Öngyilkosság

45

„Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;” 

Arany János: Hídavatás

Őszintén szólva, sohasem értettem az öngyilkosokat. Nyilván bennem van a hiba, de nem tudom felfogni, mi vezethet oda valakit, hogy önkezével vessen véget életének. Valami nagyon súlyos, fájdalmas, kilátástalan betegség esetében még el tudja képzelni az ember, de hogy csak úgy, néha kifejezetten jelentéktelennek tűnő okból, valaki eldobja magától az életet, azt nem vagyok képes megérteni.

Márpedig az öngyilkosság népbetegség. Sokan végeznek magukkal és ehhez a legváltozatosabb eszközöket használják. Magas épületekről ugranak le, vonat alá vetik magukat, fegyvert ragadnak, vagy mérget isznak; végtelen sok variáció van. A módszerek és az okok is roppant változatosak, ám közös bennük az önkezűség. 

Úgy tűnik, van azonban az öngyilkosságnak egy másik válfaja is, mikor valaki egyszerűen kiprovokálja, hogy megölje valaki, így nem kell meghoznia azt a bizonyára szörnyű döntést, hogy kezet emel magára. Ilyen megoldásról olvashattunk például a minap.

Franciaországban egy bizonyos Jean Dussine, a cherbourg-i menekültsegítő civil szervezet vezetője – komolyan véve feladatát – a saját házában szállásolt el migránsokat. Aztán az egyik protezsáltja, egy afgán ifjú, a saját ágyában fekvő „megmentőjét” egy vasrúddal agyonverte. A kiváltó okokról nem nyilatkoznak semmit, a tettest elfogták, letartóztatták. A meglehetősen dodonai rendőrségi közlemény szerint: „Jean Dussine aludt, amikor a tettes, egy afgán bevándorló, aki alig 20 éves, megtámadta őt egy vasrúddal.” Mivel az afgánok efféle ügyekben alaposak, a támadás sikerrel járt. Mikor e sorokat rovom, még nem tudták kihallgatni az elkövetőt, tekintettel arra, hogy nem beszél, csak afgánul, illetve valamely ottani törzsi nyelven, úgyhogy tolmácsot kell szerezni hozzá.

A vasrúdhoz bezzeg nem kellett tolmács, azt magától értetődő könnyedséggel kezelte. 

A közleményekben aztán, könnyek tengerén át, olvashatjuk, hogy milyen nagyszerű ember volt az áldozat, miféle ragyogó tulajdonságai voltak, úgyis mint befogadókészség és határtalan szeretet az „elesettek”, a „megalázottak” iránt. Egyetlen képességét nem említik csak – pedig az, anélkül, hogy ismernénk, nyilvánvaló –, azt, hogy minden bizonnyal hülye volt, mert aki idegen vadembereket fogad magához, az nyilvánvalóan nem normális. 

A közlemények következő, várható áradata pedig arról fog szólni, hogy szegény elkövető micsoda szörnyűségeken ment keresztül, mire eljutott a vasrúdhoz és milyen kirekesztésben volt része az elnyomó, „többségi” társadalom részéről. Pár évvel meg fogja úszni, és a börtönben kiképezve készen áll majd az európai értékek elfogadására. 

Zárójel. Más, a migránsokat kevésbé szerető francia portálok úgy tudják, hogy a nevezett úr notórius buzi volt és a francia adófizetők pénzén importált friss húst, melyet aztán vazelinnal kenve elfogyasztott. Nem csak a szíve, hanem más szerve is a befogadásukra serkentette. Ezért tartotta őket otthon, hogy kéznél, illetve… őőő… szóval ott legyenek. Szerintük a tragikus eset is valami félresikerült, vagy éppen túl jól sikerült udvarlási kísérlet eredménye volt. Ez amúgy gyakori eset e körökben, gondoljunk csak a jeles filmkészítő Pasolini esetére, akit hasonló affér keretében vertek agyon. Természetesen elhatárolódunk ettől a verziótól. Zárójel bezárva.

Az efféle eljárásnak van egy nagy előnye, jelesül az, hogy nem kell beszerezni az öngyilkossághoz szükséges eszközt, az házhoz megy magától, mint látjuk, akár sok ezer kilométerről is. Esetünkben már csak a vasrúd kétséges, a tekintetben, hogy mennyiben tekinthető egy migránsboldogító háztartás elengedhetetlen kellékének. Vajon hol találhatta a harcias afgán ifjú? Esetleg – biztos, ami biztos alapon – mindig magával hordta? Megkapó látvány lehet egy ereje teljében lévő, büszke, ifjú afgán harcos vasrúddal.

Mint láthatjuk, veszélyes dolog távoli országokból, bármilyen céllal, embereket importálni.

Olyan országokból pláne, ahol a nekik nem tetsző egyedek agyonverése, hosszú évszázadok óta, a szabad művészetek közé tartozik.

Jean Dussine esete pontosan megmutatja a megértés és befogadás határait. Történetében – mint cseppben a tenger – megmutatkozik Európa nyugati részének sajátos, szuicid hajlama. Millió számra engednek be veszélyes egyedeket, akiknek a gondolkodását, szokásait nem ismerik. 

Megpróbálnak az emberszeretet jegyében a tigrisen lovagolni.

Csakhogy ez a tigrissel nincs megbeszélve és könnyen félreértheti a dolgot. Az egész történetben a legmegdöbbentőbb az általános csodálkozás, ami az ilyen eseteket övezi. Nem értik, miképpen lehet, hogy pontosan az értük dolgozók, őket pátyolgatók ellen fordulnak.

Pedig egyszerű. Ugye tudjuk a tudományos libsizmus szerint a migránsok legnagyobb baja a magányosság. Nem tudnak kapcsolatokat kialakítani, így aztán érthető, hogy amennyiben elfojthatatlan agyonverhetnékjük támad, azokat ütik, akik a közelükben vannak, ezért éri annyi atrocitás a segélyszervezetek önkénteseit. Akik – ennek ellenére – valamely, csak általuk ismert okból újra és újra kiteszik magukat ezeknek.

Persze a céltalanságból fakadó görcsös unalom a legkülönbözőbb és veszélyes hobbikra ragadtatja az embereket.

Így esett hát a távoli vadregényes Normandiában Jean Dussine öngyilkossága. Nekünk már csak tanulni kell belőle.