A pedofília művészete – avagy a halmozottan hátrányos helyzetűek bűnei II.

„Az eszköz ugyanis meg kell, hogy feleljen a cél méltóságának, s nem a látszat, nem a csalódás, hanem csakis az igazi alkothat igazit;…”

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Esztétika

Ott hagytuk abba, hogy ez a jó Kerényi nevezetű pederaszta – saját álláspontja szerint – csupán a művészi tökéletességre való törekvése közepette verte kiskorú fiúk pucér fenekét és tett velük minden bizonnyal még sok minden mást is. Szerinte semmi más nem játszott közbe, a pederasztia meg aztán végképp nem. „Az szégyellje, aki rosszat gondol” – ahogyan a Térdszalag-rend jelmondata is állítja. És tulajdonképpen ő még kíméletes volt az autentikus művészi hatás elérését célzó pederasztiával.

Tán emlékeznek az olvasók egy Liebe Attila nevezetű emberre. Ő – úgyszintén művészeti szempontokra hivatkozva – megfojtott egy 15 éves lányt, néhányat meg majdnem. Mint állította, a Sztanyiszlavszkij-módszer szellemében a halál átélését gyakoroltatta a légszomjon keresztül. A művészetellenes bíróság 10 évvel jutalmazta igyekezetét, ám ez sem vette el kedvét és újra próbálkozott. Ezúttal nem sikerült a művészi képzést tökéletessé tenni, nem halt meg senki. Újra lecsukták, de a hírekből úgy tűnik, még mindig nem tágít, sőt, még a Nemzeti versmondó versenyén is elindult. Bár onnan aztán kivágták, egy fojtogató hangulatú bizottsági ülés döntése alapján.

Ez a  Sztanyiszlavszkij nevű ember a századforduló körül élt és tevékenykedett a távoli, kies Oroszországban. Lehet, hogy ez meglepő, de ez idő tájt Oroszország az avantgárd művészet Mekkája volt, egészen a korai ’20-as évekig. Ekkor változások álltak be, mert mégsem lehet sárga alapon két zöld háromszöggel ábrázolni Sztálin elvtársat, amint rohamra vezényli az éhező proletárokat.

Az illető modern művészeket a gulágra küldték, vagy lelőtték; a szerencsésebbek emigráltak.

Ez a Sztanyiszlavszkij találta ki, hogy a színészeknek mindenféle fárasztó és megalázó gyakorlásokon kell keresztülmennie, hogy azután sikeresen játszák el a második alabárdost, aki csak úgy áll ott, de roppant művészien néz. A színészt formálni kell; régebben úgy mondták a cirkuszban: „Idomította és elővezeti” és mi láthattuk, hogy a medve tényleg tud biciklizni. Hogy mennyit verték mire megtanulta, az más lapra tartozik.

Ez a „módszer” azután tág teret biztosít mindenféle elmebeteg számára, hogy beteg és mocskos vágyait kiélje és azokat a művészet jótékony fátyla alá rejtse, megúszva ezzel a börtönt, vagy a bolondokházát.

Kerényi – akit becézőleg Keróként emlegettek művészkörökben, amin én mindig röhögök, mert itt, a közelben van egy kereskedelmi iskola, ahol válogatott cigánylegényeket és -lányokat képeznek a pincér szakma rejtelmeire és azt nevezik becézőleg „Kerónak” – ott rontotta el, hogy a fenekeléseket a színpadon kívül követte el. Ha mindezt a színpadon teszi, tegyük fel, reverendában, az érzékeny műkritikusok a mai napig ájuldoznának, hogy milyen „hihetetlen művészi érzékenységgel dolgozta fel a pedofil papok erőszakoskodásának súlyos emberi problémáját”.

Hazai és nemzetközi díjak serege jutalmazná produkcióját.

A filmváltozat kapcsán pedig Cannes-ban lejthetne a vörös szőnyegen. Mert ugye ami a színpadon, vásznon, vagy regényben művészet, az az igazgatói irodában, vállfával már perverzitás.

„Amikor az emberek már nem hisznek Istenben, akkor nem semmiben sem hisznek, hanem bármiben” – írja Chesterton. A felvilágosodás az Isten helyére az embert próbálta állítani, ám igen gyorsan kiderült, hogy az Ember – aki amúgy nem is létezik, lévén absztrakció – nem alkalmas erre. Ahogyan Nietzsche mondja: „Az altestünk emlékeztet arra, hogy nem vagyunk Istenek.”

De ha ez nem lenne elég ártatlanul legyilkolt milliók is emlékeztetnek erre.

Ezért aztán a romantika irracionális lázadása egy különös embert, a művészt, tette meg Istennek, aki a Teremtőhöz hasonlóan a semmiből alkot valamit. Csakhogy ők is megfeledkeztek arról, hogy a művész is pontosan olyan esendő és bűnös lehet, mint mi mindannyian. Márpedig ha egy életében igazán rossz ember akar a jóra tanítani bennünket, az bizony nem emelkedett, művészi alkotás, hanem hazugság. És mindenféle művészi nagyság mellett magában hordja a rosszat, amiben fogant.

Innen pedig már csak egy lépés, hogy magát a rosszat kezdjék megénekelni, művészetté emelni, ahogyan teszi azt például Lautreamont – ez a „majdnem zseniális gimnazista” – a Maldoror énekeiben.

A modern „művészek” jó része talán többet tett a világ romlásáért, mint megannyi obskúrus haladó gondolkodó és politikus.

Természetesen senki nem várhatja el a művészetek mestereitől, hogy különbek legyenek a többieknél. Ahogyan Babits fogalmazott „Az >>áruló<< írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.”

Bizonyára észrevették, hogy a mai művészeink nagy-nagy többsége a haladó libsizmus hűséges katonája. Reggeltől estig sírják tele az ugyancsak haladó sajtót, sérelmeikkel és apokaliptikus vízióikkal az ébredező fasizmusról. A sérelmek egyébként valahogyan mindig a nem kellő honoráriumokkal függenek össze, azzal a szomorú ténnyel, hogy a „hatalom” – ahogyan előszeretettel emlegetik – nem fizeti meg kellően a saját gyalázását.

Ami csúf dolog, lássuk be.

A hivatkozási alap pedig a művészi „szabadság”, ami nemigen jelent egyebet, mint azt, hogy azt csinálok amit akarok, te viszont köteles vagy kifizetni, eltartani engem és tűrni, hogy sértegesselek. Ha ezt nem akarod, akkor barbár vagy. Továbbá a művészetem feljogosít arra is, hogy mindenről mértékadó véleményem legyen a politikától a világmindenség keletkezéséig.

Természetesen járjunk moziba, színházba, koncertekre, kiállításokra és olvassunk regényeket, de legyünk kritikusak. Sohase keverjük össze a művészet keltette illúziót a valósággal és főleg vegyük észre, mikor már nem illúziót, hanem romlottságot, vagy hazugságokat árulnak nekünk.