Stratégiák I.

„Sose pazaroltak még annyi szellemi erőt arra, hogy állatokká süllyesszenek mindnyájunkat: aki az ön könyvét olvassa, szeretne mindjárt négykézláb járni.”

Voltaire: Levél Rousseau-nak

Nincs annál felemelőbb érzés, mint mikor valami gigászi szellemi teljesítményre bukkan az ember. Nekem például ilyen volt, mikor megérteni véltem Hegel Fenomenológiájának néhány bekezdését. Ilyenkor több, egymást követő érzés keríti hatalmába a szellemi felfedezőt.

Én magam, mindhárom fázison átmentem, midőn az itt tárgyalandó műveket elolvastam. Lássuk hát.

Úgy tűnik az ellenzék szellemi kapacitásai éledezni látszanak a Sajnálatos Áprilisi Eredmények okozta sokkból. Ennek leglátványosabb tünete, hogy a kárenyhítés követendő receptje tekintetében – ahogyan az már náluk szokás – két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó és egymással konkuráló iskola kezd kialakulni. Az egyiket talán „Majdnem forradalom”, a másikat pedig a „Fogjunk össze mindenkivel” névvel láthatnánk el. E két iskolát mutatnánk be alább, a libsizmusra oly jellemzően gyakori szellemóriások művein keresztül.

Az első, a „Majdnem forradalom” mozgalom lényegét a híres-nevezetes Gomperz Tamás – akiről nekem továbbra is Rejtő hőse, Gombperec, a hidegló jut eszembe – foglalja össze a HVG függetlenobjektív hasábjain „A NER megbuktatásának forgatókönyve. Első fejezet” című alapvetésében. Kemény felütéssel kezdi, a szombati demonstráción csövekből összeeszkábált szónoki emelvényét a „történelem színpadának” nevezi, melyre a későbbiekben egy Dantont vár.

Ezzel nincs semmi baj, mint minden színpadon, így a történelemén is, tragédiát és bohózatot egyaránt szoktak játszani.

Az új libsi Dantonnal sincs semmi baj, amennyiben – hasonlóan az eredetihez – szintén a vérpadon végzi.

Ezek után megállapítja, hogy az összegyűlt taknyosok – nem mellesleg gyerekeink és unokáink – életkora biztossá teszi az ellenzék biológiai győzelmét. Már ha, hasonlóan a szerzőhöz, felnőtt korukra sem nő be a fejük lágya.

Majd arról elmélkedik, hogy a kormánynak tök fölösleges ultimátumot adni, miután az rá se bagózik. (Ez bizonyára igaz.) Ultimátumot – és itt bukkan elő a bölcsek köve – az ellenzéknek, az ellenzéki politikusoknak kell adni ők ugyanis bizonyára érzékenyebbek erre. Ez ugyan kicsit arra emlékeztet, mint mikor 6:0-nál a vesztes csapat, a minél rosszabb annál jobb, elve alapján a saját kapujába kezdi rugdosni a labdát és meg sem áll 74:0-ig, tökéletesen zavarba hozva ezzel az ellenfelet, aki ennek hatására kénytelen megadni magát.

Tehát a megválasztott ellenzéki képviselőknek nem kéne átvenni a mandátumukat. Így aztán „A kormánypártnak azonnal kényelmetlen döntést kellene meghoznia: az üresen maradt parlamenti helyre kiírt időközi választáson a saját jelöltjei induljanak-e vagy az orosz mintára létrehozott bábellenzék.” Az utasítás azon a mélyben rejlő tényen alapszik, hogy az az ellenzék, mely nem Gombperec – a hídalvó – mesterstratéga intenciói alapján jár el az csak „báb” ellenzék lehet.

A miértre pedig a válasz csak  Gombperec eddigi gigászi szellemi teljesítménye lehet.

Szerinte a parlamenti politizálás hülyeség, hiszen „Akkor sem tudták ellenőrzi a kormányt, amikor annak nem volt kétharmada.” Figyeljünk itt fel arra az érdekes fogalmi zavarra, mely összetéveszti a kormány „ellenőrzését” a kormány akaratának „megváltoztatásával”. Gombperec szerint az ellenzék parlamenti szerepe és a Kálmán Olgával folytatott beszélgetések tökéletesen egyenértékűek.

Hogy ez azután a parlamentre, vagy Kálmán Olgára vet rossz fényt, azt mindenki döntse el maga.

Túl ezen szerinte az ellenzéki pártok pénzügyi helyzete is megoldódik a nevezetes „mikroadományok” révén, példaként említi itt, hogy a Juhász Peti mennyi pénzt kalapozott össze. Nos, szerintem ez a koncepció azért több sebből is vérzik. Először is Peti barátunk a tarhálás Paganinije. Nincs az ellenzéki térfélen senki rajta kívül, aki egész életét és egzisztenciáját erre a tevékenységre tette volna fel. Erre születni kell. Továbbá roppant kíváncsi vagyok, hogy a bejelentett 100 milliós összegből, ami állítólag eddig befolyt, vajon mennyit fognak ténylegesen átutalni az államnak.

Végül aztán létrejön a kívánatos állapot, a parlamentben csak fideszesek ülnek, Kálmán Olga a parlamenti ellenzék és ekkor „Talán nem jön el hamar az a pillanat, amikor egy gazdasági válság, egy kitiltási botrány, egy nemzetközi konfliktus miatt tarthatatlanná válik, hogy rajta kívül nincs más szereplő a parlamentben, és a feszültséget nem vezetheti le a felelősség szétterítésével.” A váltáshoz kedvező külső tényezők között én még felsoroltam volna a kisbolygóval való ütközést, illetve a gyíkemberek invázióját.

Íme, a klasszikus magyar, baloldali recept.

Mindenkinek nagyon rossz lesz, szenvedni fogtok, de ez csekély ár azért, hogy mi hatalomra jussunk. Nem jósolunk mást, csak vért, verejtéket, könnyeket és Gombperecet.

Mindez két dolgot tükröz. Az egyik a parlamentáris demokrácia olyatén felfogása, hogy az csak akkor lehetséges, ha mi vagyunk hatalmon. Minden más esetben autokrácia, Ázsia, Putyin stb. A másik pedig – az előzővel szoros összefüggésben – az, hogy a választó és annak akarata le van ejtve.

A választás – a „demokrácia ünnepe”, ahogyan mondogatták amíg úgy hitték ők győznek – marhaság, a dolgokat a az utcán hömpölygő taknyosok, jobbikos szkinhedek és pesti zsidó skriblerek döntik el, közfelkiáltással.

***

A következő részben a „Fogjunk össze mindenkivel” iskola tanításával ismerkedhetünk meg.