Horthy Miklós katonája vagyok

102
 

 

 

„A rendetlenkedőkbe belelövetek, és ha az jobbról történik, a különbség csak annyi, hogy azokba fájó szívvel fogok lövetni, míg egy baloldali rendetlenkedésbe passzióval.”

Horthy Miklós

A fenti idézetet egyszer már használtam, és azért használom most is, mert szerintem ez foglalja össze a legmarkánsabban Horthy nagyon helyes belpolitikai hitvallását. A Kormányzó személye ismét az érdeklődés homlokterébe került ugyanis, miután egy, láthatóan agyalágyult nőszemély, vörös festékkel leöntötte a szobrát. 

Nehéz idők járnak a szobrokra manapság. A múlt átírására tett, lassanként évszázados baloldali kísérletek új szintre léptek szerte a nyugati világban. A dolog a klasszikus „leszivárgás” módszerével alakult ki. Először mindenféle marxista „történészek”, „filozófusok” és más, a társadalomtudományok területén tevékenykedő „tudósok”, írtak könyveket, tanulmányokat arról, hogy miképpen is estek a múltbéli események, és főleg pedig arról, hogy mindezek miképpen értelmezhetők – szerintük.

Aztán ugyanezek és tanítványaik, immár pedagógusként, tanították is ezeket a tévtanokat a csillogó szemű ifjaknak.

Elmagyarázták nekik, hogy a történelem az igazságtalan elnyomás története, melyből az is kiderül, hogy csakis és kizárólag a felszabadító, forradalmi gondolatok és tettek vitték/viszik előre a világot. E hosszú folyamat eredményeként az indoktrinált csőcselék nekifogott a történelmi személyiségek és az azokat ábrázoló szobrok meggyalázásának. A dialektikus és történelmi libsizmus pedig lelkesen drukkol nekik, örömujjongásban törve ki minden újabb eset fölött, amint tették ezt e szerencsétlen némber esetében is. 

Zárójel. Persze szobrokra a haladásnak is szüksége van, sőt, mondhatjuk, nekik van rájuk igazán szükségük, hiszen a múlt teljes eltörlését új múlt fabrikálása kíséri. Az új múltnak pedig új hősei vannak, így állítottak szobrot a fényességes nyugaton előbb Marxnak, majd mostanában Leninnek is. Felkészül Sztálin és Mao. Zárójel bezárva.

Horthy szobra láthatóan mágnesként vonzza az elmeroggyantakat.

Volt nekünk már egy Dániel Péterünk is, aki úgyszintén vörös festékkel öntötte le a Kormányzó egyik szobrát. Őt szerencsére már elveszítettük, hiszen tettének jogi következményei elől a kies Izraelbe menekült. Onnan szokott időnként idegesítő bejelentéseket tenni a közösségi médiában, arról, hogy mily nagyszerű ország is az, melynek immár polgára lett. Úgy tudom a magyar igazságszolgáltatás nem is kérte a kiadatását, nagyon helyesen, mert még visszaküldik nekünk, pedig nagyszerűen elvagyunk nélküle. Én, az örök optimista, remélem, hogy sokan követik majd példáját.

A mostani tettes – ha van ilyen egyáltalán – még Dánielnél is lököttebb. Láthatóan testestül, lelkestül és biciklistül átadta magát a haladás honi képviseletének. Megtudhatjuk róla többek között például, hogy „üzleti tanácsadást” vállal. (Órabérért is!) Mindeközben sajnos súlyos kintlévőségei keletkeztek – legalábbis szerinte – több tízmillió forinttal tartoznak neki. Felteszem az adósok nem voltak megelégedve üzleti tanácsaival, sőt, az is előfordulhatott, hogy megfogadták a tanácsait, így aztán nem csoda, ha nem akarnak fizetni. A legmeghökkentőbb kijelentése szerint – melyet azóta sem értek – „Magyarország ma Japán elnyomása alatt él”. Hosszú hányatott történelmünk során sokan elnyomtak bennünket, de én Japánra nem emlékezem, és meglehetősen valószínűtlennek tartom, hogy Orbán Sógun lenne.

Itt nyilvánvalóan látszik az elmulasztott orvosi beavatkozás hiánya.

Egy bejegyzésben aztán olyan mélységeket ért el, hogy például Szél Bernit – akivel nagyon szép párt alkotnának – képzeli el miniszterelnöknek. Berni, bizonyos szempontból, nagyszerű választás, hiszen egy pártot már tönkretett, miért ne próbálkozna meg egy egész országgal? Bár ő igazán csak a lódoktorral együtt képes nagyot alkotni, hisz kettejük összeadott IQ-ja már elérheti a házi tojáslikőr maligánfokát, így sokkal jobbak lennének társminiszterelnökként. 

A szoborgyalázáshoz azonnal csatlakozott a hazai Antifa mozgalom is, akik nem tétováztak a Horthyval kapcsolatos, immár megszokott, baloldali hazugságokkal megtámogatni Edit barátnéjuk tettét. Érveik – a fent emlegetett „leszivárgás” jelenségével megegyezően – a hazai libsi történészek állításainak, a saját szellemi képességeikkel megegyező végletes lebutításából származnak. „A lovas tengerész, a király nélküli királyság kormányzója, milliók nyomorának, és közel egymillió ember halálának okozója…” Tulajdonképpen ezt tanították nekik, némileg bonyolultabb módon, az iskolában, csak nem nagyon figyeltek oda.

Érvelni ellenük, vitatkozni velük teljesen értelmetlen.

Ők jóval tovább mennének, nem leönteni, hanem ledönteni szeretnének szobrokat, csakhogy láthatóan nyámnyilák hozzá, a haladás magyar követőire egyébként is jellemző, hogy inkább a szájukkal szeretnek harcolni, otthonról, az interneten. Úgy mégiscsak kényelmesebb ilyen nagy melegben.

Hogy kiknek a szobrát állítanák a ledöntendők helyébe, abba már bele sem merek gondolni. Bár tippjeim természetesen vannak. Nagyszerűen mutatna például a Gellért hegyen, a Szabadság-szobor helyén, Heller Ágnes többszörös életnagyságban, amint Lukács György műveit tárja áldólag a város fölé. A KariGeri által propagált „Szabad városnak” mindenképpen dukál egy ilyen. Jó lenne még egy emlékmű, melyen Szél Detti fedetlen kebellel (na jó ezt még át kell gondolni esztétikailag), jobbjában kivont nemzeti konzultációs ívvel rohamra vezeti a CEU-sokat a barikádon. Természetesen Dobrev Kláráról is lehetne mintázni nagyszerű alkotásokat, de szigorúan csak Halloween idején. De nem akarok ötleteket adni. 

Itt tartunk most. Csak nézelődünk, miközben a háttérben lázasan motoszkál az elmebaj.