Szabadság, egyenlőség, testvériség

Az egyenlő jogok azt jelentik, hogy a milliomos is alhat a híd alatt.

Karl Marx

A Liberálisok nevű nano-párt jeles képviselője, egy Bősz Anett nevezetű fehérnép szükségét érezte, hogy nyilatkozatot tegyen az egyházak oktatási tevékenysége kapcsán, a „168 óra” nevezetű, mértékadóan elfogulatlan kiadvány lapjain. Nem az első alkalom ez, hogy a nevezett hölgy mindenféle kijelentéseket tesz közügyekben, mondhatni szokása ez néki. Megnyilvánulásai többnyire történelmi mértékű jelentéktelenségükről híresülnek el. Legutóbbi szösszenete is csak azért érdemel említést, mert ragyogóan alátámasztja azt, miszerint a szélsőséges liberalizmus és a kommunizmus alkalmasint nem a végtelenben, hanem Budapesten a belvárosban találkoznak, és örülnek egymásnak.

Anettka felháborodását az a tény váltotta ki, hogy az egyházi iskolába járó gyerekek nagyobb egy főre eső támogatásban részesülnek, mint az állami iskolákba járó társaik. Ennek roppant egyszerű oka van, az állami normatíván túl ők ugyanis még az egyháztól is kapnak támogatást. Most gondolják el: többet kapnak. Szörnyű. Szerinte ez ellentmond az állam és az egyház „szétválasztásának” szent liberális elvének.

A fékezhetetlen, bősz (bocs!) antiklerikalizmus a haladás gondolkodásának évszázadok óta szubsztanciális eleme. Mivel a király hatalmát akarták megdönteni, le kellett rombolni az egyházat is, mint a trón egyik oszlopát. Az egyházkritika legszebb példáját azután a francia forradalomban – az utolsó rabszolgalázadásban, ahogyan Nietzsche nevezte – láthattuk, mikor a guillotine volt az emberiség jókra és rosszakra való felosztásának eszköze, mellyel, mintegy kritikailag, igyekeztek a csőcselék hóhérainak kezére adni minden egyházi személyt.

Ez volt tán az első történelmi pillanat, mikor a haladó libsizmus és kommunisták céljai valamint módszerei is összefonódtak.

Persze azóta ezek a módszerek sokat finomodtak. Ma már nem comme il faut a guillotine. Az egyház elleni harc módszere mára a „fellazítás” lett. A történelmi egyházak ellen a különböző eretnek szekták ezreinek támogatásával próbálnak küzdeni.

Az emberek fejében ugyanis a minden és a semmi fogalmai összeolvadnak, és ha bármi lehet „vallás” – Xenutól Iványi Gáborig – akkor a vallás valójában nem létezik.

A módszer morális talpkövét pedig a történelmi egyházak „kiváltságainak” megszüntetése képezi.

E „kiváltságok” alapját pedig az állam és az egyház között kötött megállapodások adják. Csakhogy a politikai realitások fura dolgok. Tán még emlékezünk rá, hogy a Pápával – értelemszerűen a katolikus egyházzal is – még az SZDSZ-MSZP kormány nevében, maga Horn Gyula egyezett meg az egyházi finanszírozásról. Tudják, ezek voltak azok a daliás idők, midőn egy Kuncze nevű belügyminiszter minisztériumában egy volt ávós, az találta állítani, hogy az ÁVH nem alkalmazott kínzásokat. Ő csak tudta. Persze nem várhatjuk el Anettkától, hogy ilyesmikre emlékezzen, hiszen akkortájt még alsó tagozatos volt.

Az egyházak állami finanszírozásának kérdése pedig azért vetődhetett fel egyáltalán, mert az egyházak vagyonát a kommunisták elkobozták. Azelőtt ezek az egyházak a saját vagyonuk jövedelméből, illetve a hívek adományaiból finanszírozták kiadásaikat, fel sem merült, hogy az államtól külön pénzt kapjanak. A történet folytatása aztán az, hogy elkobzott egyházi földbirtokokból állami gazdaságokat alkottak, melyek jövedelmét az élükön álló zöldbárók és a párt (a kettő nagyjából egybeesett a fejekben) költötték a saját céljaikra.

Miután a módszerváltás során gyakorlatilag fel sem merült – na, vajon miért? – hogy az elvett, működő vagyont visszaadják, ám visszakerültek az iskolák, szociális intézmények és egyebek, szükségessé vált az állami támogatás. A kifosztott rablójának kegyelemkenyerén él a továbbiakban, csak azért, hogy igazságos legyen a dolog.

A szerzőnő szerint éppen itt az ideje e kirekesztő gyakorlat megszüntetésének.

Első lépésként a meglévő támogatások elvételét és az egyházakra költött pénz szétosztását javasolja a szekták között. Xenu kacagása visszhangzik a világegyetemben.

Hogy fenntartsa az „igazságosság” látszatát, második lépésben javasol egy roppant bonyolult, de legalább első ránézésre is működésképtelen rendszert. Még arra is van gondja, hogy ügyesen elhelyezze benne a közügyekben való részvétel korhatárának leszállításáról szőtt libsi vágyat. Ez a korhatár leszállítás, egyébként azért fontos számukra, mert közismert, hogy az emberek többsége tinédzserkorában a legfogékonyabb mindenféle marhaságra, melyek közé az ő tanaik is tartoznak és ennek okán – remélik – nőhetne a libsik támogatottsága.

A lényeg azonban az a gondolat, hogy akiknek valami több van, azt el kell venni tőlük az egyenlőség nevében.

És itt nő össze, ami összetartozik. Ez ugyanis pontosan a kommunizmus pengeéles logikája szerinti követelés: egyenlőséget a nyomorban. Meg sem fordul a fejében, hogy akinek kevesebb van, annak adjunk többet. Bár ez esetünkben valószínűleg lehetetlen, költségvetési okokból; nem, vegyük el. Az egyszerű és tanulságos.

A szent cél, az egyenlőség és nem mellékesen az egyházak anyagi ellehetetlenítése, így olcsón megvalósul, és nem kell megerőltetni magunkat. Eképpen ragadja meg a belvárosi értelmiség manikűrözött kacsója a munkásosztály vasöklét. Minő elragadó kép: Anettka és egy köpködős, káromkodós, ivós-verekedős, kisebbségi segédmunkás. Már alig várom.