Mi a teendő?

95

„Ezek a népek csak úgy fognak engedelmeskedni, ha félnek.” 

Napóleon az egyiptomiakról

Úgy esett, hogy 1795. október 5-én (az agyalágyult forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) Párizsban újabb felkelés készült. Nagyon régen volt már efféle, és a csőcselék, amely megszokta, hogy uralja a várost, unatkozott.

Akkor éppen a royalisták lázadtak fel a Konvent és vezetői ellen. A lázadás amúgy annyiban érthető volt, hogy a konvent vezetői korrupt gazemberek voltak, de hát ezt már megszokhatták volna, hiszen az egész forradalmat, a kezdetektől, vérengző, korrupt csirkefogók irányították.

A Paul Barras vezette Konventben nagy volt a baj. A hadak és a már akkor kiemelkedő vezéreik távol voltak, sem csapatok, sem vezérek nem álltak hát rendelkezésre. A Konvent vezetői rettegtek, hogy az általuk is többször használt csőcselék, a forradalmi etika jegyében, felkoncolja őket. Ijedtükben az egyetlen elérhető tábornokhoz, Bonaparte Napóleonhoz fordultak. Szerencsés választás volt. Rövid távon legalábbis, hiszen később ugyanez a Napóleon zavarta szét őket. Bonaparte azt az elmés eljárást választotta, hogy a Mars-mezőről behozatott ágyúkat felállította az utcán, és mikor a lázadók megérkeztek, nemes egyszerűséggel kartáccsal közéjük lövetett.

Ez akkoriban hatalmas innovációnak számított a belpolitika területén.

Mire a lőporfüst eloszlott, az utcán tucatjával hevertek a halottak, a forradalmi csőcselék pedig, akit megfosztottak a megérdemelt szórakozásától, sértődötten visszabújt odvaiba. Napóleon pedig elindult a világhír, a császári trón – na és persze Waterloo – felé.

Onnan jutott eszembe ez a régi, vidám történet, hogy néhány napja körbe jár a kérdés: mit lehet és mit kell tenni az amerikai és már nyugat-európai nagyvárosokban zavargó csőcselékkel. Amerikában már ki is kiáltották – a Megadja kolléga által találóan I. Debil Népköztársaságnak nevezett – államukat, ahol a forradalmi ethosz nevében felfegyverzett néger bandák uralják az utcákat, egy magát „Hadúrnak” nevező néger vezetésével, aki természetesen „művész” a virtuóz káromkodásokból álló rap „zene” területén. (Már csak azért, mert „Hadúrnak” nevezi magát nyilvánvalóan hátra kéne vinni és agyonlőni.)

Hogy a bandák uralta területen miképpen zajlik az élet, azt ugye nem nagyon tudjuk, lévén, nincsenek hatóságok, akik aztán tanulságos statisztikákat készíthetnének az erőszakolások, rablások, gyilkosság és más a szabadság nevében elkövetett csínytevések számáról. Talán majd egyszer, ha vége lesz. 

Zárójel. Persze, ha a haladó, függetlenobjektív médiát nézzük, olvassuk, akkor azt látjuk, hogy ott mindig, mindenki boldog. Az utcákon üdvözült arcú hippik mászkálnak, a gyerekek krétarajzokat készítenek, sok előadást és érzékenyítő tréninget tartanak – egy nagy belpesti szobaszínház az egész, ahol mindenki elégedett. Dolgozni természetesen nem dolgozik senki, mert az olyan elnyomó rasszista dolog, a közműszámlákat nem fizetik, ételt úgy koldulnak – ilyen a haladó Mennyország. Halkan jegyezném meg, hogy lehet, ha lekapcsolnák az internetet és mobiltelefonokat, pillanatok alatt, magától feloszlana az egész. Zárójel bezárva.

Sokan, sokszor mondják, hogy a Bonaparte és annyi mások által használt erőszak nem vezet sehová, nem oldja meg a problémákat, az erőszak a gyengék menedéke – és így tovább. 

Csakhogy. Ez egészen egyszerűen nem igaz.

Sajnos, ha valaki, hát mi magyarok pontosan tudhatjuk ezt. Hiszen ’56 után, akasztásokkal és sortüzekkel úgy belénk fojtották a szót, hogy majd harminc évig csukva tartottuk a szánkat és néma csöndben tűrtük, hogy Kádár és a többi véreskezű, gyilkos kommunista uralkodjon rajtunk. Olyannyira, hogy a végére már sokan meg is szerették. Utóbb megbuktak (megbuktak?) persze, de csak akkor, mikor az erőszak lehetősége végképp megszűnt számukra. Ám még akkor is, a részeges munkásőr csőcselék puszta léte is elég fenyegetés volt, hogy a beszari ellenzék vezetésével ún. „békés átmenettel” engedjük erőszak szülte hatalmukat átmenteni, amivel persze el is szalasztottuk a lehetőséget.

Mondhatják persze – mondják is – hogy ez nem lenne „demokratikus”, nem lenne „jogállami” és még egy csomó minden nem lenne. Én azonban, ha választani kell a normális békés élet és egyes szavak között, bizony az előbbit választom. Amúgy sem látom be, hogy egy erőszakos, adott esetben felfegyverkezett kisebbség terrorja miért lenne „demokratikus”, vagy „jogállami”, még ha mindent az emelkedett „morál” és a „rendszerszintű rasszizmus” – hogy az mi lehet azt elképzelni sem tudom, de azt hiszem ők sem – elleni tiltakozás nevében követnek is el.

Régi igazság az, hogy a vitézlő baloldal szájában oly nagy kedvvel görgetett szavak egyből értelmüket veszítik, ha lehetőség nyílik egy jó kis fosztogatásra.

Ha Amerika, vagy akár Nyugat-Európa tűrné az agresszív kisebbségek uralmát, akkor milyen is lenne egy ilyen, négerek vezette állam? Erről is tudhatunk, történeti példák alapján. Elég csak a Libéria nevezetű állam történelmére pillantani. Libériát 1821-ben alapították az Amerikából visszatelepített négerek, aki bizonyára boldogok voltak, hogy végre azt tesznek, amit akarnak és nem parancsolnak nekik a gaz fehér elnyomóik. Demokratikus, szabad országot alapítottak és mindenki roppant büszke volt rájuk. Ez úgy nagyjából 1877-ig tartott, mikor is az egyik párt monopolizálta a hatalmat és onnantól erőszakkal uralkodott. Ennek bukása után államcsíny államcsínyt, mészárlást mészárlás követett, hiába avatkozott be az USA katonailag is. Jelenleg pedig pontosan ugyanolyan afrikai koszfészek mint a többi, gazdaság és közbiztonság nélkül, éhezéssel és nyomorral.

Íme a néger demokrácia roppant tanulságos története. Ne gondoljuk, hogy bárhol másképpen lenne. 

Persze lehet (mit lehet: kell) engem fasisztának, antidemokratának nevezni, de ha ez, amit itt látunk a forradalom maga, akkor én bizony teles erővel ellenforradalmár vagyok.