A körmös

103
 

 

 

„De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha.”
Márai Sándor

Kevesen vannak, akikre úgy tekinthetnénk, mint Bauer Miklósra: élete mindent összefoglal, amit a kommunistákról elmondhatunk.

A héten volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Emlékezzünk. A szovjet tisztek elhurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, akit aztán koncepciós perbe fogtak és elítéltek. Sokan ekkor világosodtak meg, ekkor vált világossá számukra, hogy nincs remény. Ugyan a kitartóbbak, akik még nem adtak föl minden reményt, még egészen ’49-ig reménykedtek, ám a bölcsebbek már tudták: el kell menni innen, vagy begubózni mélyen, úgy tenni, mintha itt sem lennénk. Alá kell merülnünk és lehetőleg örökre.

’56-ban még reménykedhettünk – már aki reménykedett –, de aztán lezárult minden, már csak a csókosok jártak ki-be, a megbízhatóak, akik jelentettek is és akik dehogy mentek volna el innen, hiszen itt, ezen a szemétdombon gazdagodtak meg. Kevesen vannak, akikre úgy tekinthetnénk, mint Bauer Miklósra: élete mindent összefoglal, amit a kommunistákról elmondhatunk.

Zárójel. Kevesen vannak a magyar politika iránt érdeklődők között, akik ne tudnák, ki/mi volt Bauer Miklós, a rossz emlékezetű ÁVH alezredese. A „körmös” Bauer. A rohadék. Áldozatai, akiket „az őrizetes beismerő vallomása előtt sírása, piszkossága és bevizelése általi megalázottságot leszidással, leköpésekkel és pofonokkal igyekeztem fokozni” – ahogyan saját maga írja – jeltelen sírokban fekszenek, de panaszaik felérnek az égig, és csontujjaik vádlón mutatnak erre a szörnyetegre, aki – velük ellentétben, az igazság és az erkölcs szégyenére – ágyban, párnák között halt meg. Vajon mit gondolhatott abban az utolsó pillanatban, mikor megérezte, hogy a Teremtője elé kell állnia? Érzett-e megbánást, akár a legcsekélyebbet is? Nem hiszem. Pusztulása ugyanolyan lehetett, mint élete volt: aljas és értelmetlen. Zárójel bezárva.

Élete – és furcsa módon halála is – egy vádirat. Vádirat, méghozzá azért, mert hagytuk, ami akkor történt, és mert hagytuk azt is, ami utána. ’56-ig az történt, ami történt – nem akarom most azt a szánalmas igyekezetet, amivel a fiacskája próbálja enyhíteni az enyhíthetetlent. ’56 után aztán, mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját és szép nyugdíjjal nyugalomba vonult. Szadista elmebeteg volt, sajnos nem végezték ki. Pedig megérdemelte volna.

Sztálin akkor lett rossz fiú, mikor látni kellett, hogy akár bárki is áldozatul eshet neki, és akár még ők is lehetnek. Mikorra Sztálin úgy döntött, hogy ők is sorra kerülnek, akkorra már jól berendezkedtek és nem volt semmi kétség: itt szerettek volna élni és jól szerettek volna élni. Már olyan jól berendezkedtek, megvolt mindenük. A bútor, a képek, na és a lakás. Nem csoda hát, hogy annyira örültek a halálának. Berijától félni kellett, őt el kellett takarítani, de aztán már soha senkit. Megmaradt a szép lakás, a bútorok; minden, amit valakitől elraboltak. Aztán néhány év vérengzés következett, hogy megtanulja az osztályellenség, hol a helye.

A többiek? Hát a többiek csak elvoltak valahogyan. Kinek hogyan sikerült. A megfélemlítés után már könnyebben ment, csak a szájukat kellett befogni és már boldogan is éltek. Nem kellett tudni, hogy meghalt – csak Kelet-Európában – közel egymillió ember, nem kellett tudni semmiről. Elég volt meghúzni magunkat, csöndben élni, hogy pisszenés se halljon; még meghallják a helytartóink. Jobb volt nem beszélni róla, csak suttogva, elharapott szavakkal lehetett megtudni dolgokat; jobb volt nem is tudni. Jobb volt nem tudni a szégyenről, a megaláztatásról. Akik nem jöttek haza, azoknak volt talán a legjobb, de hát az élet élni akar. Haza kellett jönni és örökké dajkálni a megaláztatást, a titkolt szégyent.

Mind az összes, az egész Kádár-kurzus, a gyilkosságok, a besúgók hada, az ország kiszolgáltatása a vadállati brutalitású szovjet szoldateszkának – ez mind szabályos, törvényes, mi több, tán még kívánatos is volt. Sólyom és tettestársai futni hagyták a Bauerhez hasonló gyilkosokat, mondván: ezek az ügyek már „elévültek”. Kérdezem én: hogyan évülhet el az, hogy valakit szadista élvezettel agyonvernek? Hogyan évülhet el, hogy sortüzet vezényeltek és ártatlanok százait gyilkolták le? Hogyan évülhetett el az, hogy vérbírák futószalagon küldtek akasztófára ártatlanokat, akiket nagyrészt találomra válogattak ki?

És jönnek a Dobrevek, a Bauerek, a Petők, a Rajkok, sorban állnak és egytől egyig mind rettentően liberálisok. Jönnek lihegve, sóhajtozva: jót akarnak nekünk, sőt, már azelőtt is jót akartak, csak nem egészen úgy sikerült. Istenem, hát nem sikerült, de majd most sikerülni fog. És már megint ők tudják jobban, mi meg már megint nem értjük az egészet. Soha nem tudtam megérteni: miképpen lehet az, hogy nem bujdostak el, nem vonultak vissza, hogy átvizsgálják az ideológiát és valamire jussanak, hogy falba verjék a fejüket és visszavonuljanak. Nincs válasz.

Lehet, úgy van, hogy nincsenek kérdések. Semmi sincs, csak az ellentmondás, a csakazértis! Úgy lehet, hogy nagyon kevés azok száma, akik valóban nyertesei a kommunizmusnak; a győztesek kevesen vannak, de messzire ér a hangjuk. Ígérjük, nem fogunk elfeledkezni Bauer elvtársról és a többiekről.