Biszku

„Tudtomnak ezerféle nyelve van,
És minden nyelv másféle szóba tör ki,
És minden szó elítél, mint gazembert
Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
Korláthoz tör s kiált: Bűnös! Bűnös!”

Shakespeare: III. Richard Király

Meghalt Béla. A Biszku. A sors végrehajtotta rajta azt az ítéletet, mellyel minden élő – jók és rosszak egyaránt – születik. A szomorú hírnek természetesen van egy jó oldala is, jelesül az, hogy bebizonyosodott – bár ezt eddig is tudtuk – hogy a gazemberek sem élnek örökké. Mi, magyarok mindenesetre sunyi módon az Örökkévalóra bíztuk a büntetését. Vesződjön vele Ő, vagy az ördög. Mi éppen nem értünk rá, vagy nem volt kedvünk hozzá, illetve talán nem mertük megtenni. Hogy mitől féltünk? Erről lesz szó alább.

[rule style=”rule-dotted” ]

Biszku emblematikus alakja volt a cselédek és disznópásztorok csőcselék-uralmának, fedőnevén a szocializmusnak. Géplakatosnak tanult, még dolgozott is ebben a szakmában, ám csakhamar elege lett a franciakulcsból és az olajos rongyból, inkább pártmunkára adta a fejét.

Azzal nem a kezét keni össze az ember.

Részt vett az „angyalföldi antifasiszta ellenállásban” és nyilván mindenféle hőstetteket követett el, kővel megdobott egy német juhász kutyát, nem köszönt a nyilas házmesternek, vagy valami ilyesmi. Nagy dolog volt ez akkoriban. Az ’50-es években azután már annyi tagja volt az ellenállók és antifasiszták szövetségének, hogy az ember csak csodálkozik: minek kellettek az oroszok a németek kiűzéséhez? Ezeknek az ellenállóknak és antifasisztáknak van egy közös vonása, az elkövetett antifasizmusra és ellenállásra mindig kizárólag az elkövető maga emlékszik – más soha. Mert különös dolog az emlékezet.

Emberünk – ha az volt – szerencséje aztán az orosz megszállás alatt emelkedett magasba. Pártvonalon természetesen, mert a lifteket továbbra is rühellte szerelni. Különböző vezető párttisztségekben tetszeleg, bár csak örök másodhegedűsként, egészen 1956-ig.

Még új szakmát is tanul: pártiskolára küldik. ’56-ban azután kicsit elbújik a bátor ellenálló, de nemsokára magára talál és mikor már az oroszok is bejönnek „fegyveres csoportot” szervez az ellenforradalmárok ellen. Jobb későn mint soha. Érdemei elismeréseként belügyminiszter lesz a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban”. A kádári „konszolidáció” korában aztán lövet, akasztat – ahogyan haladó módon konszolidálni kell. Később összeesküvést sző a szerinte túl puha Kádár ellen – természetesen orosz segítségre számít –, de elbukik és kirúgják.

Durcásan nyugdíjba vonul, így éri a rendszerváltozás. Lehet akkoriban voltak ijedt pillanatai, nem tudhatjuk. De bizonyára hamar megnyugodott látván, nem történik semmi.

A felelősségre vonás lehetősége hamar elszállt, árulók, ügynökök és ostoba fantaszták gondoskodtak róla, hogy úgy legyen.

Akkoriban azt mondták: ez a békés átmenet ára. Az átmenet – honnan? hová? – meg olyan lett amilyen. A népet – úgy tűnik – pont nem érdekelte a dolog, mert Gorenje hűtőért álltak sorba Bécsben. Miközben a hátsó ülésen – a valutakerete okán – a nagymama pihent vastüdőben.

Így született a szép, új, magyar demokrácia. Olyan is lett.

Történt aztán, hogy a békésen éldegélő Bélára felfigyeltek. Dokumentumfilmet forgattak vele, amiből kiderült, semmit sem bánt meg és semmit sem tenne ma sem másként. Az ügyből meglehetős botrány lett és az ilyenkor szokásos általános jogászkodás vette kezdetét. Ekkor én már pontosan tudtam, hogy az egészből nem lesz semmi. Ha Magyarországon azt szeretnéd, hogy biztosan és hosszú ideig ne történjen semmi, akkor azt az ügyet jogi útra kell terelned. Ezzel tulajdonképpen tiszteletedet fejezed ki az örökkévalóság előtt, mert legalább, addig biztosan nem lesz ítélet. Lehet hogy egy kicsit később sem.

A Biszku-ügyben az igazságszolgáltatás nyilvánvalóan betlizett. Arra játszottak, hogy előbb-utóbb úgyis elviszi az ördög a vén gyilkost, és dolog elintéződik magától. Ügyintézői szemmel nézve érthető, hiszen az az ügy, mely bizonyos idő alatt nem intézi el önmagát, az nem érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele. Az ügy megjárta az összes fórumot, vígan labdáztak vele, miközben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi a célja az egésznek.

A valódi kérdés csak az, miért nem vállalta senki az ítélet felelősségét.

Azért, mert senki, semmiért nem vállalja. Nem szükséges ugyanis. Az instrumentalista módon felfogott „jogállam” általában képtelen megbirkózni olyan ügyekkel, melyek kívül esnek a törvények betartatásának szűken vett horizontján. Az igazságról pedig immár szó sem esik, hiszen „Mi az igazság?” – ezt kérdezte már Pilátus is Jézustól egy réges-régi perben. De a válasz tulajdonképpen már őt sem érdekelte. Úgy mondják az igazság valami távoli, filozofikus, nem e világi dolog, talán van valahol, de a bíróságokon biztosan nem található.

Mifelénk a bíró „döntése” tökéletesen bürokratikus módon születik, pontosan úgy mint bármely államigazgatási eljárásban. A bíró nem tesz – nem tehet? – hozzá semmit a törvény szövegéhez, mert az felelősséggel jár, az pedig kockázatos. Így áll elő az, hogy a bonyolult ügyekben, ahol személyesen kéne dönteni és vállalni a felelősséget, az államigazgatásban megszokott időhúzó tili-toli kezdődik. Döntsön valaki más és vigye el a balhét ő. Ha pedig valakinek nem tetszik, akkor mindig lehet találni valami jogfilozófiai csűrés-csavarást, amivel indokolni lehet az időhúzást.

Bélát hát elvitte az ördög és mi itt maradtunk annak levethetetlen terhével, hogy nem voltunk képesek kivetni magunk közül a rosszat. Talán – lehet – már nem tudjuk őket megkülönböztetni egymástól? Biszku még holtában is, mint életében, megalázott bennünket, mi pedig hagytuk. Országomat az igazságért.