A kommunizmus áldozatai

„mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom nyilának.”

Babits Mihály: Jónás könyve

Mikor 1836. szomorú októberében Berlinben, a Trierből érkező postakocsiból, kiszállt egy Karl Marx nevezetű fiatalember, hogy megkezdje tanulmányait a nevezetes berlini egyetemen, még senki sem gondolta volna, hogy egy új szekta alapító prófétája érkezett meg. Azt pedig végképp nem, hogy mekkora hatása lesz ennek az embernek, a világ későbbi történetére.

Marx, az eszméi szempontjából, szerencsés korszakban élt. A kor egyfelől az ateizmus gyors elterjedését hozta magával és az ebből fakadó vágyat a valláspótlékokra, másfelől a filozófiát akkoriban még roppant komolyan vették és figyeltek a bölcselők szavaira. A filozófusok aranykora volt ez. A gondolkodók egy része pedig – különösen Németországban – azt ígérte, hogy valódi „tudományos” világmagyarázattal fog szolgálni, megsemmisítve a vallást és mesének minősítve mindent ami túlmegy közvetlen tapasztalaton. Egyszer s mindenkorra leszámolnak a „népek ópiumával” – ahogyan maga Marx nevezte. A tudományos csodavárásnak ebbe az intellektuális karneváljába robbant bele Marx és az ő tanai, és futottak be soha nem látott, pusztító karriert.

Miután mostanában van a kommunizmus áldozatainak napja, elmondhatjuk, hogy soha még, az emberi nem történetében, nem volt szekta, mely annyi ember haláláért felel, mint a kommunistáké. A hétköznapi gondolkodásban a kommunizmus áldozatai mindazok, akiket halálraítéltek, akiket agyonvertek, akiket kirakatperekben meghurcoltak, akik a mesterséges éhínségeknek estek áldozatul, egyszóval a rendszer bűneinek közvetlen elszenvedői. Lehettek olyanok, akiket osztályhovatartozásuk alapján, olyanok, akiket nemzetiségük alapján és lehettek olyanok is, akiket – elnézést a kifejezésért – „csak úgy”, valamelyik túlbuzgó elvtárs „tervteljesítési mutatói” alapján végeztek ki, börtönöztek be. Egész népek estek áldozatul a terrornak.

Most pedig, mikor fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, sokan úgy vélik: mindennek már vége, elmúlt, az emberiség mintegy „kinőtte” ezeket a hamis hiteket, néhány marginális kivételtől eltekintve, eltűntek a kommunista rezsimek, vezetőiket is elvitte már az ördög, így mi pedig, a formális gyász letudtával, elfordulhatunk e rettenetes korszaktól.

Csakhogy tévednek, akik ezt hiszik.

A kommunizmus áldozatai itt élnek közöttünk; mi magunk, mindannyian vagyunk ezek az áldozatok. Ebben is, ahogyan évszázadok alatt megszokhattuk, a legrosszabbul mi, közép-európaiak jártunk. Belőlünk neveltek „szocialista embert” a proletariátus kegyetlen tanítói. Az emberarcú szocializmus hatását csak generációk alatt leszünk képesek levetkőzni. Már, ha hagyják.

A kommunizmus ma még itt él velünk, a génjeinkbe égett viselkedésünkben minden pillanatban tetten érhető. Ott rejlik a felelősségelhárító bürokráciában, a kisszerű egzisztenciális gyávaságban, rideg anyagiasságunkban, ahogyan boldogult Csurka Pista bátyám nevezte: „pincérország” minden rezdülésében. És ezt, akarva-akaratlanul átörökítjük gyerekeinknek, unokáinknak is, hiszen – állíthatnak bármit a „neveléselmélet” felkent szakértői – mi vagyunk számukra a példa, akiket öntudatlanul, még lázadozásaikban is követnek.

A kommunizmusnak nem csak emberek estek áldozatául, hanem olyan szavak, fogalmak, melyek teljesen eltűnni látszanak, vagy csupán gúny tárgyát képezik, mint a becsület, a hűség, az önfegyelem; az erények, úgy általában.

Az áldozati koszorúk sem takarhatják el a velünk élő kommunizmust.

Tekintsük csak azt a fülsiketítő csöndet, mely a haladó, „demokratikus” oldal részéről övezi ezt a napot. Dehogyis bántak ők meg bármit is. Vagy gondolkodjunk el azon, hogy szinte erre a napra időzítették a bejelentést, hogy Dobrev Klára lett a DK EU-parlamenti képviselőjelöltje. Könnyen megeshet hát, hogy az ezeréves Magyarországot egy cselédlány kommunistává aljasult  zabigyerekének az unokája fogja képviselni Európa népeinek színe előtt, a „modern” Magyarország nagyobb dicsőségére. Azért, mert ebben a disztópiában, amiben élünk, a legkisebb pápai gyerek nem a mesebeli királylány, hanem az ő kezét elnyerve nőtt fölibénk. Beszéljünk tisztán: mikor a kommunizmus áldozatait siratjuk, akkor Klára asszony nagyapjának az áldozatait is siratjuk, és ők sincsenek kevesen.

Csak én érzem úgy, hogy ez megcsúfolása a kommunizmus áldozatainak?

Hogyan van hát ez? Miközben siratjuk az áldozatok, aközben a gyilkosaikat emeljük magunk fölé, sőt, bízzuk meg őket, hogy képviseljenek minket az álmélkodó nemzetek előtt. Volt pedig egy kegyelmi pillanat, mikor talán megszabadulhattunk volna. Mikor visszatérhettünk volna az öröktől elrendelt rendhez, melyben a bűnök büntetést vonnak maguk után. Kommunizmus nincsen kommunisták nélkül, az eszmével csak rajtuk keresztül lehetett volna leszámolni. Nem tettük meg. Gyávaságból, tehetségtelenségből, anyagi érdekből? Ma már valószínűleg mindegy.

Arra a felettünk valóra bíztuk a büntetést, akiben sokan nem is hisznek.

Mivel elmaradt a büntetés, így elmaradt a büntetés visszatartó hatása is. A halott itt jár közöttünk és fertőz. Azt javaslom hát, hogy miközben elhelyezzük a gyász koszorúit, óvatosságból nézzünk időnként a hátunk mögé.