A tudomány

„Tudni akartam, mi késztet gazdag, komplex kultúrával rendelkező embereket arra, hogy száraz absztrakciókat kívánjanak meg és inkább hagyományaikon, gondolkodásukon, nyelvükön csonkítsanak, csak az absztrakciókat befogadhassák.”

Paul Feyerabend

Nagy port vert fel az utóbbi napokban a hír, hogy betiltanák a gender-szakot a magyar felsőoktatásban. Ahogyan lenni szokott, a hír egyesekből mély örömöt váltott ki, míg mások a tudomány szabadságának sárba tiprását látják benne. De hát mi is az a tudomány, amit sárba tipornak, tulajdonképpen?

Ahhoz, hogy Magyarországon valamely felsőoktatási intézményben tanítani lehessen valamit, a Magyar felsőoktatási Akkreditációs Bizottság (továbbiakban: MAB) jóváhagyása szükséges. Tekinthetjük tehát úgy, hogy tudomány az, amit a MAB annak elismer.

Ha egy pillantást vetünk a tudománnyá avatás eljárási rendjére, akkor megtaláljuk a papírgyári mennyországot.

Az eljárásrend 14 oldalon keresztül sorolja a különböző papírokat, az életrajzoktól, a látogatások jegyzőkönyvéig, a jelentéseket és ellenjelentéseket. Becslésem szerint mázsányi papír készül, jogosan siránkozunk tehát a kivágott erdők és megdöglött mókusok miatt. Az egész adminisztratív infernó leírásában 2 (azaz: kettő) bekezdés foglalkozik „A szakindítás tudományos háttere” címmel az egész dolog „tudományos”  hátterével.

Idézem, mert tanulságos:

„Az intézményben a képzési ágnak megfelelő tudományágban olyan kutatási (fejlesztési, művészeti) témákat is művelnek, ami révén felkészítik a hallgatókat a mesterképzésre és a gyakorlati problémák elemzésére, azaz:

1. A szak tudományágában legyen országosan elismert tudományos műhellyel vagy együtt dolgozó szakmai közösséggel bíró alapvető K+F vagy művészeti terület.
2. Az oktatók rendszeresen publikáljanak, és mutassanak fel tudományos / mérnöki / művészeti alkotói vagy oktatásfejlesztési eredményt.”

Tehát.

Az 1. pont értelmében tudomány az amit legalább egyszer már annak tartottak; 2. pont értelmében legyenek emberek akik vállalják, hogy oktatják az adott „tudományt”, és ehhez rendelkeznek tudományos  előélettel. Hogy milyen tudományágba az tökmindegy.

Pető Andrea például – a honi genderizmus drag queen-je – például újkori történelemből doktorált. Már önmagában rémes, hogy bármiből doktorált, de mi köze az újkori történelemnek a genderhez? Ha csak az nem, hogy ez a hülyeség is része az újkori történelemnek. Mindennek értelmében mondhatnók tehát azt is, hogy tudomány az, amit tudósok annak annak tartanak. Csakhogy ez sajnos körkörös érvelés, hiszen tudós meg az, aki valamely tudományt művel. Nem jutunk hát közelebb a „mi a tudomány?” megválaszolásához, amint a „mi a művészet?” kérdésre sincs válasz.

Az egész akkreditációs eljárás semmi mást nem szolgál, mint azt, hogy papírtengerbe fojtsa ezeket a kérdéseket.

Mivel nem tudjuk meghatározni a tudomány fogalmát, kénytelenek vagyunk beletörődni abba, hogy a tudományként való elismerés jórészt adminisztratív aktus, és mint ilyet, politikai, ideológiai viták kísérik, melyeket a résztvevők egzisztenciális érdekei, valamint klikkharcok és személyes gyűlölködések színesítenek.

A „betiltás” körüli hangzavarból, az azt ellenzők körében, két „érv” látszik kiemelkedni, melyeket aztán a többiek – az alapvető gondolattalanság okán – átvesznek és színeznek.

Az egyik a tudomány szabadságát félti az közigazgatási, állami beavatkozástól. Eszerint az állam legyen szíves távol tartani magát a tudománytól, mert az hallatlan, hogy beleavatkozzon abba. Ez az érv mind a baloldalon, mind pedig a jobboldalon (elsősorban az ún. igazikonzervatívok körében) felbukkan. Sajnos rossz hírem van számukra. A dolog egyáltalán nem hallatlan, az állam ugyanis már eddig is számtalan formában és alkalommal beavatkozott a tudományos életbe. Itt van rögtön a marxizmus-leninizmus, vagy a politikai gazdaságtan „tudománya”, melyet mindenütt oktattak, vagy ötven éven át, Európa szerencsétlenebbik részén. Ezt egy politikai szándék – na meg a hülyeség – emelte tudománnyá, majd a története egy pontján, úgyszintén a politika közölte, hogy mégsem az. Fura módon a „tudósok”, akik tanították, nem vezekeltek sokévnyi áltudományos tevékenységükért, hanem simán áttértek más tudományágakra és azokban is maradtak/lettek akadémikusok professzorok s.í.t. Azzal védekeztek, hogy kényszerítették őket, pedig ők nem is. Tudományra kényszeríteni valakit – mit mondjak, érdekes gondolat. Tán bevehetnék a büntető törvénykönyvbe a tudományos erőszak fogalmát is, mondván: tudományt csak kölcsönös beleegyezés alapján lehet folytatni. Nem lógna ki a sorból.

Vagy egy közelebbi példa. A büntető törvénykönyvbe került a holokauszt tagadás, illetve relativizálás, mint bűncselekmény. Mármost a holokauszt – melyről cirka hetente megemlékezünk – a történelem része, s mint ilyen, a történettudomány szakterülete. Viszont, ha én történészként ezzel foglalkozom, és mit tesz isten, tizenkettővel kevesebb áldozat jön ki, akkor becsuknak. Mi ez, ha nem a tudomány szabadságába való lehető legsúlyosabb beavatkozás. Mégsem hallottam a mostani tiltakozók hangját a törvénybe iktatásának tájékán.

De a boldog nyugaton sem különb a helyzet.

Ott is mára folyamatossá vált a politikai, ideológiai beavatkozás a tudomány dolgaiba. Szobrokat bontanak le, könyveket tiltanak be, mert azok sértik a négerek érzékenységét. Vagy a buzikét, vagy akárkiét. Holott az Észak-Dél háború és annak emlékezete ugyancsak a történettudomány szabadon kutatható és önálló következtetésekkel rendelkező része, az irodalom meg ugye az irodalomtörténeté, vagy az esztétikáé. Az olyannyira divatos PC pedig már a nyelvbe is beavatkozna, anatéma alá helyezve szavakat.

Kell ennél durvább külső beavatkozás a tudomány ügyeibe?

***

(Innen folytatjuk.)