Nem egészen úgy volt az…

88

„A jó lelkiismeret a rossz emlékezőképesség eredménye.” 

(François de La Rochefoucauld: Maximák)

Interjú jelent meg a Mandineren Király Zoltánnal. Nos, őt, Király elvtársat, volt szerencsétlenségem személyesen is ismerni. Amit az interjúban elmond a saját pályafutásáról, azzal megszépíti a múltat. Nem kicsit, nagyon.

A hozzám hasonló vénemberek emlékeznek még rá, a rendszerváltás körüli időkből. Akik fiatalabbak azoknak elmondanám, hogy Király – aki ez idő tájt televíziós személyiség volt – azzal tűnt fel a közéletben, hogy a többes jelölés bevezetését kihasználva, országgyűlési képviselővé választották, kiütve ezzel Komócsin Mihály elvtársat, a megyei párttitkárt. Ez dicső tettnek tűnt akkor. Innentől változatos közéleti pályát futott be. Eredetileg az MSZMP tagja és funkcionáriusa volt. Aztán MDF-támogatott lett, majd MSZP-tag, aztán újra az MDF következett, ezek után – mivel árulóként mindenütt ráuntak – eltűnt végre a közéletből. Egyszer még felbukkant, mintegy érdekességképpen, mikor is, éjjeliőr volt valahol Szegeden. 

Én, Király elvtársat a vonatról ismerem. Téli reggeleken – mikor nem tudtam hajnalban lovagolni – együtt jártunk vonattal Kecskemétre. Azokban az időkben én is, mint minden filosz hajlamú kamaszfiú, verseket írtam, és – az önjelölt poéták legidegesítőbb szokása szerint – mindenkinek megmutattam azokat. Így neki is. Nagy örömmel töltött el, hogy valaki érdeklődik a művészetem iránt, úgyhogy még a „Purgatóriumnak” nevezett klubunkba is meghívtam.

Zárójel. Ez a purgatórium tulajdonképpen a postás-klub volt, ahol esténként avantgárd művésznek gondoltuk magunkat. Mindent megtehettünk, mert a klubvezető egy megbízható alkoholista volt és az esti összejövetelekre másnap nem emlékezett. Kiállításokat, felolvasásokat, mi több, színházi előadásokat rendeztünk, melyek olyannyira avantgárdok voltak, hogy többnyire magunk sem értettük. Viszont roppant jól éreztük magunkat. Zárójel bezárva. 

Egyszer aztán furcsa fordulatot vettek a dolgok. Behívatott a gimi igazgatója, ami korántsem volt szokatlan, mert irdatlanul rossz gyerek voltam és minden disznóságban igyekeztem vezető szerepet játszani, ami gyakran sikerült is. Ezúttal azonban valami más volt terítéken. A diri megfordított az asztalán két papírlapot, és elém tolta. Nagy meglepetésemre a saját verseim voltak. Le sem lehetett tagadni, mert gondosan legépeltem őket, anyám Erika írógépén, ott volt a nevem, sőt a szerzemények dátuma is. Egy nagy művésznek dokumentálnia kell a munkásságát. 

Mint mondtam, avantgárd költőként léptem föl, és esküszöm, hogy a politikai költészet igencsak távol állt tőlem. A bemutatott költemények egyike – erre emlékszem – egy Váci Mihályról írott gúnyvers volt. Vácit, a párttitkár-poézis feltalálóját kitartóan és megbízhatóan utáltam egész haláláig, ennek az érzelemnek a hatására írtam róla, mondhatni elítélőleg. A másikra nem emlékszem, de valahogyan az is kapcsolatba volt hozható a kommunista „politikával”. Az igazgató azt mondta, hogy ezek a versek a megyei, vagy mit tudom én, milyen KISZ-bizottságról kerültek hozzá, azzal a megjegyzéssel, hogy ez tűrhetetlen. A diri, akiről azt hittem, hogy pikkel rám, nagyon rendes volt, kaptam egy lelkifröccsöt, a helyes gondolkodásról, valamint megkaptam a tizenvalahányadik utolsó figyelmeztetést is.

Néhány nappal később a Purgatóriumot bezáratták, tűzrendészeti okokra való hivatkozással. 

A szálak félreérthetetlenül Királyhoz vezettek, csak neki adtam oda ezeket a poémákat, több másikkal együtt, de azokban a mégoly éles szemű cenzorok sem tudtak politikai tartalmat felfedezni. (Így, utólag, azt hiszem a KISZ és Király is instant módon megkapták a büntetésüket, hiszen el kellett olvasni azokat a verseket. Úgy kellet nekik.) Király ugyanis később a KISZ Megyei Bizottságának kulturális felelőse, 2 évig megbízott ideológiai titkára volt. Ám úgy tűnik, már ekkor is előre dolgozott kicsit. Besúgóként.

Bizonyára az ebben a szép feladatkörben szerzett érdemei emelték a karrierjét oly szárnyalóvá. 

Persze, mikor megkérdeztem, úgy tett, mintha nem is tudná miről beszélek. Elküldtem az anyjába és megszakítottam vele minden kapcsolatot. Legközelebb egy éjszaka találkoztunk, mikor Karcsi barátommal egy kocsmában ültünk, és ő pedig – hívatlanul – odaült az asztalunkhoz. Pocsolya részeg volt és ideológiai vitát provokált. A történet egy pontján előrehajolt és eltorzult pofával azt ordította: „Ti azt hiszitek, hogy a párt hazudik nektek?” Pár pillanatig szétfolyó tekintettel maga elé bámult, majd folytatta – „Én tíz éve vagyok párttag és tudom, hogy a párt nem hazudik!” Mire Karcsi barátom, némileg indignálódva megjegyezte, hogy ő meg 25 éve él, és ezért tudja, hogy párt igenis hazudik. Én még megemlítettem neki spicli voltát, bizonyítékképpen arra, hogy ő – és rajta keresztül a párt – bizony már akkor hazudott. Hirtelen felindulásból meg is akartuk verni, de aztán – a fene se emlékszik rá hogyan – nem lett belőle semmi, felállt és elviharzott. Eddig a személyes ismeretség.

Király egész későbbi „ellenzéki” pályafutása engem újra csak arról győz meg, hogy a nyolcvanas évek második felében az elvtársak tudatosan készültek a „rendszerváltásra”. Hány és hány nómenklatúra kommunistát ismertem/ismerek, akik ebben az időben megvilágosodtak, otthagyták a jól fizetett funkci-létet, és hatalmat hirtelen tudományos, banki, vállalati karrierre váltottak. Hogy, hogy nem, ez mindig sikerült is nekik. És ’89 után kihúzva magukat, közölték, hogy őket a rendszer bűnei nem érintik, ők szakemberek. Sőt, azt is mondta némelyikük, hogy ő „kiábrándult” a kommunizmusból, és azért lett vezérigagaztó vagy egyetemi tanár, akadémikus. Vagy bármi más főfontos.

Azóta is itt vannak a nyakunkon, ők, vagy az ivadékaik. Pedig hát, kutyából nem lesz szalonna. 

Király egyike volt az MDF-körül sündörgő, kétes kommunistáknak, akiket vagy küldtek, vagy maguktól mérgezték ott a levegőt. Róluk egész regényeket lehetne írni, és tán kéne is, mert mint látjuk, szép lassan elhitetik, hogy ők kitűnő és tiszta emberek voltak, a demokrácia bajnokai.

Persze ezt csak azok veszik be, akik nem voltak ott.