Nagy Imre, a tudós

72

„Sztálin hagyatékában szinte felbecsülhetetlen az a tudományos kincs,
amit zseniális tanításában az emberiségre hagyott örökül.”

Nagy Imre: Akadémiai székfoglaló

A halottakkal több a baj, mint az élőkkel. Ennek oka abban keresendő, hogy a hajdanvolt emberek már csak az emlékezetben léteznek, az emlékezet pedig furcsa dolog. Egyfelől esendő és megbízhatatlan, másfelől pedig érdekvezérelt. Különösen így van ez a történelmi személyiségek esetében, akik valamilyen szerepet játszottak a népek sorsában, nyomot hagytak maguk után és haláluk után pedig az élők szándékainak játékszereivé váltak. Különösen így van ez a vérzivataros, magyar huszadik század szereplőivel.

Nagy Imre szobrát elköltöztetik a Kossuth térről a Jászai Mari térre. Lett erre nagy sírás-rívás a haladás hívei között. Hogy miért rossz ez, arra nézve semmiféle érvet nem hallottam tőlük, mert olyan, amiről beszélnének is, nyilván nincs. Mindenki megszólalt, aki számít, és az is, aki nem. Mondtak is mindenféle marhaságot, csak arról nem beszéltek, ami az acsarkodásuk hátterében meghúzódik.

Nagy Imre szimbólum lett a baloldalon a „jó” kommunista szimbóluma.

Pedig hát, aki csak kicsit is ismeri a történelmet, tudja: a rendes kommunista oximoron, valaki vagy kommunista, vagy rendes ember. Nagy Imre a menlevelük lett, a felmentés minden alól, amit elkövettek. Aki halálával megváltotta bűneiket. A kommunista megváltás szimbóluma nem a kereszt, hanem stílszerűen a kötél. Sajátos logika szerint még azok is így gondolják, akik személyesen részt vettek a felakasztatásában.

Van valami, amit a tengernyi vér és könny elfedni látszik, ez pedig a gazdaság tönkretétele, amit részben ideológiai alapon, részben pedig notórius hülyeségből követek el. Erről beszélnék alább Nagy Imre kapcsán.

Nagy tudós ember volt, tartják róla sokan még ma is, egyetemi tanár, sőt akadémikus, a mezőgazdaság szakértője. Kiművelt emberfő, hiszen egy egész esztendőt járt gimnáziumba, csak megbukott matematikából, ezért inkább lakatosinas lett. Nem tudjuk, hogy az összeadás, vagy a kivonás haladta meg szellemi képességeit. Később úgyszintén egy egész esztendőt töltött „felső kereskedelmi iskolában”, és miután így feltöltődött tudománnyal, hivatásos kommunistának állt – ott nem kellett kalapálni – és az is maradt haláláig.

A mezőgazdasággal a Szovjetunióban ismerkedett meg közelebbről. Persze csak mikor ideje engedte, mert főállásban besúgó volt, aki módszeresen jelentgette fel emigráns társait. A Szovjetunióban sokat lehetett tanulni akkoriban. A gyors szocialista mezőgazdasági fejlődés hatalmas eredményeként éhínségek követték egymást, milliónyi áldozattal. Az elsajátított tudás birtokában, a háború után aztán már mint megfellebbezhetetlen tekintélyű agrárszakember tér haza.

És példátlan tudását felhasználva azonnal nekilát az ágazat megreformálásának.

Első lépésként a baloldali agráriusok hagymázos elképzeléseivel megegyezően a „földosztásra” kerül sor. A szerencsés nyertesek az egyházaktól, birtokosoktól, kitelepített sváboktól elvett földekből fejenként mintegy 5 holdat kapnak. Olyanok, akik sem tőkével, sem eszközökkel, sem pedig termelési tapasztalattal nem rendelkeznek. Az 5 hold pedig pontosan arra elég, hogy a tulajdonost eltemessék benne. Az eredmény azonnal jelentkezik: hiánycikk lesz az élelmiszer, a termelés a háború alattinak a felére csökken. Ekkor mutatkozik meg az a tudás, amit a nagy Szovjetunióból hozott, és az ottani minta alapján nekiállnak kirabolni a parasztokat. Ez roppant szakértelmet igényel és Nagy rendelkezik is ezzel.

Zárójel. Hogy a parasztok kirablása mennyiben mezőgazdasági szakértelem, azt én nem tudom. Ezzel az erővel a bankrablót is nevezhetjük pénzügyi szakembernek. Zárójel bezárva.

Hogy az erőszakos beszolgáltatások és egyéb nagyszerű intézkedések nem okoztak éhínséget, az annak köszönhető, hogy a magyar paraszt hihetetlen kreativitással volt képes kijátszani a vidéket járó kommunista rablóbandákat.

Nagy későbbi politikai pályafutása, ahogyan a tettestársaié is, hullámvasút, attól függően, hogy orosz tartótisztjeik a hatalmi marakodásban éppen milyen erősek.

Ám mindez nem befolyásolja a „tudományos” pályáját.

Egyetemen tanít (hogy mit, abba bele se merek gondolni), „professzor” és nemsokára – az MTA nagyobb dicsőségére – akadémikussá is választják. Nem áll ezzel egyedül, mert amint Napóleonnál minden katona a hátizsákjában hordta a marsallbotot, úgy minden főkommunista a párttagkönyvében az akadémiai tagságot. Tagságának indokaként az „Agrárpolitikai tanulmányok” című korszakos művét említik. Én az „Ahogy egy lakatossegéd a mezőgazdaságot elképzeli” munkacímet adtam volna neki. Katasztrófa. A félig sem megértett brossúra-marxizmus és Sztálin idézetek egyvelege, egy lakatossegédből lett kommunista apparatcsik stílusában és szellemi színvonalán. Tökéletesen nyilvánvaló belőle, hogy írója aligha képes a kaszát a kapától megkülönböztetni, és annyit ért az agrárproblémákhoz, mint hajdú a harangöntéshez. Ebből a példás  szakértelemből fakadtak aztán a nagy területen elkövetett, mérsékelt sikerrel zárult gyapot és gumipitypang termesztési kísérletek Nagy agrárminiszterségének idején.

És ilyenek voltak ők mind.

Nagyravágyó cselédekből és disznópásztorokból lett gyárigazgatók, miniszterek tettek tönkre mindent, amihez csak hozzányúltak. A „szakember” címet egymásnak osztogatták, mi több, egy idő után el is hitték magukról. A marxizmus abszurd, kártékony termelési logikája mellett az irányítók tökéletes alkalmatlansága volt az, ami a „rendszert” alkotta. El kéne gondolkodni, hogy kinek állítunk szobrot.

Facebook hozzászólások