Rendkívüli közlemény

Írtam már ezeken az oldalakon a cenzúráról, mint a modern, haladó, demokratikus libsizmus népnevelő eszközéről. Most újra elő kell vennem ezt a furcsa jelenséget, mert – immár többedszer – a saját bőrömön is tapasztalhatom.

Úgy esett, hogy derék szerkesztőmet valamelyik, régebben elkövetett írásom kapcsán 30 napra eltiltották a Facebook élvezetétől. Hogy érthető legyen a dolog, ő az, aki az írásaimat kiadásra kész állapotba hozza és – amennyiben diszponáltsága engedi – még a helyesírási, középpontozási hibákat is kijavítja. Ez nem mindig sikerül tökéletesen, de nekem, aki eredendően elköveti őket, nincs erkölcsi alapom a kritikára. Így aztán a cikkeket, a facebookos beharangozóban, ő teszi közszemlére. Ezért azután a Facebook urai számára az ő neve kompromittálódik a retrográd, fasisztoid, homo- és iszlamofób irományokért, melyeket egyébként én követek el.

Tudtommal a nevezett orgánum cenzúrája úgy működik, hogy amennyiben egy bejegyzést megfelelő számban feljelentenek, akkor azt letiltják, eltüntetik, illetve a nem kívánt írás közzétévőjét valamiféle eltiltásos büntetéssel sújtják. Az erről való véleményemet már korábban is kifejtettem, így most mintegy tudományosabb és rendszertani megközelítést szeretnék alkalmazni.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miféle ember lehet az olyan, aki fel-le bolyong az internet, azon belül is Cukorhegyi birodalmában, és olyan bejegyzéseket keres, melyek aztán annyira felháborítják, hogy szerzőjüket vagy közzétevőjüket jól fel is jelentik.

Egészen egyszerűen szeret felháborodni.

Ez számomra idegen viselkedésforma, én ugyanis kifejezetten nem szeretem ezt az állapotot. Felháborodni rossz. Felmegy az ember vérnyomása, feje vörös lesz és állapotát csak bizonyos nyugtató hatású szeszek képesek csillapítani – az orvostudomány legnagyobb bánatára.

Persze a libsik számára a felháborodás az alapállapot, az elégedett haladó az oximoron.

Mindenen képesek és hajlandóak is felháborodni, legyen az a nők elnyomott helyzete, vagy a buzik buziként történő aposztrofálása. Szerintük a világ egy gigászi igazságtalanság, ami, az ő szellemi magasságukból nézve, elviselhetetlen és forradalmi harcra ingerlő. Mondjuk, kétségtelenül nem szokványos formája a forradalmi küzdelemnek az internet fürkészése feljelentenivalóért, de hát változnak az idők, a proletariátus fegyvere nem az utcakő, hanem a klaviatúra, ami azért előnyös, mert az utóbbit a sezlonról is lehet használni.

További érdekesség, hogy a feljelentés műfaját falkába verődve kell előadni. Úgy tudom ugyanis, hogy egy feljelentés nem feljelentés, egy csomószor meg kell ismételni, hogy hatásos legyen és a Facebook szerverein futó fasisztairtó szoftver tudomást vegyen róla. Valahogy úgy lehet elképzelni, hogy miután az alfa-beteg megtalálja a kirekesztő tartalmat, feljelent, majd köremailt küld a hozzá hasonlóknak, hogy ők is jelentsék be. Ezután magához öleli a transznemű plüss migránsát, és a jól végzett munka örömével nyugodni tér.

Ezeket a csoportosulásokat nevezzük azután a szabadság kis köreinek.

A haladás híveinek véleménye rendkívül sokszínű. Ez, logikailag, abból következik, hogy ők imádják a vélemények sokszínűségét, ugyanakkor csak a sajátjukkal megegyező véleményt tűrik el, ergo az ő véleményük már éppen eléggé sokszínű. Így minden további már túlzásnak minősül, és mint ilyen: kerülendő.

Mert úgy van az, hogy a vélemények sokszínűségét a haladók egyfajta mennyiségi skálán tudják elképzelni. Az „én szeretem a buzikat” → „én még jobban szeretem a buzikat” → „én buzi vagyok” sor – az ő véleményük szerint – maga a virágzó sokszínűség, a vélemények szabad, áradó burjánzása, ám az „én nem szeretem a buzikat” az nem vélemény, hanem fasizmus. Az meg ugye betiltandó.

Persze mit sem érne a forradalmi elkötelezettség, a rettentő erőfeszítések a haladás előmozdítására, ha nem találnának szövetségesre a nagy tech-cégek vezetésében.

Ezek a vezetők, a feljelentőkhöz hasonlóan, a modern felsőoktatás romkocsmájának termékei. Nekik is meggyőződésük, hogy az Isten által a teremtésben elkövetett hibákat az ő kötelességük kijavítani. Elvégre ők mégiscsak jobban átlátják a dolgokat, hiszen tudnak programozni. A legszívesebben egyetlen delete-billentyű segítségével kitörölnék az egész világmindenséget és újra írnák, mondjuk java nyelven, mert az platform-független.

Az, hogy ki vagy kik döntenek ezekben az ügyekben nem tudható. Nevezzük ezt üzleti titoknak. A nagy közösségi-média szolgáltatók ugyanis magáncégek, ezért azután védi őket az üzleti titoktartás. Ilyenkor. Máskor, mikor piszkálják őket bármiért, akkor viszont nem győznek lamentálni szolgáltatásaik társadalmi fontosságáról, a modern nyilvánosságban játszott hihetetlenül fontos, „demokratikus” szerepükről. Ha ők tiltanak be bárkit, vagy bármit, az belső ügy, senkinek semmi köze hozzá, ha véletlenül valaki őket akarja betiltani, na az már össztársadalmi ügy, cenzúra, miegyéb.

Túl ezen, azt sem tudhatjuk, vajon milyen elvek, szabályok alapján ítélnek „károsnak”, „veszélyesnek”, „sértőnek”, vagy – horribile dictu – „kirekesztőnek” valamit. A sajátos libsi dialektika értelmében a kirekesztők kirekesztése egyenesen kívánatos. A fogalmak meghatározatlansága, tartalomnélkülisége, tág teret nyit az önkénynek, így az ideológia-vezérelt kitiltások egyre szaporodnak.

Ide jutott a felvilágosodás legfőbb követelése a szólásszabadság, a felvilágosodás követő kezén. Nem magyar jelenség ez, mindenütt így van szerte a nyugati világban. És még mondja valaki, hogy csak Magyarországtól kell félteni a demokratikus értékeket.