – majd ott folytatjuk.

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-tovabba-l-beismeri-hogy-volt-kisz-tag-ii-resz/feed/ 12
Megkísértés, avagy egy egyetemista hányattatásai a hatvanas években (I. rész) https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-avagy-egy-egyetemista-hanyattatasai-a-hatvanas-evekben-i-resz/ https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-avagy-egy-egyetemista-hanyattatasai-a-hatvanas-evekben-i-resz/#comments Sun, 20 Aug 2023 13:20:37 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14418 Miután minden szereplő, élők és kitaláltak, inkognitóban vannak, az egyik valódi szereplő most előlép az álarcok mögül. A képen L. kutyája, Ralf látható egy régi újságban, más kép – L. hanyagsága folytán – nem maradt fent róla. Tényleg. A gazdát tessék odaképzelni. Belépett és a Csöcsös (ez a ténymegállapítás jelen esetben a titkárnő szinonimája) ellenséges […]]]>

Miután minden szereplő, élők és kitaláltak, inkognitóban vannak, az egyik valódi szereplő most előlép az álarcok mögül. A képen L. kutyája, Ralf látható egy régi újságban, más kép – L. hanyagsága folytán – nem maradt fent róla. Tényleg. A gazdát tessék odaképzelni.

Belépett és a Csöcsös (ez a ténymegállapítás jelen esetben a titkárnő szinonimája) ellenséges pillantásától kísérve keresztülvágott a kicsi előtéren, benyitott az ajtón, melyen – a kintihez hasonlóan – tábla hirdette a szoba gazdájának nevét és címét. N. szobája valamilyen tárgyaló is lehetett egyben, ahol a fontos dolgok eldőltek, ezért a pártirodák kegytárgyaival – piros terítő, vizeskancsó, aszparágusz, Lenin-kép – volt berendezve, az asztalok T-alakban, a rövidebb oldalon az elnökségnek, hosszabbon a grémiumnak rendelt székekkel.

A szobában terjengett O., a párttitkár pipájának illata. Rövid pipája volt, mint Sztálinnak, L. családjában szóbeszéd tárgya volt, hogy ki mindenki kezdett pipázni, hogy hasonlítson a nagy tanítóra. N. asztala az egyik sarokban az ablak mellett állt, rajta katonás rendben iratok, dossziék, két csinos oszlopba rendezve. – Nyilván az elintézett és az elintézendő – gondolta L., akinek adminisztratív képességei kimerültek a hivatalos iratok rendszeres elvesztésében.

– Szia, szia – emelkedett fel gondterhelt arckifejezéssel N. az asztala mögül –, jó, hogy jössz, mindenképpen beszélni akartam veled.

– Akkor te tudsz valamit, amit én nem – állapította meg L. – Hallottál erről a fegyelmiről valamit? A tanulmányiról jövök, azt mondták, fegyelmim lesz, de nem mondták meg, hogy miért.

– Hallottam – ült vissza N., arca kifejezéstelenné vált és lemondóan intett a kezével –, de nem tudom a részleteket.

– Ne mondj ilyeneket nekem, mindig tudsz mindenről – barátkozott L. és reménye szerint behízelgően mosolygott. – Amúgy nem nagyon érdekel az egész, nem csináltam semmit – és hogy hidegvérét bizonyítsa, maga felé fordított egy széket és leült.

– Hát, azért ezt…

– Jó akkor a megszokottakon túl – vágott a szavába védekezően L. –, és azokért nem szokott fegyelmi járni. – Egyszer kapott fegyelmit, mikor kizárták a kollégiumból, e büntetés értékéből sokat levont az a tény, hogy nem volt kollégista. Erre ő hívta fel a hatóság figyelmét, akik megköszönték, és úgy változtatták meg a verdiktet, hogy a jövőre nézve zárták ki.

– Te nagyon nagy bajban vagy – mondta komoran N. – Megunták a dolgaidat. L. bedühödött.

– Miféle dolgaimat és kik? – kérdezte agresszívan. – És miért nem mondják meg a szemembe?

– Mindenki, mindent – emelte fel a hangját N. – Az az általános vélemény, hogy nagyon kilógsz a sorból, ahogy kinézel, amiket csinálsz, meg minden. Nézd – enyhült meg –, te egy okos srác vagy, tudod, hogy van ez. Engem nem érdekel, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de vannak, akik komolyabban veszik a dolgokat és úgy látják, hogy ártasz az egyetem hírnevének.

– Az egyetem hírnevének? Ne fárassz – mondta még mindig dühösen L. –, az egyetem hírnevének? Van neki olyan? Most akkor megmondod, vagy nem mondod meg, hogy mi a francért akarnak fegyelmit adni?

– Annyit mondhatok – hajolt közelebb N. és gyorsan, konspiratívan körülpillantott a szobában –, hogy a szállásadód kezdeményezte a fegyelmit, és mivel a felesége az egyetemen dolgozik, nem tudtam elsimítani – utalt arra védekezésképpen, hogy ő ugyan megtett mindent. – Gyere el holnap, ha ráérsz, addig kiderítem, amit lehet – ígérte N. nagylelkűen –, akkor megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni. Megpróbálok segíteni, hogy kikerülj a bajból. Elhívok egy tapasztalt elvtársat, aki biztosan tud segíteni.

– Oké, köszönöm – mondta L. –, és mikor jöjjek holnap?

– Mikor, mikor, lássuk csak – nézte N. az asztali naptárat –, délelőtt bizottsági ülésem van és délután meg be kell mennem a pártbizottságra…

– Mit kell megszavazni? – szúrta közbe L. maliciózusan, de N. a naptár tanulmányozása közben észre sem vette. – Gyere estefelé, úgy 5 körül, addigra visszaérek és tudod – pillantott körbe újra –, akkor már nincs itt senki és nem látják, hogy idejöttél, nem kell ennek kiszivárogni.

– Mármint minek? Annak, hogy fegyelmit kapok, vagy annak, hogy idejövök beszélni veled?

– Egyiknek sem. Te se beszélj róla senkinek, minél kevesebben tudnak róla, annál könnyebb még most, fű alatt elintézni.

– Köszönöm – állt fel és búcsúzott L., lelke mélyén némi megbánással, látva N. segítőkészségét. – Holnap este jövök.

Csöcsös ugyanabban a pózban ült kint és valami újságot nézegetett. Majdnem szívélyes mosollyal nézett L.-re és intett a kezével. L. köszönt és kilépve a szeme sarkából még látta, ahogyan a nő feláll és N. ajtaja felé indul.

A bubifrizurás! Villant L. agyába a folyosón, a bubifrizurás nő a tanulmányi osztályon. Ő a háziúr felesége, azért nézett olyan furcsán. A háziúr – csak így hívták maguk között – csontos, nagy lábú, nagy kezű ember volt, L. akkor látta először, mikor az egyetemen olvasott hirdetés miatt megkereste. Szüksége volt valamiféle lakásra, ez idő tájt az élettani laborban lakott, hivatalosan azért, hogy éjszaka is felügyelje a kísérleti állatokat, ez azonban nem volt biztos lehetőség, úgy döntöttek hát barátaival, hogy közösen kivesznek egy lakást.

A háziúr egy kis utcában lakott, nem messze az egyetemtől. Arra a kérdésre, hogy kiadó-e még a lakás, azt a választ adta, hogy „per pillanatnyilag” kiadó. L. visszafojtotta a röhögését és elment vele megnézni az albérletet. Az a lakás egy különálló kis ház volt, két szobával, melyekben emeletes ágyak voltak és egy pottyantós budi a kertben. D. – mint afféle alföldi mezőváros – falusias részén, közel az egyetemhez, az út földes és saras volt, és a házakhoz kertek tartoztak, az ember hallani vélte a tehénbőgést az udvarokból. A házat egy fűrészporos kályhával lehetett fűteni, a háziúr megígérte, hogy segít olcsón fűrészport szerezni, a sógora vagy kije, nem messze onnan egy fűrésztelepen dolgozott. Ez a fűrészporbeszerzés a későbbiekben valóságos népünnepéllyé vált és boldog-boldogtalan részt vett rajta.

Először is el kellett kérni a szomszédban Bodó nénitől a tragacsot a fűrészpor szállítására. A szomszédban lakó, vagy 80 éves nénit nem Bodónak hívták, történt azonban egyszer, hogy mikoron némileg ittasan tértek haza, a szerencsétlen öregasszonyt ott találták az árokban, a szügyig érő hóban, amiből nem tudott kivergődni a saját erejéből. – Segítsenek – kérte elhalóan szegény, ki tudja, mióta küszködött már ott. Az egyik lakótárs, Bilux – akinek valódi nevét L. is csak erőfeszítéssel tudta felidézni – azonnal a segítségére sietett. – Lófaszt, Bodó néni – kiáltotta vidoran –, rá se basszon, mindjárt kihúzzuk! Meg is tették. A későbbiekben Bilux nem tudott ésszerű magyarázatot adni rá, hogy miért nevezte a szerencsétlen öregasszonyt Bodó néninek. – Ez jutott eszembe – mondta védekezően. Ezt kielégítő magyarázatnak tartották és a továbbiakban nem faggatták. A szomszédasszonyon viszont rajta maradt a Bodó néni elnevezés, már hallgatott is rá. El kellett tehát menni hozzá, ő pedig szívesen kölcsönadta a tragacsot, annak fejében, hogy neki is hoztak fűrészport.

Öten laktak együtt állandó jelleggel a bérleményben, L. és két évfolyamtársa, Bilux, valamint B., továbbá R., akit – hontalanság címén – befogadtak, és Ralf, L. kutyája, egy jókora német dog. Együtt mentek fűrészporért a kb. két kilométerre lévő fűrésztelepre. Két kocsma esett útba, Gyuri bácsival együtt. A fűrésztelephez közelebbibe mindenképpen be kellett menni, itt fizettek ugyanis egy-két fröccsöt a háziúr sógorának a szívességéért cserébe. A sógor nagyon kövér, kancsal ember volt – hirtelen-kancsal, ahogyan Bilux jellemezte –, és szívélyes embernek látszott. – Hagyják csak itt a pénzt nálam – mondta jóindulatúan –, majd én befizetem a pénztárba. Így aztán befizettek 2 zsákkal és felraktak a tragacsra annyit, amennyi felfért rá, ezután jöttek a fröccsök. A sógor elkísérte őket a kocsmába és ő is fizetett egy-két kört, előszedve azt a pénzt, amit a fűrészpor befizetésére kapott. Ezután útba ejtették Gyuri bácsit, ahol többen hozzájuk csapódtak, segítettek eljuttatni hazáig a szállítmányt, majd a jól végzett munkát egy kisebb házi mulatsággal ünnepelték meg. Egyszer még fáklyás felvonulás is volt, ez azonban rosszul végződött, mert a szomszédok rendőrt hívtak. Mikor megérkeznek, folytatjuk.

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/megkisertes-avagy-egy-egyetemista-hanyattatasai-a-hatvanas-evekben-i-resz/feed/ 17
A gének https://aristo.pestisracok.hu/a-genek/ https://aristo.pestisracok.hu/a-genek/#comments Sat, 12 Aug 2023 06:55:48 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14406 Az ember tragédiája nem vadságában és kegyetlenségében, hanem a téveszmék, illúziók és káprázatok iránti fogékonyságában áll. Arthur Koestler Nem tehetek róla, de örökre belém vésődött az állattan könyvem első mondata – 54-ben adták ki – „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma misztika karmai közé került”. Ebben az egy mondatban benne volt minden, amit a génekről […]]]>

Az ember tragédiája nem vadságában és kegyetlenségében, hanem a téveszmék, illúziók és káprázatok iránti fogékonyságában áll.
Arthur Koestler

Nem tehetek róla, de örökre belém vésődött az állattan könyvem első mondata – 54-ben adták ki – „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma misztika karmai közé került”. Ebben az egy mondatban benne volt minden, amit a génekről el kellett mondani. Minden. Mikor én a 70-es években, az agrártudományok közelébe kerültem, már túl voltunk Watson és Crick DNS spirálján és semmi nem állt a Weismann-Mendel-Morgan általános génelmélete útjában. Borvendég Zsuzsa írása váltotta ki – „A liszenkóizmus, a bolsevista áltudomány a „genderelméletben” született újjá” – belőlem ezt a reakciót.

Ahogyan Koestler írja:

… mindent be tud bizonyítani, amit elhisz, és mindent elhisz, amit be tud bizonyítani.

Továbbá azt is írja hogy:

… szőrszálhasogató eszességet hoz létre, amely ugyanakkor semmiféle védelmet nem nyújt a legdurvább hülyeséggel szemben

-tovább is folytatja –

Okos hülyéknek szeretem nevezni őket – s ezt a kifejezést nem tartom sértőnek, mivel én magam is közéjük tartoztam.

Az írás maga másról szól, ő a genderelméletről beszél és azt írja, hogy a liszenkóizmus ebben született újjá; valószínűleg igaza is van.

Bemutatnék egy életutat, amelyben – azt hiszem – mint cseppben a tenger, minden benne van amit erről a korszakról el lehet mondani. Mándy professzorról szól, aki megjárta a hadak útját és nagyszerű példája volt a Tudósnak, akit semmi nem térített el az útjáról.

Zárójel. Két fiatal tudós csatlakozott az élet lehetőségeinek megfejtői közé, az akkor 35 éves angol fizikus, Herry Compton Crick, valamint az amerikai biológus, James Dewey Watson, aki 23 éves létére már doktori címmel rendelkezett. Az már nyilvánvaló volt, hogy a DNS-ben rejlik a megoldás. A megfejtésért, a felismerésért 1962-ben Crick, Watson és Wilkins megosztva kapott orvosi Nobel-díjat. Itt tartottunk, mikor én elkezdtem tanulni a génekről. Zárójel bezárva.

Mándy Németországban volt, mikor elhangzott: a magyar tudósoknak itthon a helye, haza is jött és tanítani kezdett. Nyilvános, rendkívüli tanárnak nevezték ki a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára. 1945-ben a főiskola beolvadt az újonnan létesített Agrártudományi Egyetembe és ott folytatta oktatói munkáját. Nem volt a génelmélet szakembere, ennek ellenére tanította; ami nagy hiba volt. Az erősen sztalinizálódó egyetemről elvitték és hosszan volt letartóztatva. Végül elengedték, de tanítani már nem engedték – bizonyára féltek hogy rossz hatással lesz a tanulóifjúságra. Innen kezdve minden lehetett, de oktató nem. Kalandos pályát futott be. Mindenhol kutatóként dolgozott, sok könyve jelent meg és még több cikke. Beszélt angolul, németül, latinul, sőt még görögül is.

Én egyetemi „karrierem” idején ismerkedtem meg vele és az első perctől kezdve nagyra becsültem. Különösen mikor a nagy kalamajka kezdődött és megpróbált beszélni – az amúgy a tanszékén dolgozó – P-vel, aki a fegyelmi bizottság elnöke volt. A „kalamajkáról” természetesen majd részletesen beszámolok a következő posztban.

Egyébként ő volt az „almaszedőgép” felfedezője is, a találékony P. a vászon zacskót egy ugyancsak vászonból készült csővel helyettesítette amelyen keresztül a gyümölcs egyenesen a ládába gurult. Arra, hogy gurulás közben letörlődött róla a védő viaszréteg, valamint a ládába zuhanva megütődött akkoriban nem volt megoldás.

Mándy megpróbált tárgyalni vele az érdekemben:

Beszéltem vele, de túl hülye.

Ez a tömör összefoglaló pontosan megfelelt annak, én amúgy is gondoltam a nagy varázslóval kapcsolatban.

Mándy professzor 1976-ban halt meg, és végső galádságképpen már halála előtt kinevezték helyi főfontosnak azt a Petőt, aki ottléte alatt végig fúrta.

Hát ennyit egy igazi tudós portréjáról, aki nem engedett senkinek és semminek, mindig elvei szerint élt. Bár mi is ilyenek lehetnénk.

Vezető kép: Budapest, 1958. augusztus 30, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Genetikai Kutató Intézetében folyik a munka. Vajon milyen tudományos alapelvek alapján? MTI Fotó: Tormai Andor

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/a-genek/feed/ 35
A pad vagy a szék? https://aristo.pestisracok.hu/a-pad-vagy-a-szek/ https://aristo.pestisracok.hu/a-pad-vagy-a-szek/#comments Mon, 24 Jul 2023 17:50:44 +0000 https://aristo.pestisracok.hu/?p=14396 „Egy kis székre lecsücsülünk csücs” Mondóka Megáldta az Isten a franzstadtiakat, de nagyon. Ez a banya – Baranyi Krisztináról van szó – már többször is kiakasztotta a Fradi-ultrákat. Véleményem szerint mindenekelőtt a külsejével, mert arckifejezése nem kifejezetten előnyös, inkább ijesztő; mondhatnók randa. Az a hajzat hosszúra engedve, néha szőke, néha barna… legalább zöld nem volt […]]]>

Egy kis székre lecsücsülünk csücs”

Mondóka

Megáldta az Isten a franzstadtiakat, de nagyon. Ez a banya – Baranyi Krisztináról van szó – már többször is kiakasztotta a Fradi-ultrákat. Véleményem szerint mindenekelőtt a külsejével, mert arckifejezése nem kifejezetten előnyös, inkább ijesztő; mondhatnók randa. Az a hajzat hosszúra engedve, néha szőke, néha barna… legalább zöld nem volt még. A természetéről nem is beszélve, hiszen számtalan rúgást helyezett el a hardcore-fradistákon.

Első nagy alkotása az ún. „BLM-szobor” volt. Már a körülmények is rendkívüliek voltak. Az „alkotást” először körülkerítették, még keresztek is voltak a karámon, mintegy védekezésképpen, aztán létrát támasztottak hozzá, hogy felülről is látható legyen, míg végül néhány lelkes „szurkoló” – amúgy a Légió Hungária néhány tagja – rövid tétovázás után ledöntötték. Az alig egy méter magas szobor pár nap alatt eltűnt, minden lelkes művészetpártoló őszinte bánatára. A szobor egyébként gagyi műanyagból készült, úgyhogy nem is volt nehéz ledönteni. „Sem akkor, sem most nem kívánok döntéseket hozni művészeti ügyekben, én komolyan gondolom, hogy a politikának a művészeti alkotások kritikájában nem lehet szerepe”;mondá a honanya. Na ja. Ha már nem tudott mást mondani.

Amúgy a szoborügyben eléggé érdekes az a magyarázat, hogy a kommunisták által állított szobrokat nem kellett volna eltüntetni. Elég csak a „szaró Lenin” című műalkotás hányatott sorsára gondolni, vagy az „Osztyapenkó szobor” amelyről kiderült, hogy sohasem történt meg, nem volt ilyen esemény, eltakarítása éppen aktuális volt. Csak azt a látszatot szolgálta, hogy a ruszkik fel akarták szólítani Budapest népét a fegyverletételre, csak a fasiszták voltak annyira kegyetlenek, hogy nem engedték. Mert ők nagyon kegyesek voltak… Viszont az autóstopposok mindig az Osztyapenkónál találkoztak a Balatonra menet; ennyi haszon legalább volt benne.

Most pedig a pad, vagy szék. Először nem volt eldönthető, hogy pad vagy szék lesz-e. A pad vagy szék története röviden és némi tanulsággal.

Bede Zsolt Facebook oldala.

Az Amnesty International által kitett padot – valószínűleg a fradiultrák – segítségével először zöld-fehérre festették és ez mindenki elégedettségét okozta. Baranyi azt írta: „a ferencvárosi fociultrák hatalmas győzelmet arattak a Tompa utcában” – nyilván humorosan. A BRFK nyomoz, rémülten várjuk az eredményt. Mikor még úgy tűnt, hogy pad lesz, akkor barnára festették, és úgy látszott, hogy minden rendben lesz, hiszen a barna pad, az semleges. Ekkor jött Krisztina mama és azt mondta, hogy őriztetni fogják a padot és „A Pride-hónapban hoztuk ezt az üzenetet idén is, és jövőre is ezzel az üzenettel fogunk jönni”. Csak megjegyezném, hogy a padot immár hatodszor pingálták át, ami még gombócból is sok. Végül az önkormányzat elszállíttatta a padot, mert le kellett csiszolni annyi festék volt rajta. Hát volt rajta elég.

Csak azért tekintettük át a pad vagy szék sorsát, mert igen tanulságos, hiszen ha egy ilyen üllőalkalmatosság ekkora port vert fel, akkor mit várunk a politika egyéb területeitől. Azt még nem is említettem, hogy volt egy szék is, – szintén szivárvány színű – amit Bede Zsolt egykedvűen bedobott a kukába, méghozzá fejjel lefelé.

Itt tartunk most. Nem lesz ebből békesség sohasem.

Vezető kép: Szorgoskodó padfeső aktivisták (Facebook)

]]>
https://aristo.pestisracok.hu/a-pad-vagy-a-szek/feed/ 26