Vértanúk

68

„S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom: bizony mondom nektek, nem marad el jutalma.”

Mt 11,1

Nem az első és nem az utolsó eset volt, mikor keresztények szenvedtek vértanúhalált a hitükért.

Úgy esett, hogy az Úrnak 64. évében, júniusban, Claudius Nero császársága idején hatalmas tűzvész tombolt Róma városában, majd’ az egész várost elpusztítva. A vész általános káoszt okozott, ahogyan Tacitus írja az Évkönyvekben: „De gátat sem mertek vetni a tűznek, mert sok ember sűrűn fenyegetőzött, az oltást tiltotta, mások meg nyíltan csóvákat hajigáltak és hangoztatták: »Van, aki ezt parancsolta!« – akár, hogy annál szabadabban rabolhassanak, akár valóban parancsra.” Rengeteg halott volt és a római csőcselék felelősöket keresett. Miután azonnal felmerült a tébolyultnak tartott császár felelőssége, Néró – hogy elhárítsa a vádat – a keresztényeket tette meg bűnbaknak. Tömegével, válogatott kínzások közepette „…vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába…” – írja ugyanott a kortárs Tacitus. Nem az első és nem az utolsó eset volt, mikor keresztények szenvedtek vértanúhalált a hitükért.

Az egész világ megrendült a minapi merénylet miatt. A távoli Ceylon szigetén összehangolt merényletsorozattal kétszáznál is több hívőt öltek meg ismeretlenek. A merénylők elsősorban keresztény templomokban robbantottak, ahol a hívek éppen húsvéti áhítatra gyűltek össze. Sajnos a keresztényüldözés nem most és nem ott jelent meg, olyannyira, hogy ma – nyugodtan kijelenthetjük – Krisztus követői a legveszélyeztetettebb közösség a világon, a végtelenségig sorolhatnánk az ellenük vallási alapon elkövetett bűnöket.  

Ennek egyik, ha nem a legfontosabb oka, ezen közösségek védtelensége.

Nincs senki ugyanis, aki kiállna mellettük, aki megvédené őket, az agresszíven terjeszkedő mohamedán vallás ellen. Hol van már a militia Christi gondolata! Hol van már az az idő, mikor II. Orbán pápa hívó szavára európa nemzeteinek urai indultak a szentföldre megvédeni a keresztény zarándokokat? Hiszen láthatjuk, a bevándorlással sújtott országokban a keresztény többség is az ő kegyeiket keresi, valami „Jaj, csak meg ne bántsuk őket!” gondolat jegyében.

És akárki akármit mond, ebben bizony szerepet játszik a gyávaság is. A mohamedánok ugyanis, amint látjuk, vélt vagy valós sérelmeiket, a maguk barbár módján, megtorolják. Ők egység tudatával ítélnek, az „umma”, a közösség egységbe kovácsolja az „igazhitűeket”, és bárhol ér is valami egy mohamedánt, mindegyik kötelességének érzi megvédeni vagy megbosszulni azt, mert ezt tanítja a vallásuk. Ez a gyávaság aztán célponttá tesz bennünket.

Gazdagnak és gyengének lenni igen rossz párosítás.

A kereszténység, bármit gondoljunk is róla, visszaszorulóban van, és a tendenciák azt sugallják, hogy amennyiben így maradnak a dolgok, a világ jókora részéről el fog tűnni, ahogyan mára gyakorlatilag, nagyrészt eltűnt például Szíriából, az egyik legrégebbi keresztény földről. Az évszázados szekularizáció megtette hatását a nyugat országaiban. Ezek az országok bármilyen ostoba célból, mint például a demokrácia terjesztése, vagy anyagi érdekből, mint az olaj, hajlandók fegyveres konfliktust is vállalni – bár ez már inkább csak az USA-t jellemzi – ám semmiképpen sem harcolnának a kereszténységért. Annál is kevésbé, mert láthatóan a nyugatot irányító elit maga is inkább nyűgnek, sőt ellenségnek tartja a hitet, az egyházat pedig végképp. Ha Európában a mohamedánoknak sok keresztényt ölni szottyan kedve, akkor nem a templomban, hanem a bevásárlóközpontban, vagy a diszkóban robbant.

Maguk a keresztény egyházak is folyamatosan, és nem csak az antiklerikalizmus nyomására, leépülőben vannak. Folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben adják fel híveik életét, gondolkodását befolyásoló hittételeiket, például a buziság vagy az abortusz tekintetében. Felcserélődni látszanak a szerepek, nem a hívek követik az egyházat, hanem az egyház fut hívei feltételezett elvárásai után.

Nem mértéket ad, hanem mértéket vesz.

A valaha a dogmák megértetését szolgáló teológiai irodalom is egyre kínosabb, erőlködőbb igyekezettel próbálja állítani, hogy az Írásban szó szerint található kijelentések „tulajdonképpen” nem azt jelentik, hanem pontosan az ellenkezőjét. (Mindez egyébként kínosan emlékeztet a jezsuita laxizmusra, mely már a 16-dik században felütötte a fejét.) Leszbikus püspöknők, buzikat összeadó, abortuszpárti egyházak; vesztésre állunk, lássuk be. A kereszténység halála pedig egyben a fehér ember halála is.

Félreértés ne essék: nem valamiféle világméretű kereszteshadjáratról fantáziálok. De az tény, hogy ellenségeink csak az erő nyelvét értik. Aki ezt nem hiszi, csak tekintsen Izrael történetére. Úgy vélem, hogy a szokásos semmitmondó frázisokon túl, ideje lenne erőt mutatnunk nekünk is.

Az erő pedig az egységben rejlik.

Ennek az egységnek a lehetősége – mivel a keresztényi szolidaritás eszméjét láthatóan felmondtuk – a nemzeti eszmében rejlik. Keresztények lehet már nincsenek Európában, de még mindig vannak magyarok, németek, lengyelek és még számtalan nemzet, melyeknek még lehetnek önvédelmi reflexei, nyelvi és kulturális alapon megkülönböztetve magukat mindenki mástól.

Az egységes Európa gondolata halott.

Az elitek felmondták a szolidaritást, elvetették a közös védekezés lehetőségét, hiszen a kereszténység elutasításával elszakították azt a szálat, amely egyedül tarthatta volna össze az eltérő nyelvű, eltérő érdekekkel rendelkező nemzeteket a kontinensen. Csak magunkra számíthatunk.