Oscar

„Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak.
Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.
Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.”

Dániel próféta könyve

Ez most bizonyára sokaknak nem fog jólesni, de hát azért csináljuk. A Biblia szerint Belsazár király nagy lakomát rendezett, főembereinek és ágyasainak, akikkel a jeruzsálemi templomból elvitt kelyhekből ittak, meggyalázva azokat. Ekkor egy láthatatlan kéz ezeket a szavakat írta fel palotájának falára: „mene, mene, tekel, ufarszin”. Erre a titokzatos figyelmeztetésre adta Dániel próféta fenti megoldást. Mindez a közelgő Oscar-gála kapcsán jutott eszembe. Szándékosan ma, vasárnap, írom ezt, azelőtt mielőtt a jeles esemény bekövetkezett volna, nehogy elfogultsággal vádoljanak.

Fogalmam sincs, hogy milyen filmek versengenek, hogy kinek van esélye, kinek nincs. Egyiket sem láttam és remélhetőleg nem is fogom. Egyedül azt tudom – mert ezt ebben a hangzavarban nem lehet nem tudni – hogy egy magyar gyártású film is versenyben van. Vagy nincs, de beszélnek róla. Televízióm nincs, moziba nem járok, idős korára megtanulja az önvédelmet az ember. Sajnos későn.

Valamikor hajnalban a távoli birodalom egyik nagyvárosában, ahol a provinciák szellemi nyomorban fetrengő embermilliárdjai szemében az igazi élet és kultúra történik, felzendülnek a fanfárok és vörös szőnyegen megszámlálhatatlan sorokban áradni kezd a korszellem. Furcsán szabott ruhákból kivillanó bolti csöcsökkel és fenekekkel érkeznek majd a nyugati világ szórakoztatói. Ők, akik az örök ifjúság titkát a notórius ostobaságban és a plasztikai sebészetben vélték megtalálni. Az elragadtatottan üvöltő csőcselék sorfala között lejtenek majd a szcientológusok, asztaltáncoltatók, perverzek, alkohol és kábítószerfüggők, bulémiások, vegánok, mint egy nagy, vidám elmegyógyintézeti álarcosbálban; egyszóval mindenki aki számít. Ott lépkednek majd a saját testük cafataiból összefércelt Frankensteinek és „Milyen szép!” – üvölti majd a tömeg. Lesznek a klasszikus csepűrágás szabályai szerinti mesterkélt mosolyok, csókok, ölelések, lesz majd botrány, műbalhé – minden ami kell.

Nagy művészek ők, a szórakoztatás mesterei, a szórakoztatásé amely egyedül látszik oldani a görcsös unalmat, a modernitás alapélményét. Ők a három másodperces, számítógéppel feljavított snittek matadorai, a „művészi élmény” hordozói, mintha nem lenne mindegy, hogy milyen arcot tud valaki vágni három másodpercig az álomgyárak technikusainak kamerái előtt. Valódi személyiségük – ha egyáltalán volt – rég nincsen már, otthagyták valamelyik elvonókúrán, vagy pszichoterápián, de nincs is szükségük rá. Testük az önnön bomlásától fénylő hülyeség edénye csak, amint azt a világ nagy dolgairól tett nyilatkozataik is tanúsítják nap mint nap.

Komoly felkészülés előzte meg az ünnepséget. Cselédek, hajbodorítók, szemhéjfestők, manikűröslányok kavalkádja dolgozott, hogy méltó fénnyel ragyogjon minden. Közben testőrök hada védte őket leginkább önmaguktól. Komoly, eldöntetlen  eszmei viták zajlottak például arról, hogy buziból, vagy négerből kell-e több a győztesek közé. Filmesztéták és más súlyos tudományok művelői vitatták az egyes alkotások előnyeit és hátrányait, bizonyára aszerint, hogy négerből vagy buziból volt-e több bennük, vagy éppen ki fizette a tudósokat, vagy ki nem.

A vörös szőnyegtől tán nem is túl távol zajlik egy másik, sokkal kevésbé látványos, ám annál fontosabb ünnepség is. Hűvös, jól kondicionált irodákban, ergonomikus székekben ülve, kevéssé extravagáns öltözetű urak végtelen táblázatokban számolják össze a bevételt. Nem is ünnepség ez, sokkal inkább szertartás. A pénz imádásának egyetlen igazi módja lehetséges:ha minél többet csinálnak belőle. Ők pedig kifogyhatatlan szorgalommal teszik ezt nap mint nap.

A párnázott ajtók kívül rekesztenek minden talmi hívságot, négereket, buzikat, feministákat: bent csak komoly dolgokról lehet szó és így minden mondat azzal a szóvak kezdődik: „mennyi”.

A mostani alkalom különleges, mert mi is izgulhatunk itt e távoli névtelen provinciában. Remélhetjük, hogy a nagy esemény kapcsán megismernek majd bennünket, igaz tömeggyilkosként, de az mindegy. Fő, hogy megismerjenek. Mert akkor talán ŐK egyszer eljönnek hozzánk, ránk is vetül valamennyi a talmi fényből és magyar kurvák köldökéből szippantják majd a magyar kokaint, jelentősen növelve ezzel a GDP-t. Mi pedig láthatjuk őket közelről és még a szerencsés kevesek el is mehetnek űrlény-statisztának. S a haza fényre derül.

Közben a Balkán sáros földútjain megszakítatlan menetben közeledik az új világ. A láthatatlan kéz pedig nem ír már semmit Nabukodonozor palotájának falára. Legyint.