Posztmodern

41

„A mi Fin de Siècle korszakunk nem-euklideszi terében egy fenyegető görbület minden trajektóriát könyörtelenül eltérít.”

Jean Baudrillard

Némi port vert fel a Magyar Időkben Szakács Árpád cikke, a „Visszasírja a vörösterrort a ballib értelmiség” című, melyet a Kassák Múzeum egyik kiállításával kapcsolatban fogalmaz meg kifogásokat. Szerintem tévesen.

Szakács kolléga a közelmúltban egy egész cikksorozatot szentel annak, hogy miképpen támogatja a jobboldalinak gondolt kormányzat a baloldali írókat, zenészeket, kőfaragókat és balett táncosokat. Ezzel persze szálka lett egyfelől a baloldali kultúrmunkások, másfelől az igazikonzervatív jobboldaliak szemében is. Cikkeiben számtalan, megfontolandó kérdést vet fel, melyeket érdemes átgondolni. Ám utolsó cikkével – szerintem – kelepcébe esett; méghozzá a posztmodernitás kelepcéjébe.

Cikkében elsősorban Böcskei Balázs megnyitóbeszédéből indul ki, és abból vonja le a cikk címében is leírt következtetését. Mikor idáig jutottam a fogalmazás olvasásában, roppant mód meglepődtem. Böcskei ugyanis azokhoz a libsi „kritikai” értelmiségiekhez tartozik, akik betegesen tartózkodnak attól, hogy arról beszéljenek, mit kéne csinálni, attól meg különösen, hogy miképpen. Nem.

Ő és a hozzá hasonlók kizárólag abban utaznak, hogy megkeressék, mi a rossz abban, amit a kormány –vagy bárki, akivel nem szimpatizálnak – tesz.

Ez megóvja őket a Bokros Lajosi értelemben vett „cselekvési javaslatok” hülyeségétől, ugyanakkor azonban kétségek között hagyja a tennivalók tekintetében tanácstalan haladó olvasókat. Roppant meglepő lett volna, ha valóban, pozitív módon, állást foglal valami konkrétum mellett, legyen az akár a Patkánylázadás.

Rögvest meg is kerestem a nevezetes beszéd leiratát a Kassák Múzeum honlapján, és elolvastam.

A nevezetes beszéd az első mondattól az utolsóig tökéletesen értelmetlen, tipikus posztmodern zagyvaság.

Nemhogy a „visszasírás” nem derül ki belőle, hanem az sem, hogy írója egyáltalán mit akar. (Már ha a beszéd megírásán túl akar valamit egyáltalán.) Nekem rögtön az ominózus Sokal-ügy jutott eszembe róla.

Zárójel. Akik nem utálják annyira a posztmodern „filozófiát”, mint én, és ezért nem is röhögtek annyit teljes megsemmisülésén, azok számára röviden a történet. Alan Sokal, a New York-i Egyetem matematikai fizikusa 1994 végén leadott egy áltanulmányt a Social Text című kulturális folyóiratnak, melyben mindenféle marhaságok voltak, a posztmodern „tudományosság” üres, tartalom nélküli szavaival elfedve. A cikket közölték. Majd Sokal előállt és elmondta, azért követte el, mert végtelenül bosszantotta az értelmetlen szóáradat, amit egyesek komolyan vesznek. A homály hivatásosai, a posztmodern „gondolkodók” úgy reagáltak, ahogyan az elvárható volt: gyorsan elfelejtették, és írták tovább a „műveiket”, mintha mi sem történt volna. Zárójel bezárva.

A Sokal-érzés különösen megerősödött, mikor egy helyütt  Alain Badiou neve is előkerül. Aki olvasta bármely művét, az pontosan érti, mire gondolt Sokal. Műveinek zavaros, unalmas és végeérhetetlen terminológiai pöffeszkedését elterjedten „filozófiának” nevezik bizonyos körökben, holott a filozófia tárgya és eszköze – vagy 2500 éve – a logosz, mely nem más, mint az értelmes beszéd.

Mármost aki Badiou műveit értelmes beszédnek tartja, annak azért vannak gondjai, mikor az értelmetlen fogalmát akarja meghatározni.

Böcskei beszédében olyan mondatok szerepelnek, melyeknek nyelvtanilag sincs értelme. Íme a kedvencem: „A Tanácsköztársaság 133 napjában, benne annak május elsejéjével, olyan utak vezettek, amelyekről, ha letértünk, egy másik oda vezető útra lépünk.” Nyilván bárminek a napjában nem vezetnek utak, különösen olyanok, melyekről le lehet térni. A jeles auktor nyilván a napjához fonémát kívánta használni. Van ilyen. Nem ez a gond. Hanem az, hogy senki nem vette a fáradságot a számtalan résztvevő, hallgató, olvasó, bíráló közül, hogy észrevegye. Mégpedig azért, mert értőn nem olvasta végig, ugyanis úgy gondolták, hogy nincs értelme egy olyan kezdőmondat után, mint:„A forradalom újraparcellázza a várost, és visszaveszi az időt.” A város újraparcellázása önmagában is egy izgi tevékenység, de könyörgöm, kitől/mitől és hogyan lehet visszavenni az időt? És aki/ami elvette, hol tartotta vajon a visszavételig?

Aztán itt a másik csoda: „Radikálisan kellett belépni a térbe, fel kellett tépni a város húsát.” Hogy miképpen lehet radikálisan belépni valamibe, azt nem tudom, csak azt, hogy utána egész nap büdös az ember cipője.

Amúgy a patkánylázadás nem tépte fel a város húsát (Vajon lehet-e pörköltet főzni a város húsából?), hanem a vörös csőcseléket szabadította rá.

Az a szó, hogy „tanácsköztársaságira” építették át, feltehetően azt jelenti, hogy szabadon raboltak és gyilkoltak, majd pedig gyáván elszeleltek, mikor felelősségre akarták vonni őket. Ez kétségtelenül roppant tanácsköztársasági dolog volt. A szöveg elemzője a bőség zavarával küzd. Itt van rögtön ez: „… a forradalommal egy, az addig bizonytalanságban nyöszörgő város felszínére törnek az addig csak húsában dolgozó alagutak.” Az alagutak munkája minden bizonnyal nehéz. Főleg, mikor a felszínre törnek. Talán a földalattira gondolt? Nem tudom. De elég is az egészből.

Összegezve: aggodalomra semmi ok.

Böcskei műve semmiről sem szól, így nem szól a patkánylázadás dicsőítéséről sem. A szerzőt az a hit mozgatja, hogy az értelmetlen mondatok egymásra hajigálása valamiképpen értelmes mondandóvá áll össze, miközben valamiféle avantgárd esztétikát is hordoz. Talán a hely szelleme hatotta meg.

Ilyen az, mikor selejt selejtet álmodik.

Facebook hozzászólások