Igazságtalan világ

„Quod licet Jovi, non licet bovi”
(Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek)

Latin mondás

Van az híres kép, Proust „Az eltűnt idő nyomában” című regényfolyamában, mikor a főhősnek, beleharapva egy Madleine-süteménybe, az íz hatására hirtelen visszatérnek gyerekkora emlékei, újra átéli azokat. Önkéntelen emlékezés ez, melyet egy elfeledettnek vélt zamat, élménye vált ki. Olvasván a napi híreket, hirtelen furcsa, ugyancsak önkéntelen emlékek törtek rám. Azt olvasom ugyanis, hogy Németország és Csehország is korlátozta a külföldiek tulajdonszerzését a hazai vállalkozásokban, és gondolom, még sok másik ország is így tesz majd. Nocsak.

Amint írják: „…vizsgálják majd, hogy a tulajdonszerzés érintheti-e a közrendet, a közbiztonságot és a nemzeti érdekeket, amire hivatkozva a kormány megtilthatja az ügyletet.” A dolog első látásra teljesen észszerűnek tűnik, különösen most, hogy a ragály miatt a cégek értéke nagyot esett, megágyazva ezzel az akár ellenséges felvásárlásnak is. Teljesen logikus és kézenfekvő, hogy a stratégiai fontosságú, a gazdaság későbbi fejlődését lehetővé tévő vállalatok hazai kézben legyenek. Meg kell akadályozni azt is – súgja a józan ész –, hogy cégek helyett piacokat vásároljanak külföldiek, bezárva a hazai gyárakat, saját, otthon gyártott termékeiket árulva a hazaiak helyett. A dolog persze nem új. Annak idején Amerikában, a szabad piac Mekkájában, nemzetbiztonsági fontosságúnak nyilvánították a félvezető ipart, mikor arra először a japánok, majd a kínaiak rá akarták tenni a kezüket. Így aztán szegények kénytelenek voltak ellopni, amire szükségük volt.

Csakhogy nem volt ez mindig így.

Valamikor a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején ennek pontosan az ellenkezőjét hallottuk. Eleinte csak távoli, csábító szirén énekhangjaként, majd később, különösen ´94 nemzeti katasztrófája után, már ordítva és követelőzve hajtogatták: mindent el kell adni! Be kell engedni a nemzetközi vállalatokat, mert azok hordozzák a fényes jövőt, oda kell adni nekik mindent, hogy gazdálkodjanak velük, mert nekünk nincs ahhoz elég eszünk. 

Ezeket a cégeket nem a gazdasági nyerészkedés, ó nem, hanem színtiszta altruizmus vezérli, mikor ráteszik a kezüket a nemzeti vagyonra. És óvni és szeretni kell őket, hiszen – mint Csillag István, a későbbi Strabag Demokraták korrupt minisztere írta ´92-ben, mély aggodalomtól áthatott hangon: „Azt azonban még a szabad választások idején sem szabad elfelejteni, hogy a fogyasztó a zsebével, a befektető a lábával szavaz.”

Akkoriban egész kórus énekelte a vállalatok külföldi felvásárlásának dicséretét. 

Túl azon, hogy fillérekért jutottak a magyar nemzeti vagyonhoz, ami véletlenül mégis befolyt, azt az általuk adott hitelek kamatos kamatainak törlesztésére kellett fordítani. Hogy ez így legyen, arról pedig Fekete János és tettestársai gondoskodtak. Ők fúrták az orrunkba a karikát, melynél fogva aztán biztonságosan vezethettek bennünket a vágóhídra.

Most pedig azt látjuk, hogy Európa leginkább libsivé mosott agyú országában nincs egyetlen haladó közgazdász, politikus, megmondóember, aki tiltakozna. Az ottani – sőt, az itteni – haladó sajtó is hallgat, mint Gyurcsány Ferenc a fűben. Senki nem emlegeti a szent Piac nagyszerűségét és korlátlanságát, mint az emberi jólét egyetlen letéteményesét. Senki nem vádolja a németeket ordas nacionalizmussal, mikor ajtót mutatnak a külföldi „befektetőknek”. Vajon hol van ilyenkor a sok nagyszerű elme, a Csillag Istvánok, Lengyel Lászlók és a többiek, mikor nyílt színi blaszfémia történik éppen a liberális piacgazdaság alaptéziseivel kapcsolatban? Nem értem.

Illetve egy magyarázatot találhatunk rá. Méghozzá azt, hogy ami másutt szabad, az nálunk tilos, mint az idézett mondásban. Hogy miért? Hát nyilván mert libsi honfitársaink szerint mi – egyedül Európa nemzetei között – annyira sötétek vagyunk, hogy nem lehet országot bízni ránk. Az elmúlt ezer év csak a szerencsés véletlenek összejátszása volt. Pusztulnunk kell, ami, reményeik szerint, az általuk előidézett és ugyancsak általuk máig jónak tartott Trianonnal el is kezdődött. Egyetlen esélyünk, ha testestül-lelkestül átadjuk magunkat és javainkat másoknak.

Másoknak, akiket természetesen ők képviselnek méltó módon közöttünk.

Valaha majd, egy későbbi és remélhetően boldogabb korban, megszületnek majd azok a történetírók, akik megírják, miképpen lehetett egy egész országot ellopni úgy, hogy az ott élők nagy része észre sem vette, aki pedig mégis, arról azt állították, hogy őrült. És nem csak állították, sokan, nagyon sokan el is hitték, sőt el is hiszik a mai napig. Csak azt nem tudom, miképpen győzhetnénk meg őket.