Évzáró I.

„Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alul,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonul,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?”

Vörösmarty Mihály: Újesztendei szép kívánság

Végetérőben van a 2017-es év. Szerintem nem kár érte, én már nagyon untam. Ilyenkor – mondják – elszámolást kell készíteni, összefoglalni ami történt. Legyen hát. Erről való véleményünket mi két részletben szeretnénk közreadni; a jelen rész a minket környező világgal, a következő pedig fatornyos hazánk eseményeit próbálja áttekinteni.

Nos, a jó hír az, hogy – amint azt bizonyára Önök is tapasztalták – a világ még megvan. Ez azért jó hír, mert nem magától értetődő. Vannak ugyanis a világsajtóban elterjedt, roppant gyakran felmerülő  témák, melyek a világvége gyors bekövetkeztét jósolják. Ilyenek a klímakatasztrófa, a nukleáris holokauszt, a veszedelmes kinézetű kisbolygók, a túlnépesedés, a népességfogyás, valamint Orbánbasi ördögi  tevékenysége. Ezekhez adódik még az én saját, szerény apokaliptikus vízióm, mely a hülyeségtől várja ugyanezen esemény bekövetkeztét. Mindezek, különböző technikai okok miatt elmaradtak, így a világ 2017-ben fennmaradt.

Mondhatni, nincs világvége, pedig igény az lenne rá.

A bolygót irányító, befolyásoló fő hatalmi centrumok úgy-ahogy hozták a kötelezőt, a normalitásnak ugyan sokszor a látszatát sem tudták fenn tartani, ám az emberek kisebb-nagyobb közösségei még képesek voltak ellenállni ennek.

A kínaiak 2017-ben is beleköptek a markukba és jókorát emeltek a GDP-n. Ahogyan azt az utóbbi időben szokták. A legjobb úton haladnak afelé, hogy végül világon mindent, amit mi használunk, a fogpiszkálótól az űrhajóig, ők gyártsanak.

Továbbá a gyerekeket is ők gyártják, bár ebbe, szolidaritásos alapon az egész harmadik világ besegít nekik.

Azt én továbbra sem tudom, hogy mikor elérkezünk majd erre a pontra, akkor mivel fogunk nekik fizetni mindezen dolgokért. Az elterjedt vélekedés, hogy mi, az atlanti, fehér civilizáció leszünk a világ esze, kevéssé tűnik valószínűnek. Elég egyetlen pillantást vetni valamely borsodi falu humán erőforrásaira, vagy tetszőleges egyetemek társadalomtudományi tanszékeire, hogy olthatatlan kétségek ébredjenek a bennünk.

A szerencse, szerintem – miután megtudtam, hogy a sírköveket is Kínából importáljuk – hogy legalább méltón el is tudnak majd temetni bennünket. Az ízléses kínai műmárvány síremléken az áll majd: „Itt nyugszik a nyugati civilizáció, élt kb. 3000 évet, béke poraira.” az emlékművet pedig – mintegy az elért eredmények illusztrációjaként – Chochita Wurst szobra fogja ékíteni. Az utolsó europid, transznemű emberpárt pedig, magyarázó ábrákkal ellátva, az álmélkodó kínaiak okulására kitömve kiállítják a pekingi antropológiai múzeumban.

Persze ez nem biztos, főleg a haladó sajtónak támadtak efelől kétségei, mióta a kínaiak üzletelni kezdtek Orbánbasival, ami a bukás biztos receptje szerintük. De hát ez jövő zenéje, és majd akkor térünk vissza rá, mikor a kérdés már eldőlt.

Amerika önmagával és Trump elnökkel folytatta a vérre menő küzdelmet.

A helyi libsizmus nagy erőkkel gyakorolja a nemek egymásra uszítását, a bevándorlás gyorsítását és más, a konszolidált, humánus társadalom építéséhez elengedhetetlen ügyek felkarolását.

Ám Amerika két részből áll. Van a keleti és a nyugati part, valamint a kettő között elterülő terra incognita. A tetejében a nép állig fel van fegyverkezve, így a libsizmus vadhajtásaival szemben sokkal nyomósabb érveket tud felsorakoztatni, míg mi, itt az öreg kontinensen, megrekedtünk a kevésbé hatékony, bár talán szórakoztatóbb szívlapátnál. Így aztán a küzdelem állása legalábbis kétséges.

Túl ezen pedig, az amerikaiak folyamatosan idegesítik az Oroszokat, ahol csak tudják. Erre a projektre egy külön divíziót is létrehoztak, melyet a világ aztán munkacímként Ukrajnának nevezett el. Mivel az amerikaiak Oroszokon kívül a kínaiakat is idegesítik, ennek ellensúlyozására a kínaiak egy sufnituning műhelyben összebarkácsolták Észak-Koreát, hogy az amerikaiak azzal szórakozzanak, ne velük.

A divat azonban 2017-ben is Amerikából kiindulva járja be a világot, így van ez tán a farmernadrág óta. Az idei slágertermék a #metoo kampány volt. Aki nem figyelte a világ eseményeit annak elmondanám, hogy a #metoo kampány azt jelenti, hogy különböző roppant kétes erkölcsű hölgyek mindenfélével meggyanúsítottak ugyancsak felettébb kétes erkölcsű férfiakat, akik ennek hatására úgy tettek, mintha megbánták volna, majd bánatukban telefonon rendeltek három kurvát full extrásan. Úgy kell nekik, harsogja erre a haladó sajtó.

Európa felemás helyzetben van.

Egyrészt fél Amerikától, másrészt viszont kötelességének érzi, hogy az összes ottani baromságot átvegye, és még tegyen is rá néhány lapáttal. Így a nemek háborújának frontján is itt történt a legnagyobb taktikai áttörés. A messzi északon ezután, az aurora boreális fénye alatt, a skandináv férfiak ezután a légyottra virág helyett aktatáskával mennek. Benne a Kama-szutra képes kiadásával, ahol minden magyarázóábra alatt Igen-Nem jelölőnégyzet található, a végén pedig hely a dátumnak, a tanúknak és az aláírásnak. Ennek kitöltésével a petting ugyan elhúzódik kissé, viszont büntetőjogilag teljesen rendben lesz az ügy.

A következő lépés az lesz, hogy magát az aktust is tanúk jelenlétében valamint hang és képrögzítés közepette hajtják végre – a félreértések elkerülése végett. Ez alól kizárólag a migránsok képeznek kivételt, ők továbbra is a Nyasszaföld-alsón bevett, tradícionális udvarlási szokások szerint járhatnak el, tehát megverik, kirabolják és magukévá teszik szívük választottját, csak hogy kifejezésre juttassák irántuk érzett romantikus szerelmüket.

De hát ők amúgy is kivételek minden alól.

2017-ben Európa urai tovább haladtak az elmebaj bugyraiba vezető úton és nekiálltak megvalósítani a kötelező betelepítési kvótát, melyet eufemisztikusan referenciakulcsnak neveztek el. Olyan ez, mint a violinkulcs, minden kotta elejére odateszik. Hogy azután ki és mit játszik majd a kottából, az más kérdés, vannak ugyanis renitens zenei nemzetek, akik nem akarják használni a szopránkulcsot, ezért a basszuskulcsot favorizálják. Velük még lesz gondja a haladásnak.

És a renitens nemzetek említésével eljutottunk kis hazánk 2017-es eseményeihez, melyeket a következő részben taglalunk majd.