Sorsok – Bagatellek V.

19
 

 

 

 „Hivatásszerűen a »politikából« él az, aki arra törekszik, hogy tartós bevételi forrást csináljon belőle, a »politikáért« pedig az, akinél ez nem így van.”

Max Weber:A tudomány és a politika mint hivatás

2015-2016 legnagyobb civil hőse, Sándor Mária, a  fekete ruhás nővér a hírek szerint súlyos lelki és egzisztenciális válságba került. Helyzetét annyira súlyosnak ítélte, hogy még öngyilkosságot is megkísérelt. Kiábrándult, elkeseredett szavai bejárták a sajtót, ahogyan megfigyeltem, különösebb visszhang nélkül. Néhány kommentár, pár „Nahát szegény asszony!” kezdetű stílusgyakorlat, utalás arra, hogy a mindez a gonosz hatalom miatt van így és kész. Nemrégen még teljesen más volt a helyzet.

„A Forbes magazin 2016. áprilisban a közéletben legbefolyásosabb nők kategóriájában a 10. helyre sorolta, míg az Observer Médiafigyelő listáján, amely a médiaszereplés és -befolyás alapján állítja fel a rangsorát, a közélet női szereplői között az 5. helyre sorolta. A Publicus Intézet 2016. áprilisban végzett felmérése szerint a hitelességi indexe a legmagasabb volt az országban.”

Ezt olvashattuk róla a Wikipédián. Úgy tűnt megkerülhetetlen asszony lett ő, tüske a kormány fasiszta körme alatt, olyasvalaki, akitől Mészáros Lőrincnek megkeseredik a szájában a lopott kaviár.

Mi történt hát?

Vonogathatnánk a vállunkat, mondván: Így megy ez. A mohó média új szereplőket keres, és amint talál ilyeneket, azonnal el is dobja a régieket. Az emberek figyelmét nem lehet tartósan lekötni, új arcok, új események, új botrányok szükségeltetnek.

Különösen gyorsan cserélődnek mostanában a szereplők mióta a haladó sajtó, jobb híján, a „civilek” között keresi Orbánbasi kihívóját. Ezért gyakorlatilag bárkit a vállára emel, aki hajlandó nyílt színen a kormányt szidalmazni, továbbá ehhez össze tud kürtölni pár száz embert és előttük felvont lobogóval bevitorlázik az egészségügy – oktatás – korrupció alkotta Bermuda-háromszögbe, ahonnan – mint tudjuk – nincs már visszatérés

Tehát tekinthetnénk ezt valamiféle mindennapos, hétköznapi esetnek; csakhogy nem az.

Mégpedig azon egyszerű oknál fogva nem hétköznapi az ő esete, mert tudomásom szerint ő az egyetlen, akinek ténylegesen valami komoly baja esett a közszereplésével kapcsolatban. A Schilling Árpád botrányrendező által tervezett színpadokon rengetegen megfordultak az elmúlt időszakban, gyakran többen voltak fent, mint lenn a hallgatóság. Közülük mégsem hallottunk senkiről sem, hogy gondjai lennének.

Mindenki csinálja ugyanazt a semmit, amit közszerepléséig csinált. Látogatja a CEU-t, ösztöndíjakat nyer el, eltartatja magát a családjával, kocsmába jár – éli tehát tovább a szociálisan nagyon érzékeny ellenzékiek nélkülözésektől terhes életét.

Legfeljebb néha tarhál egy kicsit.

Nem így Mária. Ő felmondott a munkahelyén, még közmunkás is volt, most pedig itt áll jövedelem nélkül, gyerekkel, férjjel és ettől jól láthatóan mindenki elfordítja a fejét. A realizálható politikai haszon – ha volt ilyen – már megvolt. Rá a továbbiakban nincs rá szükség.

Nyílt színen koldulni, ahogyan teszik azt sokan Juhász Petivel az élen, nyilván nincs gyomra, a támogatók pedig nem tolonganak. Akik nemrégen még törték magukat, hogy fényképezkedhessenek vele, mára elfelejtették; mi haszna már? Kiégett roncs az út szélén. Nincs időnk kiszállni, bámészkodni, hiszen sietnünk kell, hív minket a köz érdeke és – ami a legfontosabb – a végtelen társadalmi szolidaritás, ami jellemző ránk, haladókra és oly előnyösen megkülönböztet bennünket az urizáló, közönyös, részvéttelen fideszesektől.

Nemigen tudok belebújni Sándor Mária bőrébe, mi több, még csak ápolónő sem vagyok.

Azt azonban nehezen tudom elképzelni, hogy mielőtt nyilvánosan nekiállok szidni a munkahelyemet, a munkaadómat és a munkaadóm munkaadóját, ne gondolkodnék el azon, hogy vajon mi következhet ebből rám nézve, hogyan befolyásolja ez a sorsomat, a családom sorsát és mindazokét, akikért – így vagy úgy – felelősséggel tartozom. El kell gondolkodnom azon, hogy mit akarok elérni és hogy milyen eszközeim vannak hozzá, valamint azt is, hogy céljaim eléréséhez mit, vagy kit vagyok hajlandó feláldozni.

Mert hát az egész valamiféle szakszervezeti követelésként kezdődött, ki nem fizetett túlóradíjak, alacsony bérek, effélék. Ezek jogos követelések és érthetőek is. Ezért vannak a szakszervezetek, felszerelve mindenféle érdekérvényesítő eszközökkel, a sztrájkkal bezárólag. Persze tudom, az egészségügyben igencsak nehezen értelmezhető dolog a sztrájk és hogy mindenki roppant türelmetlen – érthető módon egyébként.

Csakhogy ebből a munkavállalói követelésből igen gyorsan valami furcsa kormánybuktató forradalmi csodavárás lett, aminek már az égvilágon semmi valószínűsége és értelme nem volt. Az már csak a megvadult haladók álmaiban képzelhető el, hogy a feldühödött ápolónők élesre fent ágytálakkal megismétlik a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat és összeülhet a forradalmi egységkormány a felszabadított Népszabadság szerkesztőségében. Orbánbasi pedig a várbörtönben fog sínylődni talpig nehéz vasban.

Ez ugyebár, bárhonnan nézve is, nettó hülyeség.

Valakik azonban nyilván elhitették ezzel a szerencsétlen asszonnyal, aki amúgy láthatóan élvezte is a dolgot, hogy mindez lehetséges. Valakik, akikre ő bizonyára felnézett. Okos, művelt, nyelveket beszélő emberek voltak, arcukon lelkes, együttérző mosollyal, melyben csak a hozzájuk hasonlók ismerték fel a vicsort.

Így lett azután hősnőnk az összes „kormánybuktató” tünti rendszeres résztvevője a mindent felülmúló Pukli-féle „kockásinges” performanszig, ahol még dalra is fakadt. Azután új idők jöttek és az új műsorhoz új asszony kell.

A politika a fordított arányosság mentén működik: a legkisebb kapja a legnagyobb pofont.

Bizonyára szörnyű lehetett a kijózanodás. Nem tudom ráébredt-e valójában, mi történt, mit tettek vele. Az öngyilkossági kísérlet már csak egy kétségbeesett figyelemfelhívás volt, a vágy kifejeződése, hogy visszakerüljön oda, amiről azt hitte, hogy az események sűrűje, ahol ő a legfontosabb.

De a helyzet az, hogy ez már – rajtam kívül – senkit sem érdekel. Bármilyen nehéz feladat is, de így, vagy úgy, ápolónőnek kell lenni újra.