Szellemi bedekker újsütetű keresztényeknek II.

1
 

 

 

 

„Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt,
hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál.”
Máté 6,1-4

Folytatjuk felvilágosító munkákat a bevándorlók érdekében frissen megtért keresztények körében, a lépésről-lépésre haladás módszerével, hogy nehogy túlterheljük az új ismeretekkel az amúgy is szellemi kihívásokkal küzdő újsütetű testvéreinket. Továbbra is a jó cselekedetekről lesz szó, ám most egy másik aspektusból.

Krisztus korában az volt a szokás, hogy mikor véget ért az istentisztelet a zsinagógában, egyenként felálltak azok akik adományt kívántak tenni az egyházközség javára és hangosan bejelentették az összeget is. Azok, akik jókora összeget mondtak, abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a padsorokból a rabbi mellé hívták őket az emelvényre. Ha az adomány még nagyobb volt, a templomi harsonákat is megszólaltatták és az adományozót az utcán ünnepelte a tömeg. Krisztus helytelenítette ezt. Ezért azután a Bibliában több helyütt is, óvja híveit a magamutogatástól és hogy tetszelegjenek kegyességükben.

Manapság minden ballib médiumból árad a migszolosok dicsősége. Blogokon, közösségi médiában és filmriportokban ismerhetjük meg az önfeláldozó ifjak cselekedeteit. Nincs kétségünk afelől, hogy nemsokára slam poetry versenyek és táncdrámák is születnek a tárgyban, nem beszélve az installációkról és performance-okról. (Kezdő művészetpártolók számára: ez utóbbi kettő a modern művészet azon ága, mikor véletlenszerűen összehordanak mindenfélét egy helyre és közben hülyén viselkednek.) Az ifjak pedig lelkes arccal nyilatkoznak a „Ki vitt haza több migránst” verseny állásáról és hogy hány üveg vizet adtak a menekülteknek.

Rengeteget. Még szerencse, hogy a tevéiket nem hozták magukkal; kiszáradna a Tisza. Pontosan ők azok, akiknek a názáreti fent idézett intelmei szólnak. A gondolatmenet egyszerű. Aki azért jótékonykodik, hogy utána büszkélkedhessen vele, az nem jó ember, hanem hiú. És a kereszténység azt tanítja, hogy a hiúság bizony bűn.

(Közbevetőleg jegyezném meg, felvilágosító jelleggel, hogy a kereszténység – mint afféle vallás – arra vetemedik, hogy nem csak azt kívánja meghatározni, mi a jó, hanem azt is, hogy mi a rossz. Mindennek a tetejében bűnnek nem a rasszizmust, vagy az LMBTQXYZ√2 személyiségek sérelmét tekinti, hanem például a buziságot, vagy az abortuszt. Idáig persze vadonatúj keresztény testvéreink nem jutnak majd el, úgyhogy hagyjuk is a dolgot.)

Ott hagytuk abba, hogy fontos a cselekedeteink motivációja is, az, hogy miért teszünk valamit, önmagunktól, belső késztetésből, vagy azért, hogy kiérdemeljük embertársaink csodálatát. A két motiváció között pedig úgy tehetünk különbséget, hogy aki hivalkodik a tetteivel, az feltehetően a dicsőségért teszi, aki pedig a feltűnést kerülve teszi azt, az magáért a jóért cselekedik. A tette elég önmagának és a mennyei Atyja pedig úgyis látja őt. Tehát például, hogy mindennapi példával világítsam meg a dolgot, ha selfi-botot viszünk magunkkal a kegyes cselekedetekhez, hogy lefényképezhessük magunkat a cuki afgán bevándorlókkal, az gyanakvásra ad okot a motivációink tekintetében. Szinte biztosan állíthatom, Krisztus nem helyeselné. Ennek pedig egy keresztény számára – legyen az új vagy régi – mértékadónak kéne lennie.

Talán úgy kéne cselekedni, ahogyan az egyházak is teszik – tudják: az egyházak azok a szervezetek, amelyek már a migránsok érkezése előtt is keresztények voltak. Ők is ott vannak minden helyszínen és teszik amit hitük szerint tenniük kell. Csak nem szelfiznek, ezért jelenlétük kevésbé feltűnő.

Van azután – számolva a magyar rögvalósággal – egy másik motívum is a kegyesség hátterében. Ez pedig nem más, mint a fasiszta Orbán-kormány ellen folytatott partizán-háború. Olyasmiért harcolni, amit senki sem tilt, egyébként, praktikus és mérsékelten veszélyes dolog. Nagy ellenállásra nem számíthatunk. Sokan, sokfelé hangoztatják, hogy azért teszik amit tesznek, hogy tiltakozzanak a „gyűlölet szítása” és más csúf dolgok ellen. Nem csinálnak titkot belőle, hogy gyűlölik a „farkasmosolyú mini duce”-t (copyright by Popper Péter) és ebbéli érzelmeik kifejezéseként bájolognak a mit sem értő migránsokkal. Akik bizonyára hanyatt esnének, ha megtudnák, hogy miért kaptak vajas kenyeret. Bár, ha megértenék az összefüggéseket és hogy miért adtál nekik enni, lehet – ha ízlett az ennivaló – az önkéntesek szándékaival nagyon ellentétes módon, imákba foglalnák Palpatine és a sith lovagjai nevét.

Az talán nyilvánvaló lehet a mégoly neofita keresztényi buzgalmú, sűrűn bérmálkozó migszolos számára is: nagyon nem mindegy, hogy valamit szeretetből, vagy gyűlöletből teszünk. Mert tudják: ezt mondja nekünk az „Auriga virtutum” is, azaz az okosság.