Mezőgazdaság, avagy a hazugságok anatómiája III.

„A világváros kőkolosszusa áll minden nagy kultúra életfolyamatának a végén”

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya

Most, hogy a végére értünk ennek a nem tudom minek, át kéne tekintenünk, hol is tart a mezőgazdaság manapság. Szubjektív vélemény lesz bizonyára, mert képtelen vagyok megszabadulni a kora-kilencvenes évek élményeitől. Ami akkor történt, az a szemem előtt történt, és az első perctől kezdve nem tetszett, és a mai napig meghatározza, hogy miképpen gondolok rá.

Annak okai, hogy a mezőgazdaságunk 30 év elteltével sem tudott visszakapaszkodni az őt megillető helyre, alapvetően az elhibázott kárpótlásba gyökereznek. Az akkor elkövetett hibák és bűnök árnyéka máig rávetődik az ágazatra. Ezért nincs a mai napig befejezve a birtokszerkezet kialakítása, hiszen az osztatlan közös tulajdon még mindig hatalmas területet, 1,8 millió hektárt, ami közel harmada az összes földterületnek és rengeteg embert érint. Annyi biztosan látszik, hogy ez lassan és nagy csaták közepette fog csak megoldódni.

A mai helyzet leírását azzal kéne kezdeni, hogy az elmúlt tíz évben valami döntően megváltozott. Ez pedig a munkanélküliség radikális csökkenése, ami a mezőgazdaságban komoly munkaerőhiányhoz vezetett. Ezt súlyosbították a falvak demográfiai problémái és a fiatalság gyors életmódváltozása. Nagyon keveseknek van kedve hajnalban kelni és az év minden napján dolgozni. Többek között ezért is lehetetlen az Ángyán-féle földosztás.

Nem nagyon van kinek ugyanis.

A munkaerőhiány kevéssé érinti a gépesített, kemizált szántóföldi gazdálkodást, ahol 60-70 millió forintos, űrtechnológiás gépekkel néhány ember ezer hektárokat művel meg. Az állattenyésztést, a szőlő, gyümölcs, zöldségtermelést, melyek rengeteg kézi munkát igényelnek, viszont nagyon is érinti. Ami pedig, az egyesek szemében az élelmiszer-termelés szent Grálját, a biotermesztést illeti, ott a munkaerőhiány egyenesen katasztrofális következményekkel jár. 

A technológia gyors ütemben fejlődik, de olyan robot még nincs, amelyik felmászik a fára gyümölcsöt szedni, vagy négykézláb evickél a spárga sorok között betakarítani, amint például a szőlőmetszést sem lehet automatizálni. Lehet, majd egyszer lesz, de most nincs. Viszont már ember sincs, aki megtenné. Persze ezt sem lehet egy kalap alá venni. A kishantosi példa mutatja, bizonyos kultúrák, mint például a kalászos gabona, még biotermesztésben is gépesíthető. Ám nem csak kenyérrel él az ember. A többi növényt biominőségben csak kapálással lehet termelni, erre pedig nincs ember, különösen annyi nincs, hogy ez a módszer értékelhető mértékben elterjedjen. Ma mintegy 200 ezer hektár a biominősítésű terület, ez azonban csalóka, mer ennek több mint fele nem szántóföld, hanem gyep és legelő. 

Közhely, hogy Európában a nem a gazdálkodók, hanem a támogatások versenye folyik. Az EU mezőgazdasági politikája rákényszerítik a nem EU-tag államokat is a támogatásra, például a kontinens legmagasabb támogatásait a norvég gazdák kapják. A támogatások tekintetében a magyar gazdák komoly hátrányban vannak. Például amíg Ausztriában, éves szinten, a Brüsszelből érkező és az osztrák társfinanszírozás együtt 2,3 Mrd eurónyi összeg kb. 3 millió hektárra, addig Magyarországon ez az összeg nagyjából 2,4 Mrd euró, 5,3 millió hektárra. Ez csak kb. a fele az osztrák támogatásnak. Így igencsak nehéz versenyezni.

Ezt a versenyhátrányt egyenlíti ki némileg a nagyobb birtokméretekből eredő gazdaságosabb termelés. 

Az állattenyésztés továbbra is messze a lehetőségek alatt termel. A ’80-as évek állatlétszámának a harmada maradt csak, és az állatállomány nem is nagyon növekedik. A fent említett munkaerőhiány és a nagyon magas beruházási költségek miatt nem is várható nagy növekedés. Pedig nekem még úgy tanították, hogy a kiegyensúlyozott gazdálkodás akkor lehetséges, ha a bevételek nagyjából fele-fele arányban származnak a növénytermesztésből és az állattenyésztésből.

Talán a legnagyobb baj – egyben a ’90-es évek legnagyobb bűne – a mezőgazdasági a feldolgozóipar hiánya. Ezt – emlékezetes és máig fájó módon – egyszerűen elherdálták. A külföldiek megvették, aztán bezárták, mert csak a piacra volt szükség. Ahhoz, hogy a gazdálkodók nagyobb és biztosabb bevételre tegyenek szert, elengedhetetlen a gazdálkodók tulajdonába lévő feldolgozó ipar. Elég csak a már emlegetett Ausztriára tekinteni.

Csak hát pénz sincs rá és kedv sincs a szövetkezéshez, mert azt a kommunisták olyan gyanússá tették, amennyire csak lehet. 

Az így kialakult szerkezet aztán elgondolkodtató kérdéseket vet fel a falvak jövőjével kapcsolatban. Gyors elöregedés, elvándorlás, elcigányosodás – hogy csak a legsúlyosabbakat említsük. A fiatalok, akik kénytelenek eljárni dolgozni, vagy tanulni, előbb-utóbb el is költöznek. Persze ez sem egyformán érvényesül mindenütt. A városok környékén gyakori, hogy kiköltöznek a falura, és „alvófalvak” jönnek létre. A távolabbiak viszont jórészt haldoklanak. E problémákra azonban nem a mezőgazdaság, a törpebirtokok létesítése a megoldás. 

Arra a kérdésre, hogy ha nem a mezőgazdaság, akkor mi, természetesen fogalmam sincs.