Régi lakomák emlékei

„Az étvágyak múltak el, vagy az eledelek? A jó főzőasszonyok hagyták el a konyhát, vagy a vendég rekedt meg valami messzi állomáson?”

Krúdy: Az emlékek szakácskönyve

Nézze el nekem a nyájas olvasó, hogy az ünnepi áhítat közepette nagyon is világi dolgokról fogok beszélni alább.

Gyönyörű tavasz van, az udvar teli élettel, mindent áthat a lila akác mézesen nehéz illata. A madarak költenek és csak ritkán jelennek meg, felkapnak egy bogarat, vagy valamit, amit ehetőnek ítélnek és már repülnek is vissza az éhesen tátogó csőrökhöz a fészekbe. Az ember pedig a konyhában főzi a sonkát, a tojást és – az ünnephez nem nagyon illeszkedő módon átkozódva – reszeli a tormát hozzá. Minden évben megfogadja ugyanis, hogy ezt jövőre a teraszon fogja csinálni, ám ezt nem tartja be és a konyhában lát neki. Ettől aztán – elnézést a kifejezésért, de – taknya, nyála folyik és az üdvözülésének nem használó kifejezéseket használ. A konyhai sürgölődés közben az eszem a régi húsvétok ízeit idézi föl, melyekhez képest a mostani étkek csak halvány árnyékok csupán.

Egy Klebelsberg-féle tanyasi iskolában nőttem fel. A tanítói lakás az iskolaépület részét képezte, és a legnagyobb helyiség talán a konyha volt. A konyha és a háztartás kikezdhetetlen tekintélyű úrnője a nagyanyám volt, aki jómódú polgárlány létére bizonyára nem gondolta, mikor hozzáment egy fess katonatiszthez, hogy valaha egy félig-meddig önellátó tanyasi gazdaság irányítása lesz az élete. Ennek ellenére nagy hozzáértéssel és elszántsággal tette azt, amit a dolgának tartott. Fennhatósága nem csak a konyhára, de a baromfiudvarra és a veteményesre is kiterjedt, volt munkája, fáradsága  bőven, de ő – gyerekként úgy láttam – élvezetet talált benne.

A húsvét a baromfiudvarban is nagy esemény volt. Ilyenkor került sor a nagy őrségváltásra az ott élők életében. Ekkor cseréltük le ugyanis a kakast, a kétségbevonhatatlan tekintélyű urát a kert jókora, elkerített részének. A háremhölgyek többnyire kendermagos színben pompáztak, ám a kakas, valamiért, mindig vörös színű volt és ilyenkorra már két éves. Sorsát két dolog pecsételte meg. Egyrészt igen nagyra nőtt, és a tyúkok hátán már alig volt toll a légyottok hatására, másfelől ilyenkorra mély meggyőződésévé vált, hogy ő az úr mindenek felett, és ennek okán mindent és mindenkit megtámadott, aki arra járt. Ez az agresszivitás néha hasznos volt – magam láttam, amint felrúgja a kotlóssal birkózó héját – legtöbbször azonban szegény nagyanyámon okozott kék foltokat. (Nekem nem mert nekem jönni, mert a seprűvel elláttam a baját.)

Minden körülményt mérlegelve a nagyanyám aztán statáriális ítéletet hozott: a kakasnak vesznie kellett. A zökkenőmentes rezsimváltás záloga, a tavalyi kelésből kiválasztott magkakakas már megvolt és a bujdosók keserű kenyerét ette. A diktátor ugyanis, visszaélve testi erejével, minden lehető alkalommal elverte, ezért a legtávolabbi sarkokban sunnyogott és még kukorékolni sem mert. Az ítéletet én és társtettesként Börönte Kati néni hajtottuk végre. Az én reszortom a kakas elfogása volt, mely karhatalmi aktus után Kati néni végrehajtotta az ítéletet.

Kati néni mellékállásban az iskolát takarította, főállásban viszont pletykákkal látta el nagyanyámat és mindenben segédkezett a „tekintetes asszonynak”, ahogyan nagyanyámat nevezte. A ma divatos közösségi média sávszélessége kutyafüle volt hozzá lépest. Böröntéék voltak a környék egyetlen maszek gazdálkodói, Sanyi bácsi ugyanis csendőr őrmester volt régebben, és ez, még az emberarcú kádárizmusban is, oly súlyos bűn volt, hogy nem is kapacitálták a TSZ-be. Gyermektelenek lévén bizonyára kedveltek engem, én pedig – igaz, önző okokból – szintén nagyon szerettem őket. Az önző ok az volt, hogy volt lovuk is, egy Csillag nevezetű öreg, egykedvű, pej herélt, aki megadóan tűrte, hogy a hátára üljek és lovasrohamot vezényeljek a Nádasdy-huszároknak.

Csillag volt a család egyik bevételi forrása. A tanyasiak áruit szállította vele Sanyi bácsi a hat kilométerre lévő város piacára. Elöl ment a kocsi, Csillaggal, rajta csirkék, ludak, malacok, mögötte gyalogoltak a tulajdonosok, vállukon átvetett cipővel, mezítláb. A cipőt csak a városban vették föl, nehogy mezítlábas parasztnak nézzék őket a kényes városiak. Este visszafelé jött a menet, a kocsin ekkor a városban beszerzett, otthon nem előállítható dolgok voltak, mint a petróleum, meg a szerszámok. Sanyi bácsi a bakon ekkor már aludt, mert ő a várakozás óráit a kocsmákban ütötte el, de ebből nem származott baj, a ló mindig pontosan hazatalált.

A kakast halála után, annak rendje-módja szerint, megpucolták és tetemét, egészben, mindenféle zöldségek és fűszerek kíséretében, egy, a disznóvágásnál használt hatalmas üstbe helyezték, ahol hosszú-hosszú órákon keresztül főzték; ezt nem szerettem, mert nekem kellett a tűzről gondoskodni és addig semmiféle rossz cselekedetet nem volt módom elkövetni. Pedig szerettem volna. Az így készült léből aztán, a nem tojó tyúkok egyikének felhasználásával, az ünnepi leves lett.

Az egészben megfőtt 4-5 kilós madár pedig egy tepsibe került, és átvittük Kati néniékhez, a kemencébe. Erre az aktusra estefelé került sor, mikor már nem tüzeltek tovább és a lassan kihűlő kemencében egész éjszaka időzött a néhai kakas, az ünnepi sonka társaságában. (Ma elegánsan konfitálásnak nevezik ezt a hosszas műveletet, de ilyen hülye szót akkoriban még nem is hallottunk.) Másnap dél körül aztán a még forró szárnyast – a tepsi is forró volt, mint többször tapasztaltam – az ünnepi asztalra helyezték.

A közvetlen család, mi, kevesen voltunk, ám igen kiterjedt rokonsággal rendelkeztünk. Ez a rokonság kákabélű városiakból állt, akik, a kor ellátási viszonyai között, nagy élvezettel mentek a tanyasiakhoz látogatóba az ünnepeken. Volt hogy tízen, vagy többen ültük körül az ebédlőasztalt. Így aztán a hatalmas jószág, mely tálaláskor uralta az asztalt, nemsokára csontok halmazává vált, melyek között elgondolkodó arccal matattak a repetára vágyó rokonok.

Bizonyos vagyok benne, hogy soha már nem fogok ehhez foghatót enni. Na mindegy, megyek megnézem a sonkát. Áldott húsvétot mindenkinek!