Jogvédők – I.

18
 

 

 

 

Olvasom a sokatmondó „Abcúg” névre hallgató portálon, hogy a vadregényes és szerfelett multikulturális gyöngyöspatai iskola volt diákjai feljelentették az alma matert, mivel ott – állításuk szerint – nem részesültek megfelelő oktatásban. Olyannyira nem, hogy később nem tudtak helytállni a szakiskolában és például nem lett belőlük hegesztő. Pedig az Isten is arra teremtette őket.

A per során fejenként és az iskolában töltött évenként 500 000 forintot kérnek – egyenlőre, mert: „… nem lehet számszerűsíteni, hogy mennyit ér az, hogy egy gyerek úgy került ki az iskolából, hogy se írni, se olvasni nem tud”.  E kijelentés valóságértékéből sokat levon az a sok okos-telefon mely ott lapul a felperesek kezében. Amelyet, mint tudjuk, a betűk ismerete nélkül nehéz kezelni, amint az érintettek Facebook jelenlétét is, amivel teli net.

Annak, hogy nem tudtak a nekik rendelt szellemi csúcsokra hágni, a rettentő szegregált oktatás az oka. A szegregált oktatás az, mikor a cigánygyerekeket külön osztályokba járatják. Ellentéte az olyannyira kívánatos integrált oktatás, melynek jelmondata: „Az én gyerekem utál iskolába járni, úgyhogy majd a tiéddel is megutáltatjuk.”  Az így értelmezett „integráció” nem más, mint a cigány és a magyar gyerekek összekeverése az osztályokban, feltételezve, hogy ettől az előbbiek tanulmányi eredményei majd javulnak. Ezzel az ötlettel azonban többféle baj is van.

Önéletrajzi kitérő. Kisiskolás koromban járt hozzánk az iskolába idényjelleggel néhány cigánygyerek. Meg kell valljam imádtam őket. Sokkal izgalmasabbak voltak mint unalmas osztálytársaim. Tőlük tanultam meg például két ujjal fütyülni és köpni is. Továbbá tőlük értesültem arról a roppant érdekfeszítő eljárásról ahogyan a gyerek készül. Őszintén meg kell vallanom a későbbiek során egyértelműen kiderült, hogy az általuk leírt módszer jóval közelebb áll a valósághoz, mint azok az alternatívák (gólya, stb.), melyeket a szüleim ismertettek. Önéletrajzi kitérő vége.

A jeles Széchenyi mondotta volt – igaz ő akkor a zsidókkal kapcsolatban – hogy nem mindegy, hogy a tintatartómat a Balatonba, vagy a levesembe öntöm. Ezzel arra kívánt utalni a derék honfiú, hogy a keverésnél nem mindegy az arány.

Mindaddig amíg néhány cigánygyerek jár egy osztályba addig ők fognak integrálódni, ám mikor már ők vannak többségben, akkor ők fogják integrálni a nem cigány gyerekeket. És ez nem biztos, hogy helyes cél. Márpedig a demográfiai folyamatok ismeretében sok vidéki településen ez lesz a helyzet. Az integrátorok szerint, ha helyben nem biztosíthatók az integráció feltételei – csak cigánygyerekek járnak a helyi iskolába –, akkor szállítani kell őket. Bárhova. Hiszen mi sem tesz jobbat az alsósoknak, mint hajnali hatkor, -10 fokban elindulni valami 10-20-30 kilométerre lévő iskolába, a közismert minőségű közúti infrastruktúra igénybevételével. Buszozni biztosan megtanulnak. Később pedig nyilván a hangsebességgel közlekedő buszok szolgálatba állítására lesz szükség, mikor már a megyeszékhelyre kell már szállítani a szerencsétleneket, hogy találjanak néhány nem cigány gyereket az integrációhoz.

Az „integrált” oktatás közvetlen eredménye, hogy az érintett iskolákból a szülők egyszerűen elviszik a gyerekeket. Beíratják őket olyanba, ahol nincsenek cigányok, vagy csak kevesen. Bizonyára merő rasszizmusból úgy gondolják ugyanis, hogy ott jobb lesz a csemetéiknek. Erre a jelenségre az integrátorok válasza, az újra és újra előkerülő ötlet, a kötelező iskolaválasztás bevezetése, miszerint mindenkinek oda kell beíratnia a gyerekét, ahová elő van írva. Az egyéni szabadság olyannyira vágyott liberális elvének nagyobb dicsőségére természetesen.

Ezt az ötletet csak egy hajszálnyi Rubicon választja el attól, hogy a középosztály számára kötelező legyen a cigánytelepre költözni.

Egyébként ez az ötlet – bizonyos körülmények között – nem az ördögtől való, például a jogvédők számára én minden további nélkül kötelezővé tenném. Hadd szokják. Ezzel párhuzamosan természetesen, a jogvédők szerint meg kellene szüntetni az alapítványi és egyházi iskolákat is, mint a szegregáció fészkeit. Az egyházi oktatás amúgy is szúrja a haladók szemét, mert a klerikális reakció újratermelődésének bázisait látják bennük. Természetesen csak az un. „történelmi” egyházakról van szó, a szekták rendben vannak. Ez annál is furcsább, mert tapasztalataim szerint a valóban sikeres integrációs kísérletek többnyire egyházi vezetéssel futnak.

Hogy mi az igazság, az – szokás szerint – nem tudható pontosan. Úgy tűnik, hogy az oktatásban töltött mintegy 324 000 perc alatt (8 évvel és évi 180 napos oktatással számolva) nem sikerült használható ismereteket szerezni a gyöngyöspatai cigánygyerekeknek. És ezért – szerintük és a nevükben eljáró alapítvány szerint –  kizárólag az oktatási módszerek és a pedagógusok hibáztathatóak. Különösen furcsa ez annak fényében, hogy az iskolában a nem cigány gyerekeket is ugyanazok a pedagógusok tanították, és ott nem tudunk hasonló problémákról.

Nagy gondot okoz a perelők szerint az is, hogy „a szeparáció miatti lelki sérülések, főleg a kisebbrendűségi érzés kialakulása. A szegregált oktatás miatti korábbi bírósági ügyekben a meghallgatott szakértők, pszichiáterek egybehangzó véleménye volt, hogy ha egy gyereket a többiekből elkülönítve oktatnak, az súlyos és maradandó károkat okoz.” Ebben a megfellebbezhetetlen ítéletben többek között az a furcsa, hogy az oktatás évezredeken keresztül így folyt.

Mi több, ma is ugyanígy folyik a nemzetiségi iskolákban anélkül, hogy jelentős „ lelki sérülések, főleg a kisebbrendűségi érzés” kialakulását találnánk a német, szlovák, horvát és még a fene tudja hány nemzetiség gyermekei között.

A haladó sajtó, természetének megfelelően, kizárólag a cigányokat szólaltatja meg – a kiegyensúlyozott híradás alapvető követelményeinek megfelelően – akik viszont összevissza beszélnek. De hogy mit mondjanak, abban valószínűleg befolyásolja őket az elnyerhető „kártérítés” is. A híradások szerint „a fiúk közül a többség hegesztő szakmát szeretett volna szerezni, a lányok pedig vagy péknek, vagy varrónőnek tanultak volna” De nem tudtak megbirkózni az ezen szakmákban tapasztalható hihetetlen tudásigénnyel és kibuktak. Fogalmam sincs, hogyan lehet dagasztásból vagy keresztöltésből megbukni, de nekik sikerült. A nyilatkozók láthatóan nehezen birkóznak meg az olyan szavakkal, mint a szegregáció, vagy a rasszizmus. Pedig milyen sokáig képezték őket ezekre. Úgy tűnik, hogy a jogvédők is csak mérsékelt pedagógiai sikereket értek el, mikor nem sikerült megtanítaniuk az érintetteknek, hogy mi is történt velük. Persze ettől még pert nyerhetnek.

Látható módon nem nagyon fordul meg a haladók fejében az a lehetőség, hogy esetleg a nebulók képességeivel és/vagy hozzáállásával is van némi baj. Kedvenc agybajuk szerint ugyanis mindenről a gonosz „többségi” társadalom tehet, a cigányok és gyerekeik akarat és elhatározás nélküli bábok csupán. Pedig van egy igen tanulságos tanmondat ezzel kapcsolatban: „Pistike bűnöző lett, mert rossz társaságba keveredett és ott jól érezte magát.”

Mindenesetre a hír megmozgatta a fantáziámat és rövid, éretlen megfontolás után arra jutottam, hogy magam is pert indítok egykori iskolám ellen. Hegesztő ugyan nem akartam lenni, de nem lettem Nobel-díjas fizikus sem és ennek oka nyilvánvalóan az, hogy az iskola nem részesített megfelelő fizikaoktatásban. Általában csak hármasom volt a nem kielégítő tanítás okán. Emlékszem például, hogy a fizikatanárom – csak neki felróható okokból – nem vette észre, hogy miközben jobbkezes vagyok, a bal kezem van begipszelve és elengedte a fizika dogát. Újabb lépéssel taszítva így el a nekem amúgy dukáló díjtól. Arra gondoltam, hogy kártérítési összegként a Nobel-díjjal járó pénzt célzom meg, továbbá követelem megtéríteni a nem vagyoni kárt, ami azáltal ért, hogy nem lehetek olyan büszke magamra, mintha lenne Nobel-díjam.

Ennyit a saját jövőbéli elképzeléseimről, a következőkben pedig az ügy kulcsszereplőiről, a jogvédőkről lesz szó.