Mindent tudni akarok

57
 

 

 

„Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük.” 

Rainer Maria Rilke

Azok a nyájas olvasók, akik hozzám hasonlóan még a dinoszauruszokkal együtt szocializálódtak, talán emlékeznek az akkoriban népszerű szovjet rajzfilmsorozatra, mely a „Mindent tudni akarok” címmel futott a televízióban. Engem – akkoriban – különösen magával ragadott a Katyusáról szóló rész. Ez a Katyusa nem egy szovjet femme fatale volt gumicsizmában, hanem az azonos nevezetű rakéta-sorozatvető, a világháború győzedelmes fegyvere, mely ezrével tépte cafatokra a fasisztákat, az úttörők nagy örömére. Legalábbis ezt mondták. A film címe mára az emberi szándékok mércéjévé vált. Mindent tudni akarunk. Már aki, persze.

Emlékezetes, hogy a ragály kezdetén – sok más mellett – az is komoly problémája volt a haladó erőknek, hogy a hatóságok nem közöltek megyei, területi adatokat, továbbá az elhunytak életkorát, nemét és egyéb betegségeit. A tudatlanság mocsarában fetreng a hon, mondták. Aztán, egyszer csak, közölni kezdték ezeket az adatokat is. „Győztünk!” – kiáltotta a haladó sajtó az egyik szájával, igaz, a másikkal meg azt kiáltotta, hogy sérülnek az elhaltak személyiségi jogai. Nehéz az ő kedvükre tenni.

Zárójel. Most, úgy látom, most a maszk és a teszt lett a nagy kedvenc. Eme egyszerű gyógyászati segédeszközök mára régen túlnőttek eredeti funkciójukon és szimbólumokká nemesedtek, a haladás követeléseivé. Senki nem tudja – a hozzáértők között is vita van –, hogy ezek jók vagy nem jók a ragály ellen, de nem is nagyon érdekel senkit. Ezek mára az ellenzék ragálypolitikájához tartoznak, megtestesítik számukra a kormány hibás elképzeléseit, melyekkel koporsóba kényszeríti az országot. A lényeg persze roppant egyszerű, három szabályból áll:

  1. amit a kormány akar, az rossz;
  2. amit mi akarunk, az jó;
  3. ha a kormány azt akarja, amit mi, akkor automatikusan 1. szabály lép életbe.

Így lesz az egyszerű dolgokból fekete folt a kormány lelkiismeretén. Zárójel bezárva.

Az azonban elgondolkodtató, hogy a kikövetelt adatokból milyen következtetést képes levonni az egyszerű halandó akkor, mikor a hozzáértők is homlokegyenest ellenkező konzekvenciákat vonnak le belőlük. Vajon segítenek a közzétett adatok a személyes védekezésben, melyet ugye jelenleg úgy foglalhatunk össze, hogy „Maradj otthon!”.

Bizonyára nem, de nem is erről van szó. 

Az információ korában élünk. (Hogy mondjak valami kapitális közhelyet.) Folyamatosan ömlik ránk az információ, oly mértékben, amelyre nem volt még példa a történelemben. Így aztán nem is igen tudunk mit kezdeni vele. Úgy van az, hogy ha tökéletes értetlenségben akarsz tartani valakit, azt kétféleképpen teheted meg:

  • minden információt megtagadsz tőle;
  • minden rendezetlen információval ellátod.

Az utóbbi esetben mindent tudni fog, de semmit sem ért. Az információ ugyanis nem tudás, csak akkor válik tudássá, ha ismerjük a hozzá tartozó összefüggéseket és szabályokat is.

Akkor hát miért ez a görcsös vágy az új és új – amúgy többnyire haszontalan – információkra?

A leggyakoribb válasz, hogy „jogunk” van az információkhoz, és mindenkinek támogatni kell bennünket ezen jog gyakorlásában. E jog diadalmas gyakorlása során azonban szembe kell néznünk néhány bökkenővel. Az első az, hogy szinte mindenről, amiről megtudunk valamit, néhány oldallal később az ellenkezőjét is megtudjuk, ami hátrányosan hat az előző tudás élvezetére. Továbbá megtudunk olyan dolgokat is, mint például haladó embertársaink furcsa szexuális szokásai, melyekre sohasem lettünk volna kíváncsiak, ami szintén deprimálólag hat az információ fogyasztójára. Az is roppant érdekes, hogy bár az információk megértéséhez is jogunk van, ezt azonban senki sem követeli.

Itt van például a megyei, városi fertőzések esete. Ezeket ugye egy darabig nem hozták nyilvánosságra, mert el szerették volna kerülni az olaszországihoz hasonló népvándorlást, a fertőzött területekről a kevésbé fertőzöttekre. Aztán mikor már minden megyében megjelent a ragály, nem volt hová menekülni, akkor nyilvánosságra hozták ezeket is. A méltán népszerű Válasz Online című kiadvány nem is tétovázott közölni, hogy ez az ő követelésükre történt. Az állítás ugyan minden bizonnyal nem igaz, ám ezzel kapcsolatban jogosan tehetjük fel a kérdést: ha így volt is, akkor most nekünk jó? Merthogy én például nem érzem sokkal jobban magamat tőle. 

Ami a jogokat illeti, a haladó sajtó most éppen attól retteg, hogy megfosszák a rémhírterjesztés jogától, lévén, a törvény büntetni rendeli azt. „Bármikor elvihetnek!”, illetve „Mikor jön értünk a fekete autó?” – sikoltozzák. Azt vetik a törvény szemére, hogy a „rémhír” fogalma nem meghatározható, illetve bizonytalan körvonalú, ezért bármire ráhúzható, és csak a „hatalom” megítélésétől függ, mikor alkalmazzák. Márpedig ez nyilvánvaló csúsztatás, a „hatalom” – például a rendőrség – továbbra is csak a gyanút állapíthatja meg. Ők viszont szemrebbenés nélkül úgy tesznek, mintha bizony a bűnt nem a bíróság, hanem Orbánbasi elnyomó gépezete állapítaná meg. Az a bíróság egyébként, melyről tudjuk, hogy ők, illetve elvtársaik „érzékenyítették”.

Sajnos szinte biztos vagyok benne, hogy néhány gyakorló elmebetegtől eltekintve, senkit nem fognak a fentiek miatt elítélni. Pedig néhányukra ráférne. 

A hírek és álhírek áradatában fürödve, egy biztos: lehet közöttük van az is ami fontos. Csak nem tudjuk kiszűrni közülük, ezért aztán a bizonytalanságunk növekszik csupán.