Identitás és politikai tőke

13

„A politikában ismeretlen fogalom a szív, csak a fej számít.”

Napóleon

Történt, hogy 1914. március 10-én egy roppant feldúlt hölgy, bizonyos Mary Richardson lépett be a londoni National Gallerybe. Takarékos nő létére kedden ment, mert akkor ingyenes a belépés. Mikor 17. szobába ért, Velázquez Vénusz című képéhez, előrántott egy húsvágóbárdot és – afféle modern Hérosztratoszként – nekiesett vele a műalkotásnak. Miután nagy nehezen sikerült pacifikálni a felbőszült amazont, azt vallotta, mindezt tiltakozásul tette a szüfrazsett mozgalom vezetőjének, Emily Pankhurst-nek a letartóztatása miatt. Hogy miért pont Velázquez Vénuszát szemelte ki, az rejtély, hiszen a képen ábrázolt istennő szerencsére a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított  Emily Pankhurst-re. Még gázálarcban sem. Mindegy. Nincs veszedelmesebb a jogaiért küzdő női aktivistánál.

Trump kampánya, megválasztása és beiktatása egyaránt meglehetősen súlyos hisztériás reakciót váltott ki a haladók táborában. A beiktatást kísérte a legnagyobb felháborodás. Ez érthető is, hiszen ezáltal vált véglegessé, visszavonhatatlanná a sokáig hihetetlennek tartott skandalum: nem Clintonné lett az USA elnöke. E napon Trump teljes fasisztoid, hímsovén mivoltában beköltözött az orális irodába, ahol – ha Clintonné már nem is – de férje annyi boldog percet töltött.

Ez pedig elviselhetetlen.

Így aztán ország és világszerte tiltakozó megmozdulások indultak, bizonyítva, hogy a haladás erőit még nem lehet leírni. Ezek egyike, mind közül a legnagyobb szabású volt a Nők Menete, melyet sok országban megrendeztek. A résztvevő, vadul felháborodott nőszemélyek láttán villant eszembe a derék Mary esete Velázquezzel és a húsvágóbárddal. (Amiért külön neheztelek rá, mivel nagy kedvelője vagyok Velázquez festészetének.)

A legnagyobb megmozdulás természetesen Washingtonban volt, ide eredetileg egymillió résztvevőt vártak, de csak mintegy százezren jöttek össze. Igaz, ők legalább annyira fel voltak háborodva, mintha milliónyian lettek volna.

A megmozdulás legszembeötlőbb vonásának az általános, súlyosan alpári nyelvhasználatot tekinthetjük. Fogalmam sincs, hogy a feminista hölgyek miért pont a férfiak legcsúfabb szokásait szeretik utánozni. Még szerencse, hogy az ittasan, nyílt színen, fánál állva történő vizelés nem megy nekik.

A felvételeken látható táblákon legtöbbször a férfi és/vagy a női nemi szervekre, illetve a nemi aktusra történik utalás. Ezt amúgy szintén nem értem, hiszen a nyilvánosságra került dolgok alapján Trump barátunk nem igényel többlet biztatást ezekben e tárgyban, így hát a „Baszd meg Trump!” felszólítás teljesen feleslegesnek tűnik, hiszen többek között pont azért tüntetnek ellene, mert szerintük a kelleténél többször tett ilyesmit.

Az eseményen olyan notabilitások vettek részt, mint a két popdíva, Madonna és Cher. Közös fényképek készültek, melyeken hasonlítottak is egymásra. Mindkét hölgy jól láthatóan a plasztikai sebészet aranyfokozatú támogatója, az általuk elköltött összegből nemhogy a ráncaikat, a Grand Kanyont is el lehetne tüntetni. Az öregség lassítására tett erőfeszítésükkel pedig könnyedén el lehetne törni egy csákánynyelet. Ennek ellenére jelen látványukkal talán a szikkadt szipirtyó eposzi jelzőt érdemelhetnék ki. Esetükben az is egy  további  probléma, hogy sajnos a modern orvostudomány csak szilikont képes beültetni, agyat nem. Madonna azután még ékes káromkodásokkal illusztrált beszédet is mondott, a helyzet komolyságára mi sem jellemzőbb, hogy szokásától eltérően nem playback-ről.

Az államrend erőszakos megváltoztatásának vágya a baloldal régi reményei közé tartozik.

Sajnos néhányszor már sikerült is, amit tízmilliók hekatombái tettek emlékezetessé. A forradalmi változásokhoz forradalmárok is szükségeltetnek, ezért keresni kell olyan csoportokat, akik vélhetően hajlandóak megvalósítani a haladó társadalmi lázálmokat. Nem egyszerű dolog ez.

A haladás elkötelezettjei először a „munkásosztályt” szemelték ki, ez azonban a háború utáni fellendülés hevében azonban lehetetlenné vált építeni rájuk. Kiderült, a munkások nem osztályuralomra, hanem autóra, TV-re, lakásra vágynak és ha ezt megkapják semmi kedvük kockára tenni holmi rosszul öltözött, torzonborz baloldali értelmiségiek kedvéért. Ezután következtek a „harmadik világ” elnyomottai. Ám nyilvánvalóvá vált, hogy tanítványaik hiába rendeznek szép, baloldali vérfürdőket Afrikában, vagy Ázsiában, az mit sem változtat a nyugat opportunista társadalmain. Ezt követte a remény, hogy majd a diákok és más ifjak kaphatóak lesznek küzdeni a baloldali vágyakért. Azonban ez is felemás eredményre vezetett. A nyugat megfertőződött ugyan jó néhány 68-as, handabandázó féleszűvel – jelenlétüket máig nyögjük – ám a várt radikális fordulat elmaradt, legfőképpen azért, mert a 68-as gondolatokkal fertőzött ifjúság manapság csak az ostobaság akut tüneteit képes felmutatni forradalmi hevületében.

Ekkor fordultak az „elnyomott” kisebbségek felé.

Ezeket először is rá kellett ébreszteni saját elnyomottságukra, majd militarizálni kellett őket, így faragva belőlük politikai fegyvert. Persze ez roppant veszélyes játék egy olyan vallásilag, etnikailag megosztott országban, mint az USA. (Lassan Európa is ilyen lesz, minden erővel azon vannak.)

A haladók régi kedvenc sportjukat űzik: ismét megpróbálnak a tigrisen lovagolni. A buzikba, négerekbe, mohamedánokba és – sajnos igen – a nők nagy csoportjaiba fektetett ideológia tőke aztán a választásokon kamatozhat. Ennek a tőkének kamatait szerette volna Clintonné visszakapni, hogy hatalomra kerülhessen. Ez most nem sikerült, de ettől még a veszély valós. Ez a  Nők Menetének tanulsága.