Minden út Berlinbe vezet

„A civilizált emberiség történelmével kapcsolatban viszont a jövőt illetően eluralkodott egyfajta határtalan, minden történelmi, azaz organikus tapasztalatot semmibe vevő optimizmus, vagyis az éppen fennálló jelenben mindenki egy egészen egyedülálló, egyenes vonalú >továbbfejlődés< kezdeteit véli látni.”

Oswald Spengler: A nyugat alkonya

Bár kecskeméti vagyok, nagyon régen nem jártam az 5-ös úton, amely az ütőere a Balkán és az „igazi” világ közötti vándorlásnak. Most viszont arra vezetett az utam, keresztül a fiatalságomon. Gyér köd volt, a felhők közül időnként kisütött nap és furcsa, okkersárga derengésbe vonta a világot. A kerítés oszlopain mozdulatlan, ázott ölyvek ültek felborzolt tollakkal, mozdulatlanul és nézték sárga, rebbentelen, mindent látó ragadozó szemekkel a nyüzsgést, várva, hogy eltaposnak valamit, amit aztán megehetnek.

Bent az úton, német rendszámú rozzant autókon, hömpölyög a gazdag németek cselédsége oda-vissza a fél kontinensen keresztül. Olyan kocsikon, melyek újonnan Ingolstadtban, Wolfsburgan, vagy Stuttgartban nagyoknak és drágáknak születtek, majd évekig gazdag németek jártak vele, hogy aztán valamelyik balkáni, vagy anatóliai faluban legyenek státusszimbólumok. Az egykor büszke és drága autók lelakottan, hátsó ablak tetejéig tömötten rongyokkal, dobozokkal száguldanak valamerre. Mindegyik csordultig tele van. Mackónadrágos középkorú férfiak cigarettával, nyalka cigánylegények díszes sportcipőben és csőnadrágban, mellettük a családszeretet jegyében magukkal hurcolt bajuszos balkáni nagymamák és mindenütt rengeteg gyerek. A pálya tömve és tömve a pihenők meg a benzinkutak is. A WC 1 euró, de és talán épp ezért, hosszú sor áll a bokrok előtt.

Elnézve őket, óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mit csinálhatnak ott a birodalom távoli közepén?

Mivel szolgálnak, hogy most így fuvarozhatják haza a bérüket? Kulturális jutalmuk biztosan nincs, mert pontosan olyanok, mintha otthon látnád őket, távoli, istenhátamögötti falvaikban. Úgy is viselkednek. Hangosak, kicsit mindig koszosak, a szemetet, a cigarettacsikket konfettiként szórják maguk után és még távolról is roppant egzotikus szagú ételeket falnak mindenféle zacskókból és dobozokból. Fáradtnak, kimerültnek látszanak mind, hiszen rengeteg hosszú utat kell megtenniük az ígéret földjére, hogy csalódhassanak.

El nem tudom képzelni, mire kellenek a herrenvolknak.

Nem hiszem el, hogy ennyi kicserélni való ágytál és eldugult csatorna lenne. Van valami – pénzen túli – magnetizmus, vonzás ami a birodalom szívébe csalja őket. A provinciák népe középre vágyódik, ahol épül, alakul a világ.

Minden út Berlinbe vezet.

Valaha az eugenika és a darwinizmus kábítószerétől megvadult németek úgy képzelték a jövőt, a háború után a győztesek majd Európa-szerte lovagvárakban élnek, mint a Herrenvolk urai és úrnői, szikár, katonás eleganciával és Bachot játszanak hatalmas orgonákon, miközben odakint a szolganépek néznek fel rájuk tisztelettel kunyhóikból.

Neki is álltak a megvalósításnak, elindultak lánctalpakon, vijjogó repülőgépeken valami végtelen, elszánt lelkesedéssel. Aztán belebuktak. Belebuktak és elveszítették még a meglévő birtokaikat is, a reménybeli várúrnőket pedig az üzbég pusztákról származó hordák erőszakolták ipari méretekben.

Vae victis.

A vereség teljesebb már nem is lehetett volna. Így a Herrenfolk azon része, akik túlélték a háborút, visszatértek hát a gyárakba és a munkapadokhoz, ahonnan elindultak úrnak lenni és ismét kalapálni kezdtek, miközben nevelgették furcsán ferdeszemű gyerekeiket, aki addig születtek, míg ők hadifoglyok voltak. És – láss csodát – ez működött. Többnyire persze működik, ha valakik olyasmit csinálnak, amihez értenek.

Mindent megnyertek a békével, amit a háborúval elveszítettek és Európa ím a lábuk előtt hever. Ezért vonszolják magukat fel s alá ma a szolganépek a csotrogányaikon, hogy szolgálhassanak nekik.

De mindennek ára van. Mert ők a vesztesek tudatával győztek és egy buldogképű spiné vezetésével irányítanak a katonás porosz junkerek helyett. A fáklyás felvonulásokat buziparádéra, a katonazenekart diszkósított török népzenére cserélték, hogy korszerűek legyenek.

Birodalmat is építettek, de a történelemben soha még nem történt ilyen, hogy egy birodalom azonnal a születése után azonnal haldoklani kezdjen, márpedig a negyedik birodalom ilyen. Minden birodalom elpusztul egyszer, de előtte azért vannak jó évei. Előbb fel kell építeni Rómát, legyőzni Karthágót, hogy a bukás méltányos árnak tűnjön.

És olyan sem volt még, hogy az impérium hamarabb engedte volna be a barbárokat, mint hogy megszületett.

Azután haza ér az ember, lepakol, szöszmötöl, iszik valamit, lefekszik aludni és lehunyt szemei alatt tovább hömpölyög a rozsda lavina a ködös világban cél, valós ok és értelem nélkül. Csak az ölyvek ülnek magabiztos nyugalommal az oszlopokon, várva, hogy a pusztulásból egyszer élelem legyen.