Robotok

62

„Panem et circenses!” (Kenyeret és cirkuszt)

Szállóige Juvenalistól

A fent idézett Juvenalistól származik. Az is, hogy „Difficile est saturam non scribere.” Nehéz nem írni szatírát. Bizony. Ezt én is tanúsíthatom, hiszen legégetőbb, leghalálosabb problémáinkat is körüllengi a hülyeség semmivel össze nem téveszthető aurája, ami – nem tehetek róla – de engem röhögésre ingerel, legyen bármily tragikus is a szóban forgó dolog. Így jártam ezzel a témával is, pedig eleinte egészen komolynak gondoltam. Íme.

Egyre több eszmefuttatást olvashatunk mostanában a jövő robotizálásáról és ennek várható hatásairól. Minden ilyen írást beleng azonban a bizonytalanság, hiszen mint azt Mark Twain-től tudjuk, jósolni nehéz, különösen a jövőre vonatkozóan.

A jövő eseményeit elsősorban a közgazdászok és társadalomtudósok próbálják kiókumlálni manapság. Régebben az emberek jósnőket, látnokokat kérdeztek meg, akik szerintem sokkal látványosabb körülmények között tudtak marhaságokat mondani, mint manapság a társadalomtudományok felkentjei. Azt azért lássuk be, hogy a begombázott, táncoló sámán egészen más benyomást tesz az emberre, mint Lengyel László az ATV stúdiójában, pedig amit mondanak az, az igazságtartalmát tekintve, teljesen egyenértékű.

A jövőbeni változások hátterében – ebben szinte minden tudományág jövőkutatói megegyeznek – a technológia gyors változását sejdítik. Úgy vélik, hogy a manapság megélt, ki tudja hanyadik ipari forradalom fogja fenekestől felforgatni a jövendő nemzedékek életét. A „mesterséges intelligencia”, ahogyan egyre elterjedtebben (és hibásan) nevezik.  Mesterséges intelligencia ugyanis az lenne, mikor a számítógép („számlálógép”, ahogyan Teller Ede kiváló nyelvérzékkel nevezte, hiszen a nevezett masina valóban nem képes másra) egy Raffaelló képben gyönyörködik, vagy Proust műveit olvassa. Mert valóban csodákra képes a logikai „és” művelet – az egyetlen, melyre a processzorokban keringő villany képes – de semmiképpen sem nevezhetjük ennek eredményét „intelligenciának”.

Az, hogy a számítógép megveri a világ legjobb sakkozóját, az nem számít.

A sakk ugyanis meghökkentően primitív valami, mondjuk egy nő szívének meghódításához képest, ami pedig szinte mindenkinek sikerül. Annál is kevésbé helyes mesterséges intelligenciáról beszélni, mert egyáltalán nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi is az az „intelligencia”. Nem tudjuk mi az, de legalább van belőle mesterséges. Az is valami.

A jövő vizsgálatának legfőképpen a közgazdászok hódolnak, ami nem véletlen, hiszen a szent profit – a magyar tapasztalatok szerint – többnyire a jövőben rejtőzik. Kivéve az EU-s projekteket, mert ott jelenidejű. Az ő elmélkedéseik tárgya is a robotika, a mesterséges intelligencia és ennek hatása a társadalomra. A fejükben azonban a társadalomnak igen furcsa formája létezik, mert olyan kapcsolatok alkotják azt, melyek mennyiségiek, tehát melyeket számszerűsíteni lehet.

A közgazdász egyébként a könyvelő – tudják, a poros irodába ülő könyökvédős aktakukac – apoteózisa. Hiszen ebből az unalmas, jelentéktelen figurából nőtt ki, s lett korunk hőse, mint a tarka lepke a rút hernyóból. Fura világ ez, a homo oeconomicus világa, ahol két ember között a lehető legbensőségesebb kapcsolat az azonnali készpénzfizetés.

Ők így szeretik.

A jövőleírások nagyjából megegyeznek abban, hogy a robotok a termelés igen sok területéről kiszorítják majd az emberi munkaerőt. Nyugaton, a technológiailag fejlett országokban, a tárgyi jellegű igényeket és az élelmezést egyre nagyobb arányban, a végén pedig teljesen gépek látják el, az emberek pedig öregek lesznek és/vagy számítógépet programoznak vagy ápolásra szorulnak. Esetleg programozás közben ápolják őket, amíg a gépben lakozó szellem el nem küldi értük a terminátort.

Vagy amíg Ned Ludd fanatikus, újkori követői szét nem verik a gépeket.

Mindeközben a világ népessége 7 milliárdról 11 milliárdra nő. Elsősorban a világ azon részein, ahol a legbonyolultabb termelőeszköz a kapa, esetleg – jobb helyeken – a talicska. Az így keletkezett növekmény azután tökéletesen képzetlen lesz, jelentős részük analfabéta és technikai ismereteik a Kalasnyikov kezelésben merülnek ki. Ez, így nem tűnik a dolgok lehető legjobb elrendeződésének. Sőt. Ennek ellenére számosan vannak, akik szerint a személyi szolgáltatások iránt megnövekvő igényt ezekből az országokból és népekből lehet kielégíteni.

Persze egy közgazdásznak semmi sem lehetetlen – talán a gondolkodást kivéve – hiszen az ő szemükben, a magyar rendszerváltozás idején, egyáltalán nem tűnt lehetetlennek a negyvenéves, rossz természetű, hirtelen kezű kazánkovácsból húszéves, kedves mosolyú, empatikus ápolónőt képezni. Amiképpen lehetséges számukra az írástudatlan, fanatikus mohamedán, arab tevezsokéból is nővért varázsolni, aki türelmesen cserélgeti az ágytálat Hanzi bácsi alatt a Schwarzwaldklinik aszeptikus kórtermeiben. Képzeljük el Musztafát nővérfityulával, övében ízléses handzsárral az esetleges eutanáziához. Pokoli kép.

Mármost, azt tudni kell, hogy a személyek körüli szolgáltatások, mint az öregek és betegek ápolása, rendkívül kényes feladat – mit feladat, hivatás. Olyan empátia és szeretet szükséges hozzá, mely csak minél teljesebb kulturális-nyelvi azonosság alapján jöhet létre.

Lehet, hogy túlzó igény ez, de szerintem meg kéne adni a lehetőséget mindenkinek, hogy a fajtája karjai között haljon meg.

Miután az utóbbi időben széleskörű tapasztalatokat gyűjtöttem az egészségügyi ellátás terén, bizton állíthatom, hogy az emberek, az együttérzés, a szeretet – bármennyire közhely is ez – sokkal többet számítanak, mint bármilyen modern infrastruktúra. Gyakorlatilag lehetetlen áthidalni a kulturális szakadékot ezen a téren. Aki az ellenkezőjét állítja, az nem feküdt még kórházban. Én, személy szerint, szívesebben bízom magamat a T800-as gondjaira, mint valami harmadik világbeli kecskepásztoréra. Tudom: rasszista vagyok.

Így néz ki hát a közgazdászok és a mesterséges intelligencia által kitalált jövő, tehát nem túl rózsásan. A gépek és a programozók fognak dolgozni, na meg a személyi szolgáltatók. Nem igen esik azonban szó arról, hogy a többiek mit fognak csinálni. A közvetlen létfenntartáshoz elengedhetetlen igényeik kielégülnek, ám dolguk semmi sem lesz. És ebből bizony baj lehet. A dologtalanság ugyanis hedonizmust szül, az pedig perverziókat, a perverziók pedig szét szokták verni a társadalom alapjait. Az ilyen közösségek aztán felbomlanak maguktól, méghozzá a történelem tanulsága szerint, jókora vérfürdő közepette, mert a társadalmak nem tudnak szép csendben kimúlni. Lám a világvégéhez a buziságon keresztül vezet az út. Hacsak a robotok meg nem előznek bennünket ebben is.

Facebook Hozzászólások