A hiba, melyet elkövetünk

„A tömeg a vég, a radikális semmi.” 

 Oswald Spengler: A nyugat alkonya 

A rombolás korát éljük. Előbb az intézményeket és a társadalmat alkotó struktúrákat, aztán magát a józan észt rombolta a magát haladásnak nevező új barbarizmus, most pedig, végezetül, a történelem és a kultúra ellen fordult.

A kitűnő Hérodotosz – a történetírás atyja – mesél egy érdekes és tanulságos történetet „A ​görög-perzsa háború” című könyvében. Szerinte a szkíták megvakították a rabszolgáikat, hogy ne tudjanak lopni. E biztonságtechnikai megoldás után a szkíta férfiak elindultak háborúzni a médekkel. A változó sikerrel folyó háború jócskán elhúzódott, és a férfiak évtizedekig voltak távol. Az otthon maradt asszonyok – a szükség törvényt bont – összeadták magukat a rabszolgákkal, ami – gondolom – főleg a csúf nőknek volt nagy öröm, lévén a rabszolgák vakok. Megszületett és felnőtt egy generáció, mely már nem volt vak, és jól tudta: a szkíta férfiak visszatértekor nehéz idők jönnek számukra. Hadsereget alkottak hát és védműveket építettek, melyek mögé húzódva várták a szkítákat. Azok meg is érkeztek, és elképedve látták az erődítményt és a mögötte várakozókat. Rutinos katonák lévén, haditanácsot tartottak, hogy megbeszéljék, miképpen támadják meg őket. Különböző haditerveket eszeltek ki, mikor felállt egy szkíta harcos, és újszerű megoldást javasolt. Úgy vélte, hogy nem fegyverrel, hanem korbáccsal kell a rabszolgáik ellen vonulni, mert, mint mondta, „Minthogy fegyvert láttak a kezünkben, még azt hihették, hogy egyenrangúak velünk származásban és vitézségben, de ha észreveszik, hogy fegyver helyett korbáccsal megyünk ellenük, ráébrednek, hogy ők csak a mi rabszolgáink, s akkor majd nem merik folytatni az ellenállást”. Szkíták megfogadták a tanácsot, és valóban, a rabszolgák megfutamodtak. Azért meséltem el ezt a történetet, mert úgy vélem, mi is hasonló problémával nézünk szembe.

A rombolás korát éljük. Előbb az intézményeket, a társadalmat alkotó struktúrákat, mint a család, aztán magát a józan észt rombolta a magát haladásnak nevező új barbarizmus, most pedig, végezetül, a történelem és a kultúra ellen fordult. Szobrokat döntenek le, könyveket, filmeket tesznek indexre, mert azok – szerintük – rasszisták. Mi pedig cikkeket, tanulmányokat és könyveket írunk, védelmezendő a nyugati kultúrát. Úgy teszünk tehát, mintha egyenlő felekként állnánk szembe egymással, mintha vélemény ütközne véleménnyel, ahol érvek és ellenérvek csapnak össze.

Pedig dehogy.

Egyfelől nincs kivel vitatkozni. A vita feltételezné, hogy az ellenoldal, akár csak homályos foltokban is, bírna valamilyen ismerettel a kultúráról. Mintha a szobrok ledöntőinek bármiféle fogalma lenne, kiknek a szobrait dönti le, mintha valaha olvastak volna azokból a könyvekből, melyeket betiltanának. Egyébiránt sohasem értettem, hogy miért akarnak betiltani például könyveket, melyek – notórius írástudatlanságuk okán – amúgy is tilalmasak számukra. A vitának így nemhogy értelme nincs – egészen egyszerűen lehetetlen. 

Másfelől, céljaik eléréséhez ők sem a vitát választották. Jól láthatóan nem érdekeltek a kérdések diszkurzív elintézésében. Az erőszakkal pedig nem lehet vitatkozni, azt vagy eltűrjük és alávetjük magunkat, vagy ugyanúgy válaszolunk rá. Tertium non datur – mondaná a művelt néger antifa, ha lenne olyan. Tudom, az eszmék ellen nem lehet puskával harcolni. Ám itt nincsenek eszmék. A csőcselék pusztító, romboló vak dühe van csak, mely örömét leli a rombolásba, hiszen mi másban lelné meg azt, ha az építést nem ismeri.  

A szobrokat, könyveket, képeket (mondjuk képeket még nem romboltak, nyilván mert életükben nem jártak múzeumban) meg lehet és meg kell védeni az erőszak ellen, nyilvánvalóan szintén erőszakkal.

Vitatkozni azonban nem kéne.

Nem emelhetjük őket a magunk szintjére azzal, hogy vitapartnernek tekintjük a vitaképteleneket. Majd, ha elolvassák, meghallgatják, megnézik és – ami a legfontosabb – megértik mindazt, amit le akarnak rombolni, akkor talán. De ilyen helyzet, minden bizonnyal, nem áll elő. 

Mert ha valóra válik álmuk, és eltüntetik a régi, „rasszista”, „homofób” és minden más „-fób” műveket a nyugati kultúrából, vajon mi maradhat? Elárulom: gyakorlatilag szinte semmi. Az egész atlanti civilizációt, annak minden szegmensét halott fehér csávók hozták létre. Természetesen a hibáit is, melyeket kijavítani az éppen nem halott fehér csávók dolga – lenne. 

(Az alább következőkben a „színes bőrű” fogalma alatt nem beszélek a távol keleti kultúráról, mert az messze meghaladná az iromány terjedelmi korlátait.) 

A megsemmisítendő, „rasszista” kulturális értékek közül – hogy ne aprózzuk el – kezdhetjük például a nyelvvel. Az utcákon tobzódó csőcselék még véletlenül sem bantu, vagy például szuahéli nyelven szidja a fehéreket, hanem többnyire volt gyarmattartóik nyelvén. Ami – lássuk be – erősen rasszista dolog és tarthatatlan. Ide tartozik a kereszténység is, hiszen az szintén a fehérek találmánya. A könyvtárakat bezárhatjuk, hiszen amit a színes bőrű írók tettek a világirodalomhoz, az elfér egy nagyobb kutyaólban is. Az így kiürült termekben aztán lehet lakásszínházat, érzékenyítő tréninget és buzibárt berendezni. Megszüntetendő az írásbeliség is, úgy általában, hiszen az írást szintén a rasszista fehérek találták fel, Afrikában ez például egyáltalán nem sikerült az elmúlt ezredévek alatt. 

Ami maradna, az a posztapokaliptikus disztópia, a városok és a civilizáció romjain tengődő túlélők tragikus történetei. Erről pedig nem nyitunk vitát, ezt elutasítjuk, harcolunk ellene, ha kell fegyverrel is. Ezekben a dolgokban a viták ideje nemhogy lejárt – el sem jött soha.