Végveszély a Mércénél

 a Az emberek gyomra sokkal érzékenyebb, mint a lelkük

Johan Huizinga

Égig ható haladó sikoly jelent meg a „Mérce” című kommunista kiadványon, „Túléli-e a független sajtó a koronavírust?” címmel. Kivételesen nem a szájmaszkok, (bár nekik nem szájmaszk, hanem szájkosár kéne) vagy a védőruhák hiányától, a betegségtől rettegnek, hanem valami sokkal fontosabbtól, jelesül attól, hogy nem lesz pénz. Mármint nekik, a haladó függetlenobjektív sajtómunkásoknak. Azt pedig tudhatjuk, hogy amennyiben a haladó sajtómunkások nem kapják meg a nekik megfelelő fizetést, ahhoz képest a koronavírus a rózsaszín leányszoba ábrándja csak.

A függetlenobjektív sajtó az elmúlt hetekben veszett tarhálási kampányt indított. Illetve ez így nem teljesen igaz, mert nemcsak az utóbbi hetekben, de már évek óta gyűjtik a pénzt a fizetésükre. Hogy megnyíljanak a bugyellárisok, ahhoz bizony átgondolt, következetes munka szükséges. És hát, mit tagadjuk, meg is tettek minden lehetőt. 

Úgy kezdték, hogy megkonstruáltak egy alternatív valóságot.

Ebben a párhuzamos világban a gaz Orbánbasi egyeduralkodik, és valami rejtélyes okból élete célja az, hogy mindent titokban tartson. A rendszer szörnyű titkait aztán egyes-egyedül a haladó sajtó képes feltárni, olyannyira, hogy amennyiben nincsenek szörnyű titkok, ők akkor is feltárják. Ezért aztán a „hatalom” „retteg” tőlük és életükre tör.

Ebben a világban, ahol milliók éheznek, más milliók elmenekülnek és ismét más milliók pedig elbutulnak az oktatás miatt, egyedüli fénysugár a megalázottak és megszomorítottak számára egy jól sikerült Mérce-cikk. Teljesen más érzés éhezni, fázni egy Gombperecné Diószegi-Horváth Nóra cikk olvasása közepette. Ilyenkor felsejlik előttünk a tudásnak és az elhivatottságnak oly szép elegye, melyre csak Nórika képes. Őt olvasván már-már mi, szerencsétlenek is részei lehetünk valami távoli gyönyörűségnek, beleshetünk a mennyországba, ahol a nagyok és szerencsések élnek. Persze tudjuk, hogy ez lehetetlen, mi sohasem emelkedhetünk fel hozzájuk, de mégis, tán ránk is vetül a szellem fénye.

Érthető tehát, hogy a gonosz Orbánbasi minden eszközzel harcol a függetlenobjektívek ellen hiszen kikutatják szégyenteljes titkait, például, hogy miképpen hívják a kutyáját és hol tartja éppen. 

Ha ezt nem tették volna meg értünk, esküszöm, hülyén halunk meg.

A sajtó elnyomásának módszere – nem fogják elhinni – az, hogy nem adnak nekik pénzt. Ugye milyen szörnyű önkény ez? Nem is értem. Miért nem ad nekik a gaz kormány pénzt, hogy még hangosabban nevezzék tolvajnak, hazaárulónak, úrhatnámnak és még sorolhatnám a jelzőket. Végül is, nincs ingyen ebéd, mindenkinek ki kell fizetnie a saját gyalázását a kapitalizmus szabályai szerint.

Maga a fogalmazás hosszú és dögunalmas. Alapvetően a Mérték Médiaelemző Műhely nevezetű szervezet, Urbán Ágnes nevezetű „kutatójának” magvas véleményén alapul. És itt, a beszédes neveknél, meg is állhatunk egy percre. A mérce hivatkozik a mértékre. A colostok beszélget a mérőszalaggal. Csak hogy tudjuk, kikkel állunk szemben.

Nem ám holmi amatőrökkel, vagy propagandistákkal, hanem a mértékkel és a mércével.

A lényege nagyjából annyi, hogy a szűkös magyar piacon a hirdetések és egyéb bevételek egyre csökkennek, ami káros hatással van a haladó újságírók pénztárcájára. Márpedig ők abban hordják a lelkiismeretüket is. Ebben a rettenetes helyzetben a járvány és az azt várhatóan követő gazdasági recesszió tovább fogja rontani a helyzetet számukra, olyannyira, hogy a végén nem lesz már a láthatatlan kéz, mely felírja Nabukadnezár szőlőbányájának falára: „mene, mene, tekel, ufarszin”. Márpedig, ha ez így lesz, akkor a király sohasem fogja megtudni, hogy neki már lőttek, és örökre hatalmon marad. Ami természetesen elfogadhatatlan. Ebben a szorongatott helyzetben egyetlen megoldás marad: pénzt kell kérni a hívektől. A baloldali összefogás templomában tehát – melynek tornyán kereszt helyett egy éles fénnyel megvilágított forgó egyforintos látható – a padsorok között körbehordják a virtuális perselyt. 

Az irományban a legmegkapóbb az a bizonyosság, hogy a haladó sajtó nyomorú helyzetéért gyakorlatilag mindenki hibás, a gravitációtól a járványig, csak egy valami nem: maga a libsi sajtó. Az föl sem vetődik, hogy tán azért apadnak a bevételek, mert ők valamit rosszul csinálnak, netán nem eléggé tehetségesek. Ez fogalmilag kizárt. 

Pedig a helyzet valójában ez. Miután az ellenzéki politika és politikusok olyanok, amilyenek, előállt az az untig ismert állapot, hogy a haladó sajtó kezdett el politizálni helyettük. Ez jó ötletnek tűnt, hiszen legalább valaki csinált valamit. Csakhogy a médiának nem a politika csinálása, hanem az arról való vélemény közreadása a feladata.

Ők ezt nem így gondolták és gondolják, így viszont politikai aktorokká váltak és elveszítették olvasóik egy részét.

Abból a részéből vesztettek, amelynek nincsenek különösebb politikai érdekei és érdeklődése. Olvasták őket – és fizettek – addig, amíg elhitték, hogy függetlenobjektíven tájékoztatják őket. Akik ráébredtek, hogy politikacsinálókkal – így értelemszerűen a saját politikájuk iránt elfogultakkal – van dolguk, azok elhagyták őket és ezzel pénztárcájukat is bezárták előttük. Ha az őrkutya, a „watch dog” – ahogyan ők és a művelt szingaléz mondja – elkezd tippeket adni a rablóknak, akkor számíthat rá, hogy nem kap csontot. 

Mi pedig, a kényelmetlen, unalmas karanténban, képzeljük el egy kéjes pillanatig, hogy megszűnik az Index, a Mérce, a 24.hu és a többiek. Sajnos nem így lesz, de mi is megérdemlünk egy kevés, bár hamis, boldogságot.