Jóvátétel

„Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.”

Márk 1,15

Olvasom, hogy a tudomány messzire fénylő világítótornyában, a Georgetown Egyetemen a hallgatók kezdeményezték egy, az egyetem volt rabszolgáinak kártérítését célzó pénzügyi alap létrehozását. Az intézmény ugyanis szinte a minap, 1838-ban, rabszolgákat adott el Louisianába – „le a folyón”, ahogyan Harriet Beecher Stowe mára többé-kevésbé betiltott regényéből ismerjük a szakkifejezést – hogy így fizesse ki az adósságát. Nem is kevés humán erőforrásról van szó, szám szerint 272-en voltak az érintettek.

A hír olvastán vált világossá számomra az egyetem csúf rabszolgatartó múltja. Hogy aztán a rengeteg néger mit csinált a kitűnő műintézményben, mielőtt eladták őket, az nem derül ki a közleményből. Lehet, gyapotot termeltek vagy füvet nyírtak, ám a szellemi színvonalat elnézve – melyben belépéskor rendszeresen meg szoktak botlani – talán tanítottak is. Gondolom felárat is kértek a roppant művelt, egyetemi múlttal rendelkező munkaerőért. Mindezt figyelembe véve a kártérítés jogosnak tűnik, hiszen óriási életminőség-különbség van az egyetemi lébecolás és a gyapotszedés között, az előbbi javára. A négereknél oly gyakori weltschmerz esetén órákat ki lehet hagyni, a gyapotot nem.

A hír hallatán két kérdés vetődik fel. Az első, hogy miképpen jutottunk idáig, a második pedig, hogy hová vezethet ez a továbbiakban.

Azt tudjuk, hogy mindannyian vétkesek vagyunk az eredendő bűnben, hiszen Ádám leszármazottai vagyunk, aki ugye, megszegve az Úr parancsát, evett a tudás fájának gyümölcséből. Bár, az már az Isten sajátos humorérzékére vallana, hogy a tudás megszerzéséért a libsi egyetemisták tudatlanságával büntetne bennünket. A történelem során minden nép követett és szenvedett el bűnöket. Emiatt, ha kártérítésben gondolkodunk, nagyjából ugyanannyit kéne fizetni, mint amennyire mi magunk igényt tarthatnánk. Mondhatnók, nagy általánosságban a pénzünknél vagyunk.

E tekintetben a történelem nullszaldós üzlet.

Azt a módszert, amivel permanens lelkiismeret furdalást próbálnak kelteni bennünk, már unalomig ismerjük. A haladó igyekezet, e tárgyban, kettős célt szeretne elérni. Az egyik, hogy lelkiismeret furdalást ébresztve megbénítsa önvédelmi reflexeinket, a másik pedig az, hogy – rávilágítva be nem vallott bűneinkre – őket magukat igazi jóembereknek láttassa.

Persze ennek azért, erre mifelénk, vannak furcsa önellentmondásai. Ha kiterjesztjük, mint követendőt, az amerikai példát, akkor érdekes eredményeket várhatunk. Nálunk például a múlt bűneire oly érzékeny haladók, akik folyamatos bocsánatkérést várnak, mondjuk a rabszolgatartásért, ugyanakkor azt is folytonosan hangoztatják, hogy a gyerekek nem hibásak a szülők tetteiért.

Ez persze, az ő esetükben, több mint érthető.

Az a helyzet ugyanis, hogy mifelénk a jelentősebb nép elleni bűncselekményeket utoljára a kommunisták követték el, és – mit tagadjuk – ezek között  különösen nagy számban találhatóak az ő felmenőik. És vajon – ha már a morális méricskélésnél tartunk – ki a bűnösebb, a kommunista vagy a rabszolgatartó? Az általános kártérítési igényt megfontolva, Bauer Tamás például egy roppant nagy cserépmalacot vehetne és családostul dobálhatná bele a pénzt, kártérítendő Bauer papa manikűrözési szokásainak áldozatait. Stílszerűen legalább a műkörmösüket kifizethetnék. Lenne mire adakoznia az Apró-klánnak is akár. Mert ugye mennyivel kevésbé felelős Gyurcsányné a szülei, nagyszülei bűneiért, mint a Georgetown Egyetem hallagatói az egyetem 181 évvel ezelőtti tetteiért?

Így aztán a haladás hívei nálunk a fiak bűntelenségét hangsúlyozzák az apák bűneiben. Csakhogy, e logika mentén, a rabszolgák kártérítése is tarthatatlan gondolat. Ebből is látszik milyen nehéz feladat libsi jóembernek lenni.

Szenvednek is rendesen.

Külön érdekesség, hogy mindehhez példaként állítják elénk az általuk amúgy gyűlölt kereszténységet, élén azzal a Ferenc pápával, aki épp a minap csókolta meg szudáni hadurak cipőjét, könyörögve nekik a békéért. Valójában pedig, ha a helyszínen lelőtte volna őket, akkor sokkal nagyobb szolgálatot tett volna, mind a szudáni népnek, mind pedig az igazságnak. Az előd, XVI. Benedek pápa még a klerikális reakció undorító példája volt. Egyébként, az efféle cipőpasztaízű közjátékoktól eltekintve, az egyház kizárólag gyermekmolesztáló papokból áll – szerintük.

Mint minden hülyeség, nyilván a kártérítés ügy is be fog gyűrűzni hozzánk a fejlett nyugatról. Kíváncsi vagyok azonban a magyarázatokra – mert lesznek az biztos –, melyek majd indokolják, hogy a haladó nagypapák miatt mégsem kell, mert az valami egészen más.