Utazás a gének mélyére

49

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.”

Dante: Isteni színjáték

Ne genetikázzunk! – szólt az SZDSZ-es intés, egy felemelt mutatóujj kíséretében. E tiltás – úgy tűnik – megszűnt, a genetika kiszabadult a karanténból. Ennek ékes példája, hogy maga Gyurcsány Ferenc elküldte valami amerikai cégnek a genetikai mintáját analízis céljából. A cél az volt, hogy megállapítsák: Honnan származik Feri? Engem azonban, személy szerint, nem az érdekel, hogy Feri honnan jött, hanem az, hogy minek. Mivel e kérdésre is a válasz jórészt a génekben található meg, utazásra hívom a nyájas olvasót Feri DNS-ének hegyláncaiban. 

Az utazáshoz jóval kisebbnek kell lennem, lennünk, hisz bármekkora bűnöket is kódolnak a gének, maguk bizony kicsik. Szerencsére nem nehéz a dolog, csak sokszor meg kell hallgatnunk a „Merjünk kicsik lenni!” felszólítást. Ha kellően sokszor megtesszük ezt, akkor egyre inkább összemegyünk, egészen angströmnyi méretre, így aztán beülhetünk a körpanorámás kirándulóbuszba, és elindulhatunk a nagy utazásra. 

Utazásunkhoz idegenvezető is dukál, részben, hogy el ne tévedjünk, részben pedig, hogy magyarázatokat kapjunk a látottakhoz. Nekünk azonban nem jut egy Vergilius – ő ide be nem tenné a lábát helyette – az e tájakon oly otthonos – Kun Béla szelleme lesz segítségünkre. Ő egy alacsony, egyszerű vöröskatona egyenruhát viselő árny, csak Sztálinról nem szabad vele beszélni, mert akkor rémült arccal eltűnik. 

Utazásunk a gének kapujában kezdődik. A kapu fölé stílszerűen a „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” tábla fogadja az utazót, de mi nem ijedünk meg semmitől, hiszen az emberi kíváncsiság mindig felülkerekedik a félelmen. Hogy mást ne mondja, így jutottunk el az atombombához és Csernobilhoz is. A Csernobil különösen passzol ide, hiszen mi a morális Csernobil (Feri) okait kutatjuk. 

A kapun túl, egy szűk és sötét völgybe kanyargó ösvényre jutottunk. Kiszáradt, csavarodott törzsű fák, fenyegető ágakkal szegélyezték az utat. Közöttük lidércalakok árnyai lebegnek, ijesztően kiguvadt szemekkel és – mint megfigyeltem – mindegyik hátából kiállt legalább egy kés. Mint Kun elmesélte ezek Feri áldozatainak árnyai és azért ilyen szemük, mert még most is csodálkoznak. Ott ahol ösvényünk elágazik, az „útelágazodódásnál” Megyó árnya lebeg, hátában sok késsel, mert őt nem csak Feri döfte hátba. Megtudtuk, hogy addig kell büntetésből itt állnia, míg ki nem tudja mondani az ominózus szót, tehát bizonyára örökké. 

Kétoldalt eleinte csak dombokként, távolabb már fenyegető, hatalmas hegycsúcsokként tornyosultak a gyurcsányi-gének. Egyik oldalon a karrier-gének hegylánca áll. Fölébük tornyosulva, uralja őket az Hazaárulás-hegy havas, könnygázfelhők övezte csúcsa és egy nagy, kialudt vulkáni kúp, kádkő sziklákkal pettyezve, melyről vezetőm azt mondta, hogy az a Jó-házasság-hegy.

Ahogyan az ösvényen tovább haladva, az egyik oldalon hirtelen hatalmas szakadék nyílott, melynek alján bugyogott valami fekete és rossz szagú. Vezetőm elmondta, hogy ott azok a gének vannak, melyek mindenkivel együtt születnek. Ezek a jóságot, a megbocsátást és hasonló tulajdonságokat hordoznak. A jó kommunistának azonban – oktatott Béla – nincs szüksége rájuk, ezért ezek elhalnak, egyre kisebbek lesznek végül már le is süllyednek, és ott kifő belőlük minden. A kifőtt lé aztán titkos földalatti járatokon, vak halak és világító gombák útvesztőiben átfolyik és a Népszerűség-fok vizeit táplálja. A Népszerűség-fok egy nem túl magas, kopár domb, melyet a fekete vizek ostromolnak. Legfőbb éke az öszödi világítótorony, mely zátonyok közé csalja a gyanútlan hajóst. A zátonyokon örök mementóként, az itt elveszett MSZP-flotta roncsai láthatóak. Felettük a megtörő hullámok vizének szivárványa, „Mit kéne tennem Imre?” felirattal. 

A csapásunk, melyen jártunk, egyre szűkebb és kanyargósabb lett. Kétoldalt feltorlódó, kopár sziklák szegélyezték, és végül láttam, hogy zsákutcába kerültem, a jármű megállt. Az ösvény végén hatalmas sziklafal, a tetejét emberi szem nem láthatja. Tövében tüskés bozót, a tövisekre szúrva rongyoknak kinéző cafatok lebegtek, ahogyan azonban közelebb mentem hozzájuk látszott, hogy a betartatlan ígéreteket írtak rájuk. Béla árnya rámutatott karmos ujjú kezével a falra, és meg is nevezte: „Ez az Önszeretet-szikla. Innen nincs hová tovább menni, ezen még senki, maga Feri sem jutott túl. Mögötte – mesélik – már nincs semmi, csak valami ködös pusztaság, a Pápai-pampák.” A szikla tövébe suhant, arcán szörnyű mosoly jelent meg, hirtelen ördögszarvai nőttek, „Találj ki innen egyedül!” – kacagta, bukfencet vetett és halk pukkanással eltűnt. 

Először szörnyű rémület vett erőt rajtam. „Úristen – gondoltam – innen tán sosem jutok ki, itt maradok mindörökre a gyurcsány-gének ellenséges világában. Mi lesz velem?” Aztán megnyugodtam, hiszen én ismerem a teljes térképét e tájnak, hisz ismerem magát Ferit, aki nem más, mint e hely kivetülése a valóságba. Átvágtam hát a hazugságok bozótján, rá sem hederítettem a hegyekre és a völgyekre, repkedő lidércekre, és íme, újra ott álltam a kapu előtt. Aztán mertem újra nagyobb lenni, és minden újra helyreállt. 

Ott ültem, ahol szoktam és arról olvastam, hogy Gyurcsány megvizsgáltatta a génjeit és arra jutott, hogy „döntően kelet-európai, talán dél lengyel származék vagyok, német-francia és némi görög, balkáni beütéssel”. Ez megnyugtatott, hiszen talán akkor nem is magyar, és nekem nem kell vele sorsközösséget vállalnom. Ha igaz, amit mond – nem valószínű –, akkor gyakorlatilag majd az egész Európa kompromittálva van.

De legyen ez az ő bajuk; mi, legalább a származását megúsztuk. Ha őt magát nem is. 

A gének – egyfelől – az emlékezetet is őrzik, évszázadok, vagy évezredek emlékezetét, így aztán végighaladva rajtuk, elénk áll az illető múltja, sőt a jövője is. Hogy ez mennyire lesz közös, vele és velünk, az már rajtunk múlik csak.