Korunk hőse

120
 

 

 

„Ismerd el tenmagadat! – így vigasztalódik a tehetségtelen”

Juhász Gyula: Szakállszárító

Minden lelkes és naiv, fiatal művészpalánta mögött öreg, ravasz profikat találunk, akik csak a saját érdekeikben hisznek.

Mezei Mária – a színészlegenda – meséli egy TV-interjúban meghatározó emlékét Csortos Gyuláról. Együtt játszottak Gerhart Hauptmann: Naplemente előtt című darabjában, és a nagyjelenetben, mikor is a Csortos által alakított Clausen tanácsos éppen ifjú szerelme, Inken társaságában haldoklik, Mezei annyira a drámai jelenet hatása alá került, hogy a sírástól alig tudta elmondani szerepét. Tetőfokára hágott épp a művészet, ám ekkor azt hallotta, hogy a „megtört szemű halódó azt hörgi nekem: Siessen, mert ééhes vagyok!” Ezzel aztán sikeresen le is törte a lángoló ifjú színésznő lelkesedését. Ilyen volt a fiatalság és a kissé cinikus, kiégett profizmus találkozása, Mezei életében. Ma sincs ez másképpen. Minden lelkes és naiv, fiatal művészpalánta mögött öreg, ravasz profikat találunk, akik csak a saját érdekeikben hisznek. 

Áll a bál. Az SZFE hallgatói éppen elbarikádozták magukat az iskola épületében és nagy művészi invencióval készülnek eljátszani a cári önkény ellen küzdő ifjú dekabristák szerepét, lobogó – ám gondozott – fürtökkel és mellkason feltépett fehér ingben. A csinos leendő színművésznők közben tépést készítenek a gaz elnyomók okozta sebeikre a rokolyájukból. Az előadást később az „Ahogy Móricka a forradalmat elképzeli” címmel nagy sikerrel be is mutatják majd valami lakásszínházban. Rendezi: Schilling Árpád alsógatyában, vagy anélkül. Már alig várom. 

Zárójel. Szerintem, ha az épületben lekapcsolják a wifit, az egyetemfoglalás – technikai okok miatt – néhány órán belül megszűnne. Mert bár a zsenge forradalmárok életüket és vérüket bármikor felajánlják a zsarnokság elleni küzdelemre, de wifijüket azt nem. Tán csak a vegán ételek beszállításának megakadályozása lenne még hasonló hatással. Mindennek van határa. Vitam et sanguinem, sed avenam non. Zárójel bezárva.

Hogy mi is áll az ifjonti hevület mögött, hogy kik és miképpen használják fel a hallgatókat, azt egy példán keresztül szemléltetném. Van egy Janisch Attila nevezetű ember, aki pontosan alkalmas illusztrációnak. 

Hősünk egy méltán ismeretlen filmrendező. Több alkotással is megörvendeztette mind a tíz embert, aki képes volt ezeket megnézni. Ez nekünk, adófizetőknek, alig néhány milliárdba került, de hát a hülyének is megéri, hát még nekünk. Aki kíváncsi rá és nem fél a magánytól, üljön be és nézzen meg egyet közülük. Az senkit ne tévesszen meg, hogy ezen alkotások ilyen-olyan fesztiválokon díjat nyertek. Ezernyi fesztivál van kizárólag nézhetetlen filmek számára, ahol a négy néző és a tizenhat tagú zsűri bizonyára jól szórakozik. Ha mindegyiken elindítjuk filmünket – a költségeket természetes a megvetett, fasiszta állam állja –, akkor előbb-utóbb, a nagy számok törvénye alapján, el fogja nyerni a Vak Kritikusok Díját, az Arany Kerti törpe díjat, vagy valami hasonlót.

A többi már csak PR kérdése, melyből megtudjuk: korszakos alkotóval van dolgunk.

Janisch tehát egy tehetségtelen filmes, aki – ha már nem tudja – tanítja a szakmát. Ezt több helyen is elköveti, például Pécsen is. Életművének elválaszthatatlan része, hogy részt vett, illetve vesz, a magyar felsőoktatás legnagyobb svindlijében, a filmesztétika képzésben is. Ezzel a csalással évente több ezer szerencsétlen, alulképzett gyereket vettek rá arra, hogy olyasmiről tanuljanak, ami nincs és aminek az égvilágon semmi hasznát nem látják majd későbbi életükben. Többnyire rossz filmeket nézettek velük; csoda, hogy kibírják. Végül pedig ráengedik őket a felkészületlen társadalomra. Ez az államnak milliárdokba, sok megbolondított hallgatónak pedig a karrierjébe került. Az oktatók viszont remekül kerestek vele, sőt még dicsőségesnek is nevezhették magukat, mint „mesterek”, akiknek „tanítványai” vannak. 

Viszonylag korán rájött arra, hogy kis hazánkban a művészi karrier nem kizárólag, sőt elsősorban nem, művészi alkotásokkal érhető el, elég ha a jobboldalt szidjuk. Minél lesújtóbb jelzőket találunk a kormányra, annál nagyobb művészeknek számítunk bizonyos körökben. Miután pedig ezek a körök azok, akiket a világforradalom szelleme felhatalmazott a művészi minőség megítélésére, tekintélyünkhöz nem férhet kétség. 

Ha valaki ilyen jelzős szerkezeteket tud alkotni Orbánbasiról, mint: „… taktikailag felvértezett, jellemében végtelenül lekoszlott politikai kalandor”, vagy esetleg értekezik egyet „Orbán véres szájú cselédeiről” a Magyar Narancsban, akkor biztos lehet benne, hogy a „szakma” a legnagyobbak között tartja majd nyilván. Csak halkan merem megjegyezni, hogy azért ez egy kicsit talán könnyebb, mint mondjuk élvezhető filmeket csinálni. Nem csoda, hogy művészi karrierje építése kapcsán most is a legnagyobb pofájúak között láthatjuk

Janisch és a többi ravasz vén teátrista, akik akik valaha, némi pártbizottsági seggnyalásért cserében, hűbérbirtokul kapták a „kultúrát”, attól félnek, hogy elveszítik a jövedelmüket és a befolyásukat.

Sőt, művészi reputációjuk is veszélyben forog, hiszen, ha nem ők mondják meg, hogy ki a nagy művész, akkor ők sem nagy művészek többé.

Azért tolják maguk előtt a sok szerencsétlen hallgatót, hogy javíthassák az alkupozícióikat és minél nagyobbnak tűnjön a botrány külföldön, hogy ütődött eszmetársaik ismét forradalmat vizionáljanak Újlipóciában. Az ügy körül aztán kiéhezett hiénafalkaként sündörögnek az ellenzéki politikusok és olyan demens múmiák, mint Demszky Gábor. Hátha leesik nekik is valami ötperces Tv-szereplés. Mindenki teszi a dolgát. 

Csak azt nem tudom, a forradalom elcsitulta után, mely művész fogja Bóni gróf szerepében énekelni, hogy aszongya: „Ifjúságom szép delén rám tör az erény./ Így döntöttem, vége, pont!/ A szerelem ennyi volt.”