Felszabadulás, vagy amit akartok

Április négyről szóljon az ének,
Felszabadulva zengje a nép!
Érctorkok harsogva zúgják a szélnek
Felszabadítónk hősi nevét!

Rossa Ernő: A felszabadulás dala

És valóban. „Érctorkok” harsogva zúgták a szélben az áprilisi ünnepségeken a „felszabadítók” hősi nevét, az emelvényeken ülő – többnyire már csontrészeg – felszabadítottak ködös tekintete előtt. Ugyanaz a szél lengette a zászlókat is, melyek vörösek voltak, mint a „felszabadítás” okán kiontott magyar vér. Ott harsogtunk mind, hattól tizennyolc éves korunkig, egyszerűen mert kötelező volt. És mert ezt tanították az iskolában. Szüleink, nagyszüleink, akik megélték, halkan meséltek történeteket erről a nagyszerű eseményről. A tanyavilág, ahol felnőttem, különösen sok borzalmat látott és őrzött meg.

Felszabadulás. Mai ésszel már szinte felfoghatatlan, és a gyerekeinknek el sem tudjuk mesélni, hogyan lehetett ekkora hazugságot lenyomni azok torkán, akik pontosan tudták, hogy mi és hogyan történt valójában.

Hiszen az egész történet, tényszerűen is, koholmány volt.

A szovjet csapatok nem akkor és nem ott léptek a Magyar Királyság területére, ahol azt a hivatalos történetírás tanította, és nem akkor és nem ott fejezték be az ország megszállását sem. A dolog például úgy kezdődött, hogy a szovjet megszállás kezdetének megállapításakor nem az ország akkori, 1945-ös, a müncheni döntésekkel kezdődően kialakult határait vették figyelembe, hanem – a csak később újra ránk kényszerített – csonka-Magyarország határait. Április 4-én pedig még harcok folytak és nem fejeződött be Magyarország megszállása. Maga a „felszabadulás” szó is kommunista találmány. A szovjet csapatok maguk megszállást, legyőzést és hasonlókat emlegettek.

’49 után aztán beindult a kommunista hazugsággyár. Átírták a történelmet és kiképezték – részben pedig Moszkvából készen kapták – az ehhez szükséges kádereket. A janicsárképzőkben ezrével állították csatasorba az új „pedagógusokat”, akiknek legfőbb feladata volt, hogy az órákon figyelő ifjúságnak a szemébe hazudjanak a „felszabadulásról” és még sok más dologról. Ezzel párhuzamosan, ennek mintegy alapjaként, az akadémiai „tudomány” is gyártani kezdte a hamis történelmet, irodalmat és kultúrát.

S ez így ment vagy 40 évig.

Nehezen lehetett volna nagyobb hamisítást elképzelni, mint hogy egy gyásznapból ünnepet kreáljanak. Persze voltak akkor is, akik nem vették be a maszlagot és inkább hittek a családi legendáriumnak, mint a hivatalos propagandának.

Ezt tanúsítja a régi vicc is, melyet talán ismer a nyájas olvasó, mely szerint egy alkalommal, valami szovjet nacsalnyik megkérdez egy török diplomatát, miképpen érték el, hogy a törököket – akik 150 évig tartották megszállva Magyarországot – mégsem utálják annyira a magyarok, mint a szovjeteket. A válasz az volt: „Mert mi nem csináltunk kötelező nemzeti ünnepet a mohácsi vészből”.

Ezt a kitörölhetetlen tapasztalatot kell figyelembe venni, mikor a mai haladók a prosztó nép „tudományellenességéről” sápítoznak. Miért gondolnánk, hogy akik negyven évig és tovább a pofánkba hazudtak most egyszerre, egy csapásra, csak mert egy régi kommunista, Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot, megváltoztak és ezután igazat fognak mondani? Hiszen a kikiáltáson túl nem történt semmi. A régi hazugok ott maradtak a katedrákon, az akadémián és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. És e tekintetben valóban nem is nagyon történt. Ők pedig, lehet, már nem is tudnának mást mondani, hiszen tán ők maguk is elhiszik már, amit oly sokáig állítottak.

Mára sajátos keverék történelem, illetve történeti elbeszélés jött ezzel kapcsolatban (is) létre. A kín finomodott némiképpen. A „hivatalos” az akadémiai történetírás egy sajátos „egyrészt-másrészt” álláspontot vett fel, főellenségnek kikiáltva az „egyoldalúságot”; fenntartva természetesen a jogot, hogy ők állapítsák meg ki/mi az „egyoldalú”. Ez aztán persze nem elégít ki senkit, és ők meg csodálkoznak, hogy jobbról, balról támadják őket, mert – tetszik, nem tetszik – a történetírás mindig politika.

És a langyosokat pedig kiköpi a szájából az Úr.

Ami kínos – mint április 4-e – arról most mélyen hallgatnak. Ha már dicsérni nem lehet, akkor felejtsük el. Csakhogy nem lehet elfelejteni. Annyi borzalom, annyi messze ható következmény fűződik ehhez a naphoz, illetve ahhoz, amit szimbolizál, hogy nem térhetünk napirendre fölötte. Nem a szovjet megszállás, nem az elveszett háború borzalmai voltak a legsúlyosabbak, hanem ami utána következett. Nagyapám mondta mindig: „Ha megkavarod a pöcegödröt, akkor legnagyobb darabok jönnek fel a tetejére”. Ez láthatóan igaz, azonban, amivel ő sem számolt, az a jelenség, hogy ily sokáig fenn is maradjanak.