Jönnek a tótok!

„Ti, kik erős lélekkel bírván
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat!”

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa

Méltóságos uram! Méltóságos uram! Jönnek a tótok! – érkezett nagy lendülettel Miska a kúria előcsarnokába. Olyannyira neki volt indulva, hogy még a havas sarat sem verte le a csizmájáról, pedig tudta: a ház asszonya kényes erre. Aki pedig még kényesebb volt az efféle otrombaságra, az Jutka volt, a szobalány, akivel Miskának tervei voltak, ezért ügyelni szokott, hogy ne haragítsa magára. De hát rendkívüli idők voltak.

A kis kúria, ahová Miska érkezett a hírrel, Sz.-ben, a megyeszékhelyre vezető út mentén állt, jó időben szép kilátás nyílt a folyóra és a szőlődombokra, ahol – a helyiek szerint – jobb bor készült, mint Tokajban. Történetünk idején a kilátás nem volt valami lenyűgöző. Csúf, inkább sáros, mint havas idő volt 1918 decemberében, hol hó, hol eső esett és minden élőlény igyekezett behúzódni valahová, még a fák is dideregni látszottak. A faluban pipáltak a kémények, a füst nem akart eloszlani és összeállva, tétován keringett a falu fölött.

Sorsfordító idők jártak akkoriban. A hírek és rémhírek összekeveredve keringtek, mint a károgó varjúcsapatok. A falusiak a rendszertelenül érkező újságokból és a városokból érkezőktől tájékozódtak, a hírek fő forrása azonban a kúria volt, ahol – gondolták – az urak biztosan ismerik a helyzetet. Ez nem egészen volt így, a vármegyeházára utasítások érkeztek Pestről, de a legtöbbjének nem volt se füle se farka, úgyhogy a főispán, aki indulatos ember volt, rendszeresen a földhöz vágta és megtaposta őket. Hírek szálltak a „kommenistákról” is, senki sem tudta kifélék mifélék, de veszett rossz hírük volt.

A hírek útja az volt, hogy Miska a kocsmában elmesélte amit a kúrián maga hallott az uraktól, vagy amit Jutka mesélt neki. Ezeket a híreket aztán a ott helyben meg is vitatták. A viták gyakran elfajultak, mert bár a falunak sok halottja volt a nagy háborúban, néhányan azért hazatértek a legények közül, akik aztán, a világot látott emberek fensőbbségével, mindent jobban tudtak. Miska azonban – akinek magának is az egyik szeme bánta a Lemberg környéki harcokat – orákulumnak számított a politikai helyzet tekintetében, hiszen a hatalom közeléből szállította a híreket, ezért a vitákban döntő szava volt, meg azért, mert rettentő nagy pofonokat tudott adni. Ezt páran megtapasztalták azok közül, akik engedély nélkül próbáltak fát szerezni az erdőből. Miska ugyanis hivatalosan erdőkerülőkén teljesített szolgálatot a kicsi birtokon.

A méltóságos úr, idősödő, szikár ember, járási főszolgabíró, éppen levelet írt fiának, aki ebben az évben utazott Pestre jogot tanulni, hogy egyszer majd apja örökébe léphessen. Az erkölcsi intelmeken túl a levél tartalmazott egy váltót is, a tanulmányi költségekre. Közben azon morfondírozott, hogy a megbízhatatlan posta kikerülésével hogyan juttatja el a levelet a fiához. A zajra kinézett a dolgozószobájából és lement megnézni a zűrzavar forrását. Mire leért előkerült a méltóságos asszony is akit láthatóan érzékenyen érintett a sár látványa a padlón és az, hogy kiragadták a szilveszteri lakomákat előkészítő konyhai hadműveletekből. 

– Mi történt Miska fiam? – kérdezte az izgatott erdőkerülőt Boldizsár úr.

– Jönnek a tótok méltóságos uram, már itt vannak közel – forgatta Miska a levett kalapját. – A favágóknál voltam, onnan láttuk őket jönni. Egy óra múlva itt lesznek, én az erdőn keresztül jöttem azért értem hamarabb. Megnéztem őket messzelátóval – mutatott büszkeségére egy tábori kukkerre, amit még a seregből őrzött meg valahogyan. –  Vagy tízen vannak puskával, egy szekér is van velük. Mit csináljunk méltóságos uram?

– Egyelőre semmit, fiam. Először lássuk mit akarnak – szólt megfontoltan a ház ura. – De azért a puskákat szedjétek csak elő, lehet, szükség lesz rájuk!

– Milyen puskákat? – nézett ártatlanul Miska.

– Amiket dugdostok fiam – nézett szigorúan Miskára a gazdája. – Tudom, hogy sokan hazahozták és pincéknél rejtegetik őket. Töltényetek aztán van-e hozzá?

– Hát, talán akadhat valahol.

– Na azokra is szükség lehet még. Eredj szólj a legényeknek is! 

Miska elrúgtatott, közben engesztelő tekintet vetve Jutkára – aki persze szintén kíváncsian kilesett egy ajtó mögül – és a ház asszonyára, aki épp csípőre tette a kezét, ami, a hangulatát tekintve, igen rossz előjel volt.

– Boldizsár – szólt Júlia asszony kissé már emelt hangon – maga nem fog itt háborúsat játszani nekem! Gondoljon a gyerekekre!

– Nem akarok háborúsat játszani – nyomta meg a játszani szót sértett méltósággal Boldizsár úr. – Maga is tudja miféle rémtetteket követtek el ezek a tótok Kassán és másutt is. Mindenre fel kell készülni. – Ezzel visszafordult a dolgozószobájába, előkeresni a vadászpuskáját, véget vetve a népgyűlésnek.

A tótok valóban vagy tízen voltak, egy szekérrel, amit a szomszéd faluban rekviráltak. Szedett-vedett egyenruhában francia puskákkal felszerelve, ők voltak a Szlovák Légió dicső harcosai, aki már a szomszéd faluban jócskán italoztak és most igencsak jó kedéllyel igyekeztek a következő falu meghódítására. Legelőször is a stratégiai fontosságú kocsmát foglalták el. A kocsma ugyan zárva volt, de fölverték a kocsmárost, egy Kácsorra magyarosított nevezetű zsidót, aki a falu egyetlen szociáldemokratája is volt egyben, és puskát fogva rá, kinyittatták vele az intézményt. Közben a vörös Kácsor – ahogyan a faluban hívták – lányai és felesége a kocsma padlásán bujdostak.

A kocsma melletti pincét is megtalálták gyorsan, ahol a vörös Kácsor – aki borral is kereskedett – a készleteit tartotta. A készleteket, a bort, a szalonnát és a kolbászokat (mert Kácsor felvilágosult, szocialista zsidó volt és ette a disznót, ahogyan kell), amiket ugyanabba a pincébe tartott, a tót kormány nevében, a sürgető államrezonra tekintettel lefoglalták. Ennek során a csürhe „parancsnoka” – parancsnoki mivoltát, rangjelzések híján onnan lehetett felismerni, hogy neki volt a legnagyobb pofája – még két nagy pofont is lekent a szerencsétlen zsidónak. 

A hadizsákmányt ott helyben meg is kóstolták és bőségesen ittak hozzá az erős hegyaljai borból. Ettől aztán víg kedvük támadt, tót népdalokat énekeltek, sőt táncoltak is hozzá, meg a kocsma előtt a levegőbe lövöldöztek a falu kutyáinak rémületére. Egy idő után aztán belefáradtak az ünneplésbe és melyikük hol, asztalon, asztal alatt, nyugovóra tért. 

A falu ekkorra már lázban égett. Az emberek a házak sarka mögül lesték a megszálló csapatokat, a legények előszedték az eldugott puskákat és készen álltak a hon védelmére. Az asszonyok a kerítéseken keresztül tárgyalták a híreket; a falu túlsó végén már azt beszélték, hogy a tótok legyilkolták a vörös Kácsort. A kocsmáros, aki szocialista létére gyűlölte ugyan Boldizsár méltóságos urat, mint feudális elnyomót, nem tudott mást tenni, elszalasztotta egyik gyerekét a kúriába, tanácsot kérni a teendők felől. Boldizsár úr, a maga nevében természetesen Miskát küldte a helyzet kivizsgálására.

Miska aztán, átlátva helyzetet, a magatehetetlen tótokat a legények segítségével megkötözte, egymás hegyén-hátán a szekérre rakatta és elindították őket a város felé. A kocsis azonban a falu határában meggondolta magát, és a szekérről leszállva ostorral a lovak seggére csapott és magára hagyta a díszes társaságot. A családi legendárium nem őrizte meg mi lett a további sorsuk.

Így csapta meg a falut és a családomat Trianon előszele.