Szelíd megértés vagy hülyeség – válasz egy neofitának

„E hipotézis előfeltétele: nincs igazság;
nem létezik a dolgok abszolút állapota, nincs „magánvaló” (Ding an sich).
Ez pedig már önmagában is nihilizmus, mégpedig a legszélsőségesebb.”
Friedrich Nietzsche „Az értékek átértékelése”

Balavány György, a magyar publicisztika nagy konvertitája, indíttatva érezte magát, hogy egy szösszenettel álljon elő a keresztényi megértés és szeretet tárgyában; mindezt nyilván a szellemi Canossa-járása részeként. Hősünk ugyanis, a Magyar Nemzet újságírójaként, számtalan olyan pajkos  publikációt követett el, melyeket mai, újdonsült barátai nem bírnak megemészteni. Ezért azután mostanában lépten-nyomon bocsánatot kér és – ahogyan az neofiták között lenni szokott – mindenáron bizonyítani akarja, hogy ő már más, ő már megújult. Hogy ebben a nagy ügybuzgalomban mekkora szerepe van a honoráriumnak és a honorárium adományozójának, azt a nyájas olvasó fantáziájára bízom. Mindez tökéletesen érdektelen lenne – láttunk már ilyet és még fogunk is látni – ha nem megint a szerencsétlen kereszténységet rángatnák elő, valamiféle tökéletesen zavaros és értelmetlen nézetek igazolására. És ez talán megér pár sort.

A szösszenet első részében hősünk bejelenti, hogy „Az Iszlám Állam (IS) szunnita terrorszervezet kegyetlenkedései miatt mind szélesebb körben terjed a nézet, hogy >>újra fellángolt a keresztényüldözés<< a Közel-Keleten.” Ez valóban döbbenetes felismerés. Ha üldözni kezdik a keresztényeket, akkor az emberek azt mondják, hogy üldözik a keresztényeket. Ismerjük be: ezt azért magunktól nem gondoltuk volna. Ám ne aggódjunk szerzőnk fékezhetetlen elméje ezzel nem fogyott ki a sziporkákból, fognak még meglepetések érni bennünket. Megtudjuk például azt is, hogy ugyanezen huliganoid szervezet másokat is sanyargat, továbbá azt is, hogy „fel kell emelni a szavunkat”, valamint szolidarítani kell és „mindent meg kell tenni”.

Hogy hogyan is „emeljük fel a szavunkat” és mi az a „miden”, amit meg kell tenni, azzal nem untat bennünket a jeles gondolkodó. Talán facebook-csoportot kéne létrehozni „Je suis iraki keresztény” névvel. (Az iraki melléknév itt nagyon fontos, mert ha csak simán kereszténynek nevezném magamat az bizonyára sértené a bevándorlók és ateisták vallásos érzelmeit.) Mármost, ha ez nem segít az áldozatokon akkor semmi. Itt sajnos le kell lőnöm a poén egy részét és elmondanom, hogy a hogyanok kérdésére később sem fogjuk megkapni a választ. Bizonyára a rosszindulat mondatja velem, de valószínűleg azért, mert magának az értekezés szerzőjének és új elvbarátainak sincs semmiféle fogalma róla.

A következő rész annak érzékeltetésére szolgál, hogy a harcokban egymással szemben álló felek mindegyike azt szokta hinni, hogy ő áll a jó ügy oldalán az ellenség pedig a rosszén. A jeles gondolkodó szerint ez annak bizonyítéka, hogy egyiküknek sincs igaza. Hogy miért az rejtély, hiszen ha én azt állítom, hogy a fal fehér, valaki más meg ennek az ellenkezőjét, abból a logika szabályai szerint, nem az következik, hogy mindketten tévedünk. Megtudjuk még azt is, hogy „meg kell érteni” a  résztvevőket, mert ez vezet a megoldáshoz, bármi legyen is az. A velünk élő haladó libsizmus legszebben szóló húrja rezdül itt meg. Értsük meg egymást! Mert akkor majd minden jóra fordul, akkor szeretni fogjuk egymást és az oroszlán majd a báránnyal vacsorál. (Ez egyébként előfordul, csak a báránynak meglehetősen sajátos szerep jut a vacsoránál; mondhatjuk úgy is, hogy ő kihagyná.) Ezt – amúgy – sohasem értettem.

Mert megérthetem én, hogy egy muzulmán vallási fanatikus elmebeteg azért akar lefejezni, mert szerinte én a sátán vagyok, ám hiba lenne, ha ez megakadályozna abban, hogy idejében lelőjem.

Ezután jutunk el az iromány tulajdonképpeni lényegéhez. A keresztények bűneinek elengedhetetlen és bizonyos körökben elvárt, felsorolása után, (tudják: inkvizíció, vallásháborúk, türelmetlenség, s.í.t.) a következő veretes mondatot olvashatjuk: „A tanulság még ennél is mélyebb és fájóbb. A tanulság az, hogy nincsenek kiválasztottak. A szónak abban az értelmében, hogy bármely csoport különb lenne a másikánál,..” És itt, most álljunk, meg egy pillanatra. Gondolkodjunk el azon, hogy amennyiben a jeles magiszternek igaza van és minden csoport egyenlő, ebből kifolyólag nem is lehet közöttük igazságot tenni, akkor nyilván beleavatkozni sem lehet e csoportok konfliktusába, mert kinek az oldalán avatkoznánk be, ha egyik sem különb a másiknál?

Van persze az a megoldás, hogy részrehajlás nélkül mindenkit agyonverünk a szemben állók közül – ezt az eljárást követi az USA például – ám idáig talán mégsem kéne eljutni.

Ha nem különböztethető meg a jó a rossztól, akkor ugyan mi akadályozna meg bennünket abban, hogy a rosszat válasszuk. A szelídségnek álcázott nihilizmus szól hozzánk. Nincs jó és nincs rossz, „a szerepek történetileg szituáltak és átmenetiek” Vajon ha a vallások, hitek és szokások között nincs jobb és rosszabb, akkor miért nem vagyunk mindannyian muzulmánok, vagy akár kannibálok, az is egy szokás csak.

Végezetül fölvethető az a kérdés is, hogy vajon miért írta mindezt bajnokunk? Bizonyára azért, mert azt gondolja, hogy amit ő javasol az „jó”. De miért gondolja ezt, ha szerinte nincs különbség a jó és rossz között? Hacsak úgy nem véljük, hogy efféle különbségtétel csak neki lehetséges. Ez esetben viszont nem lehet közöttünk megértés, mer ő annyira különbözik tőlünk.

A fenntartások nélküli, ájult szeretet szép dolog, csak veszélyes. Mert igaz, hogy az erőszak erőszakot szül és hogy ki kardot fog kard által vész el, csak sajnos a történelem azt tanítja, hogy aki nem fog kardot, az még hamarabb fog kard által elveszni.